A 21. század egyik legfontosabb geopolitikai frontvonala a Csendes-óceán mélyén húzódik. Miközben az Egyesült Államok megpróbál kitörni a kínai nyersanyagfüggőségből, és mélytengeri bányászatra készül, az ENSZ látványosan fékezni kezdi a törekvését.
A mélytengeri bányászat körüli konfliktus klasszikus nagyhatalmi játszma, amelynek középpontjában a kritikus ásványkincsek feletti kontroll áll. A Csendes-óceán fenekén hatalmas mennyiségben található lítium, nikkel, kobalt, réz és mangán alkotja a modern ipari és katonai rendszerek alapját, az energiatárolástól az elektromos autókon át a precíziós fegyverekig. Aki ezekhez folyamatosan és nagy mennyiségben hozzáfér, az gazdasági, egyben geopolitikai előnyt is szerez.
Ebben a küzdelemben az Egyesült Államok jelenleg hátrányban van, mivel a globális ellátási láncok jelentős részét Kína irányítja, különösen a feldolgozás területén, amely a nyersanyag-kitermelésnél is szűkebb keresztmetszet. A mélytengeri bányászat ezért Washington számára egyfajta menekülőút: olyan alternatív forrás, amely csökkentheti a kiszolgáltatottságát Kínával szemben.
Az USA a múlt század 70-es éveiben még a szokásos „izomálláspontot” hangoztatta, vagyis úgy vélte, hogy a nemzetközi vizeken lévő bányászat joga azé, aki hamarabb birtokba veszi a területet. Ezt a megoldást azonban (Kína és a globális dél nyomására) maga az ENSZ is elutasította, ezért a lehető legtörvényesebb jogi keretek kialakítását szorgalmazta. Így jött létre 1982-ben a tengerjogi egyezmény, amelyet Kína egyenesen az amerikai tengeri hegemónia bukásaként ünnepelt. Az USA a maga részéről elismerte, de soha nem ratifikálta azt. A folyamat azonban már magát görgette előre. 1994-ben az ENSZ az egyezmény alapján létrehozta a Nemzetközi Tengerfenék-hatóságot (ISA) amely már kifejezetten a mélytengeri bányászat engedélyezésével kezdett foglalkozni. Az Egyesült Államok nem csatlakozott a 168 országot tömörítő egyezményhez sem, mondván, az gyengítené a szuverenitását a nemzetközi vizeken. Csakhogy ezzel kívülállóként nézi annak munkáját, engedélyezési eljárásait és Kína vezető szerepre irányuló erőfeszítéseit is.
A konfliktus jelenleg épp az ENSZ miatt a tengerfenék helyett a jogi térben zajlik, mivel az ISA formálisan egyebek mellett a nemzetközi vizek erőforrásainak közös kezelésére jött létre. A gyakorlatban azonban egy döntésképtelen ENSZ-struktúra alakult ki, amelyben egyre több szereplő – főként az európai államok és környezetvédelmi szervezetek – a kitermelés elhalasztását vagy teljes felfüggesztését sürgeti. E huzavona miatt a szabályozó hatóság
folyamatosan eltolja a dátumokat és befagyasztja a projekteket,
miután az ENSZ tengerjogi egyezményére hivatkozva egyes lobbicsoportok már büntetőjogi felelősségre vonást is kilátásba helyeznek a „szüretelni” vágyókkal szemben.
A fenyegetések és a jogi nyomásgyakorlás különösen az Egyesült Államokkal szemben nőtt meg, amit Washington többnyire egy vállrándítással intéz el, mondván, miután nem tagja semmilyen ENSZ-egyezménynek a tengerfenékkel kapcsolatban, annak vonatkozó cikkelyei sem lehetnek kötelező erejűek rá nézve. Ez igaz, a presszió azonban arra jó, hogy elbizonytalanítsa és lelassítsa az amerikai magánbefektetőket, akik érthető módon kiszámítható és jogtiszta környezetben szeretnének a tenger alatt dolgozni – nem pedig multilaterális bíróságok tárgyalótermeiben tölteni az időt.
Ironikus módon a főként környezetvédelemre hivatkozó lobbisták és jogászok az időhúzással magának a környezetvédelemnek is keresztbe tesznek. A szabályozási környezet obstrukciója ugyanis a kitermelésesel egyetemben a tudományos kutatást is lassítja. Mivel a vállalatok nem fektetnek jelentős erőforrásokat olyan projektekbe, amelyek körül ennyi jogi és politikai kérdőjel villog, éppen azok a tengerfenéki vizsgálatok maradnak el, amelyek a bányászat környezeti hatásainak és következményeinek pontosabb megértéséhez lennének szükségesek.
Ez a lassúság azonban Kínának kedvez. Minden elhalasztott amerikai projekt, minden elmaradt beruházás a jelenlegi erőviszonyokat konzerválja. Ráadásul Peking nemcsak a szárazföldi kitermelésben erős, hanem a mélytengeri bányászat technológiai fejlesztésében is előrehaladt, miközben (és ezt használja ki az ENSZ-szervezeteken keresztül) a nemzetközi intézményekben is aktívan jelen van. Így a globális szabályozási bénultság egy olyan helyzetet teremt, amelyben a kínai dominancia idővel még inkább megszilárdulhat.
Visszanyal a tengerfenék
Kínát évszázadokon át nem nagyon érdekelte, hogy mi történik a saját partjain túl. A helyzet az 1970-es években kezdett megváltozni, amikor az ország gazdasági nyitásával felértékelődött a nyersanyagok szerepe – amelyeket Peking zömében importálni volt kénytelen. Megszületett az önellátás, és ezzel szinte egy időben a tengerfenék kiaknázásának gondolata. A mélységi kitermeléshez azonban nem állt rendelkezésre technológia, Kína tehát óriási összegeket kezdett el kutatás-fejlesztésre költeni. 1990-ben már önálló kutatóintézetet hozott létre, 2016-ban pedig, amikor Hszi Csin-ping meghirdette a Made in China 2025 ipari tervet (amelynek fókuszában a csúcstechnológia piacvezetői pozíciójának elérése áll 2049-ig), a tíz high-tech kulcsszektor között már ott szerepelt az ocenográfiai mérnöki berendezések és a csúcstechnológiás hajók szegmense is. Napjainkra tucatnyi intézmény kutatási fókuszában áll a mélytengeri bányászat.
Az USA válasza a helyzetre egyre inkább a nemzetközi keretek tudatos megkerülése lett. Trump, aki egyébként is idegenkedik minden multilaterális egyezménytől (és ha az nem szolgálja az Egyesült Államok jelenlegi érdekeit, gyorsan ki is lép belőle), ezúttal joggal mutogat Washington saját szabályozási rendszerére, amely lehetőséget ad arra, hogy a kitermelés nemzetközi jóváhagyás nélkül is meginduljon. Ez elméletileg rendben is lenne, a gyakorlatban azonban az ezúttal Kínával erősítő nemzetközi szervezetekkel generál politikai konfliktust. Utóbbiak úgy érvelnek, hogy az USA „engedély nélküli” mélytengeri bányászata precedenst teremtene arra, hogy más államok is a saját értelmezésük szerint kezdjenek hozzá a globális közjavak kiaknázásához.
A vita valójában arról szól, hogy a nemzetközi intézmények képesek-e koordinálni a nagyhatalmi érdekeket vagy inkább azok ütközési zónájává válnak. A jelenlegi állapot (főként a Trump 2.0 kezdete óta) inkább az utóbbira utal. A mélyben zajló folyamatok a felszíni hatalmi átrendeződést tükrözik, azaz aki a tengerfenéken előnyhöz jut, az hosszú távon az ipari, technológiai és katonai kapacitások felett is nagyobb kontrollt szerez. Az időhúzás Kínának kedvez, az Egyesült Államok éppen ezért még inkább gyorsít a tempón. Kérdés, hogy tehet-e bármit a Trump által egyébként is levegőnek nézett ENSZ az amerikai projektek megakadályozására, amikor azok ellenérve éppen az, hogy nem ismeri el a multilaterális intézmény jogszabályozási kereteit.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
