A ruszin származású, Goldman-díjas Michal Kravčík minap a közösségi oldalán erősen megkérdőjelezhető kijelentéssel vonta kétségbe a regnáló magyar kormánypárt választási esélyeit. Az ember az efféle mondatokat először hajlamos a közép-európai politika szokásos lármájának tekinteni.

Nálunk, ahol minden bokor mögött egy történelmi sérelem, minden kocsmaasztalnál egy geopolitikai szakértő, minden választás mögött pedig egy világmagyarázat leselkedik, az ilyesmi nem ritkaság. Talán innen érdemes megvizsgálni a neves környezetvédő mondatát, miszerint „a magyarországi választásokat már moszkvai manipulációval sem lehet megnyerni”.

Csakhogy vannak mondatok, amelyek nem egyszerűen csak elhangzanak, de meg is állítják az embert. Nem azért, mert igazuk van, hanem mert árulkodnak. Nem annyira arról, akire mondják, mint inkább arról, aki kimondja azokat.

Becsülöm Kravčík munkásságát, és a mondata sem pusztán Orbán Viktorról szól. Sokkal inkább arról a közép-európai lelkiállapotról, amelyben ma egy ruszin értelmiségi Magyarországra néz. És ettől az ügy egyszerre érdekesebb és szomorúbb, mert ha van nép, amelyet a magyar emlékezet hajlamos volt a történelmi hűség, a csendes állhatatosság, a hegyek közötti szívósság képével összekapcsolni, akkor a ruszin bizonyosan ilyen. A kuruc kor felidézésekor rendre előjön, hogy ők voltak Rákóczi leghűségesebb népe. A régi orosz szóhasználat pedig magyar ruszoknak nevezte őket, mintha ezzel is jeleznék, hogy itt van egy keleti szláv nép, amelynek a sorsa mégis különös módon a magyar államisághoz kötődött.

Az ember azt hinné, az ilyesfajta történelmi emlékezet hosszabb életű. Hogyha nem is a szövetséget, de legalább a megértést továbbörökíti. Csakhogy a történelem, mint tudjuk, nem bankbetét, amit a múltban helyezünk el, és aztán a jelenben kamatostul felveszünk. A régi hűségek nem úgy járnak örökségként nemzedékről nemzedékre, mint a családi ezüstkanalak.

Néha elég egyetlen korszak, hogy a történelmi rokonszenv helyére gyanakvás költözzék. Különösen ott, ahol a határok, birodalmak, nyelvek és lojalitások mindig is olyan változékonyak voltak, mint hegyvidéken az áprilisi időjárás.

A ruszin világ története ráadásul sohasem volt egyenes vonalú. Aki azt képzeli, hogy ennek az identitásnak volt egy világos, változatlan politikai iránya, az épp a lényegét nem érti. Volt benne magyar kötődés, volt benne önálló ruszin öntudat és volt benne ukrán felé hajló kulturális és politikai áramlat is. A Kárpátok között élő kis népek már csak ilyenek. Több világ peremén laknak egyszerre, ezért mindig több nyelven tanulják meg a túlélést.A ruszin embernek különösen korán meg kellett tanulnia, hogy az identitás nem ünnepi díszruha, hanem esőkabát. Nem azért viseli, hogy szép legyen benne, hanem hogy ne ázzék el teljesen.

Éppen ezért tévedünk, ha mai geopolitikai állásfoglalásainkat egyenesen a régi magyar emlékezetből akarjuk levezetni, hiszen a mai ruszin vagy ruszin származású értelmiségi nem a kuruc zászló árnyékából nézi az ukrajnai háborút, hanem egy olyan világból, ahol a kis közösségek joggal félnek attól, mi történik velük, ha a birodalmi logika újra megindul. Innen nézve Ukrajna minden nyomorúsága, züllöttsége, nyugati félrevezetettsége és tragédiája ellenére egyfajta védelmi keretnek látszódhat. Nem azért, mert eszményi állam volna, inkább mert a fenyegetés, amit sokan Oroszország felől érzékelnek, még súlyosabbnak tűnik.

A magyar olvasat ezzel szemben másból indul ki, abból, hogy amit ma a Nyugat Ukrajna támogatásának nevez, az egy ponton túl már nem segítség, csak egy nép felőrlése. Hogy az utolsó ukránig vívott háború nem hősiesség, pusztán cinizmus. Hogy a béke sürgetése az nem árulás, csupán a pusztítás határának felismerése. Ez a magyar álláspont lehet vitatható, de van benne logika. A ruszin vagy ukrán érzékenységből nézve viszontugyanez könnyen tűnhet úgy, mint az ellenállás erkölcsi tartalmának feladása.

És itt van a félreértés mélye, mert ugyanazt a tragédiát két történelmi tapasztalat két nyelven mondja el, s közben mindkettő azt hiszi, hogy ő beszél józanabbul.

Eszembe jutott egy régi beszélgetés Michallal. Akkor azt mondta nekem, hogy a Goldman-díj (egy meglehetősen libsi elismerés) után a liberális világ egy idő múltán félretolta őt, mert regionálisan gondolkodott, helyben, tájban, közösségben. Később inkább egy másik díjazottat, Čaputovát emelte magasba, akiből a legcsinosabb szlovák köztársasági elnök(asszony) lett. Ez bennem megmaradt. Az ilyesmit az ember nem felejti el, mert Közép-Európában mindig tanulságos, hogy mikor kit ünnepel a világ, majd kit tesz félre, amikor már nincs rá szüksége. Az ember ilyenkor óhatatlanul arra gondol, hogy a liberális világrendnek is megvannak a maga kedvencei, de ezek sorsa ritkán tart örökké. Addig tartják őket nagy becsben, amíg pontosan azt mondják, amit hallani szeretnének tőlük.

Talán ezért motoszkál bennem az a nyugtalanító gondolat, hogy egyszer majd az ukránokkal sem bánnak másképp. Hogy a mostani dicsőség, a mostani zászlólengetés, a mostani erkölcsi pátosz után egy nap ők is ott maradhatnak félretolva, kifáradva, megrongálva a maguk rettenetes áldozatával, aztán a világ majd új kedvencek után néz.

Mert a nagy politikai központoknak van egy rossz szokásuk: szeretik a hősöket, de csak addig, amíg használni lehet őket. Utána már inkább új plakátokat nyomnak. Közép-Európa népei pedig túl sokszor látták már ezt a mutatványt ahhoz, hogy ne ismerjék fel idejében.

És talán itt ér össze Kravčík mondata és a magyar ügy. Mert a vita, amely ma Magyarország körül zajlik, nem csupán kormányokról, pártokról vagy külpolitikai technikákról szól. Voltaképpen arról folyik, hogy maradhat-e még a kontinensen olyan állam, amely a saját nyelvén akarja elmondani, mit gondol világról, háborúról, békéről, nemzetről és érdekről. Lehet-e még egy ország, amely nem automatikusan a birodalmi központok erkölcsi szólamait ismétli, hanem a maga történelmi tapasztalatából próbál következtetéseket levonni. Ez persze sokaknak kényelmetlen. A különvélemény mindig az, főként olyankor, amikor a fél világ egyszerre akarja ugyanazt gondolni.

Ezért különös és tanulságos, hogy épp egy olyan ember, mint Michal Kravčík barátom, aki mindig is a regionális gondolkodás embere volt, ma ilyen határozottan elutasítja a magyar álláspontot. De talán ez sem olyan meglepő, mint elsőre látszik. Ugyanis a szuverenitás szava ma már nem mindenütt ugyanazt jelenti. Ami Budapestről nézve önvédelem, az Eperjes, Ungvár vagy Kassa felől könnyen látszódhat veszélyes elhajlásnak. Ami nálunk békekeresés, az másutt meghátrálásnak hat. Ami nálunk történelmi józanság, az ott tűnhet történelmi vakságnak.

Ilyen hely ez a mi Közép-Európánk. Ugyanazokat a szavakat mondjuk, csak más emlékezet dolgozik bennük. Ugyanarra a háborúra nézünk, de más temetők és más vereségek jutnak eszünkbe közben. A ruszinok tehát aligha felejtették el a történelmüket. Meglehet, inkább nagyon is a saját történelmükből beszélnek, csak az a történelem ma mást súg nekik, mint nekünk. Ettől még a magyar álláspont nem lesz kevésbé védhető, csak jobban értjük, miért lett ilyen magányos.

És a magány, bármilyen furcsa, néha nem a tévedés jele. Néha csak annak a bizonyítéka, hogy egy ország még nem mondott le arról a régi, kellemetlen, nehezen viselhető jogáról, hogy a maga eszével gondolkodjék.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm szerkesztőségének álláspontjával.

Kapcsolódó: