A közel-keleti konfliktus eszkalációja a háttérben minden eddiginél veszélyesebb törésvonalakat tár fel a transzatlanti viszonyrendszerben. Trump egyre inkább tranzakciós alapon tekint a NATO-ra, Európa viszont ragaszkodik a klasszikus szövetségi logikához – a kettő közötti feszültség mind látványosabban tör a felszínre.
Trump retorikája a NATO-val kapcsolatban az iráni háború második hónapjára egészen fenyegetővé vált. Washington a szövetség segítségével kvázi globálissá tenné az iráni háborút, Európa viszont regionális konfliktusként kezeli az ügyet, és esze ágában sincs részt venni a fegyveres beavatkozásban.
Az elnök több esetben bírálta az európai tagállamokat, amiért azok „nem voltak ott, amikor kellett volna”, és bár a NATO keleti szárnya azzal válaszolhat erre, hogy Washington nem is fogalmazott meg feléje semmiféle érdemi kérést, ez nem teljesen fedi a valóságot.: Trump konkrét katonai igényekkel, például aknamentesítő hajók iránti kéréssel fordult a tagországok felé, amikor a Hormuzi-szoros biztosítását próbálta megtervezni. Erre a válasz azonban újra és újra a kollektív elutasítás volt. Az elnök innentől válogatott sértésekkel halmozta el őket, a döntésüket „ostoba hibának”, a NATO-t „papírtigrisnek”, a tagállamokat pedig gyávának nevezve, majd egy ponton (hogy a segítség hiányával magyarázott erős függetlenség paradoxonja is megjelenjen) kijelentette, hogy Amerikának valójában nincs szüksége senki segítségére.
Az elnök keserűsége azonban fokozódik, ahogyan az iráni háború eszkalálódik, a Hormuzi-szoros pedig továbbra is zárva marad. Trump újra elővette a régi ütőkártyát, és az amerikai elköteleződés újragondolását lebegtette be a NATO felé. Egyes megszólalásaiban egyenesen azt sugallta, hogy az Egyesült Államok visszaléphet a védelmi garanciáitól (beleértve a kollektív védelem elvét), ha az európaiak „nem viselkednek szövetségesként” egy ilyen konfliktusban.
Hogy szavainak nyomatékot adjon, Marco Rubio is csatlakozott az elnökhöz, konkrétabb formába öntve a washingtoni fenyegetést. A külügyminiszter már azért bírálta a NATO európai szárnyát, mert megtagadta a haderőtől a hozzáférést egyes katonai bázisokhoz. „Az elnöknek és országunknak újra kell gondolnia mindezt a művelet befejezése után. Ha a NATO csak arról szól, hogy mi megvédjük Európát, ha megtámadják, de ők megtagadják tőlünk a jogunkat a bázisok használatához, amikor szükségünk van rá…, az nem túl jó megállapodás” – jelentette ki, visszautalva az elnök régóta hangoztatott szavaira, amelyeket a jelenlegi formájában szerinte aránytalanul és feleslegesen működő NATO-ról mondott.
Szélmalomharc Európa ellen
A bicska elsősorban Spanyolország miatt nyílt ki Trump zsebében. Pedro Sánchez kormányfő ugyanis nem először tört borsot az orra alá: ő volt az egyetlen tagállami vezető, aki nyíltan nemet mondott az egyébként a NATO-csúcson elfogadott, a GDP-s védelmi költségvetések 5 százalékra emelésének ötletére. A Fehér Ház már akkor „kidobta volna a NATO-ból” a renitens európai tagországot, pedig a java csak ezután következett. Spanyolország nemcsak a területén lévő NATO-bázisok használatát tiltotta meg az Egyesült Államoknak az iráni konfliktus kapcsán, de lezárta légterét is a közel-keleti műveletekben részt vevő amerikai repülőgépek előtt. „Ez része a spanyol kormány azon döntésének, hogy nem járul hozzá egy olyan háborúhoz, amelyet egyoldalúan és a nemzetközi joggal ellentétesen indítottak” – nyilatkozták többen a kabinet részéről, válaszként arra a kérdésre, hogy a tiltás ronthat-e az amúgy sem túl fényes kapcsolatokon az Egyesült Államokkal.
Donald Trump korábban azzal fenyegetőzött, hogy megszakítja a kereskedelmi kapcsolatokat Spanyolországgal, a reálisabb forgatókönyv azonban az, hogy magán a NATO-n fog bosszút állni, miután rendezi az iráni helyzetet. Rubio nem a levegőbe beszélt, amikor komoly figyelmeztetést küldött a szövetség európai tagjainak – figyelmen kívül hagyva azok magyarázatát, amely szerint az iráni háborúnak semmi köze a kollektív védelemhez és egyáltalán a védekezéshez. (Más kérdés, hogy amikor az ukrajnai háborúról van szó, azt az európai szárny annyira magáénak érzi, mintha Oroszország a saját államait támadta volna meg, a kifogás így erősen sántít.) „Az Egyesült Államok nélkül nincs NATO. Egy szövetségnek kölcsönösen előnyösnek kell lennie, nem lehet egyoldalú. Reméljük, hogy meg tudjuk oldani, majd a háború után lesz időnk foglalkozni vele” – hangoztatta a külügyminiszter, a burkolt fenyegetés pedig, ismerve Trump álláspontját, semmi jót nem ígér az európai védelmi képességekre nézve.
Az elnök úgy kérdőjelezi meg az atlanti szövetség relevanciáját, hogy már nem is titkolja az amerikai biztonsági garanciák feltételessé válását.
Az iráni háború kapcsán tanúsított európai magatartás alkalmat teremt Trumpnak arra, hogy elkezdje a NATO-ban azt a strukturális és drasztikus átalakítást, aminek a vége – legrosszabb esetben – a ma ismert szövetség széthullása lenne. Másfelől: az európaiak nem akarják tudomásul venni, hogy Washington immár távolról sem favorizálja a multilaterális vagy többoldalú egyezményeket, még akkor sem, ha azok létrehozásában éppen ő járt az élen. Az Egyesült Államok egyre inkább tranzakciós alapú szövetségi rendszert akar, miszerint aki nem vesz részt a háborúban, az ne számítson védelemre sem. Európa viszont még mindig a klasszikus NATO-logikát követi, ragaszkodva a kollektív védelem betű szerinti értelmezéséhez, elvetve a preventív konfliktusok ötletét.
Egy dologra azonban mindenekelőtt fel kell készülnie a most nemet mondó európai államoknak: Trump számára a NATO már nem értékközösség, hanem eszköz. Márpedig ha egy eszköz nem működik, akkor le is cserélhető. Látva a Trump 2.0 eddigi külpolitikáját, Washington még ad egy esélyt az „önjavításra”, ám egy ponton nagyon komolyan azt fogja mérlegelni, hogy mi áll jobban érdekében, menni vagy maradni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
