A Hormuzi-szoros lezárása az energiapiac brutális sokkját idézte elő. Bár az azonnali hatásokat részben ellensúlyozták a készletfelszabadítások és az alternatív szállítási útvonalak, a hiány egyre nagyobb. A válság Ázsiát ütötte meg először, most azonban már Európa kerül sorra.

Az iráni háború kitörése után egy hónappal a globális olajpiac egyértelműen sokkállapotban van, pedig a válság még csak most közeledik a rendszer valódi töréspontja felé. A globális napi olajellátás a háború előtt nagyjából 106-107 millió hordó volt, ehhez képest a kiesés bruttó 18,4 millió hordó naponta. Ebből a különböző válságkezelő lépések – a szaúdi és emírségekbeli vezetékes átirányítások, a stratégiai készletek felszabadítása, a szankcionált iráni és orosz készletek piacra engedése – körülbelül 7,3 millió hordót tudtak pótolni. A nettó hiány így is mintegy 11 millió hordó naponta, ami a kereslet csökkenésével együtt is körülbelül 9 millió hordós rést eredményez.

Ez a hiány önmagában nagyobb, mint több nagy európai gazdaság teljes olajfogyasztása együttvéve.

A piac eddig azért maradt viszonylag nyugodt, mert az árak – bár jelentősen emelkedtek – még nem érték el a pánikszintet. A hordónkénti ár 110-112 dollár körül mozog, ami 55 százalékos emelkedés a konfliktus kezdete óta, de még elmarad a 2008-as összeomlás 150 dollár közeli csúcsértékeitől. A valódi feszültség inkább a finomított termékek piacán jelentkezik: a dízel és a repülőgép-üzemanyag ára időnként már 200 dollár fölé ugrott, ami klasszikus keresletromboló hatást indított el Ázsiában. A Kínába irányuló öbölbeli import például napi 4,4 millió hordóról 1,3 millióra esett vissza, de jelentős csökkenések láthatók Indiában, Japánban és Dél-Koreában is. Az eredmény egyes ázsiai országokban máris katasztrofális: üzemanyaghiány, jegyrendszerszerű korlátozások, járattörlések, és már most mintegy napi 2 millió hordós keresletcsökkenés a régióban, pedig egyelőre épp ez a kényszeralkalmazkodás az egyik fő oka annak, hogy a globális hiány még nem robbantotta fel az árakat.

A válság Ázsia meggyomrozása után egyenesen Európa felé tart. Az iparági szereplők szerint hetek kérdése, hogy a kontinens szembesüljön a fizikai hiánnyal, különösen a dízel esetében, amely a gazdasági működés egyik alapvető inputja. Kontinensünk együtt próbálja kezelni a magas importárakat és a csökkenő kínálatot, pedig már a földgázválság is az ajtaján kopogtat. A cseppfolyósított földgáz esetén ugyanis a helyzet még súlyosabb: a Hormuzi-szoroson át halad a globális kínálat mintegy ötöde, az LNG-kereskedelemnek azonban a térségben nincs alternatív útvonala.

A hit ármegtartó ereje

A válságkezelési eszközök közben gyorsan kimerülnek. A Nemzetközi Energiaügynökség által koordinált készletfelszabadítás napi 2 millió hordó körül mozog, ami igen hamar elfogy. Az amerikai kormányzat ideiglenesen lazított az orosz és iráni olajszankciókon is, ám azok (egyelőre) a tengereken várakozó készletekre vonatkoznak, vagyis inkább tűzoltásra alkalmasak – ebben az esetben az olaj nem olaj a tűzre. A helyzet valódi megoldásához ezek a gyors intézkedések csupán átmeneti, néhány hetes pánikmegoldást jelentenek.

Ha a szoros zárva marad, az árak további emelkedése elkerülhetetlen. A 170 dolláros olaj már egyértelmű stagflációs sokkot okozna, magas inflációval, lassuló növekedéssel. Az apokaliptikus 200 dolláros szint pedig már a gazdaságin túllépve politikai következményekkel járna még az Egyesült Államokban is, ahol ráadásul közelednek a félidős választások.

A helyzet abszurditását fokozza, hogy az olaj esetében változatlanul nem a kínálattal van gond, hanem azzal, hogy a megfelelő mennyiséget az öböl-országok nem tudják kijuttatni a régióból. Szaúd-Arábia jelenleg is képes lenne többet termelni, ám az exportkapacitása a Hormuzi-szoros nélkül fizikailag ellehetetlenül. Az amerikai palaolaj-termelés is képes reagálni a sokkra, de nem olyan volumenben és nem olyan gyorsan, hogy megfelelő időben pótolja a kiesést. A globális rendszer tehát egy klasszikus módszert alkalmaz: visszaveszi a keresletet, ami rövid távon is fájó csapás a gazdaságokra, de úgy-ahogy jó arra, hogy az energiaárak ne fénysebességgel robbanjanak fel.

A jelenlegi helyzet egyébként kezd egyre inkább hasonlítani a hetvenes évek olajválságára, csak éppen nagyobb léptékben, és egy sokkal összetettebb, összefonódóbb globális gazdaságban. A piac most még reménykedik a gyors megoldásban, ennek jele a keresleti visszaesés. Ha azonban Hormuznál hetekig zárva maradnak a kapuk, a korrekció és az árrobbanás hirtelen és a lehető legagresszívebb lesz.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime