Örök igazság, hogy egy háborút könnyű elindítani, kilépni belőle viszont jóval nehezebb. Az iráni háborús helyzet egyik paradoxona, hogy a katonai nyomásgyakorlás végén éppen Kína válhat nélkülözhetetlenné a lezárásában.

Leon Hadar washingtoni külpolitikai elemző, aki régóta a nagyhatalmi verseny, a Közel-Kelet és a geoökonómia összefüggéseit vizsgálja, abból indul ki, hogy Irán ügyében ma aligha akad még egy olyan külső szereplő, amelynek egyszerre van gazdasági befolyása Teherán felett, használható diplomáciai mozgástere, emellett nem keveredett bele közvetlenül a hadviselésbe. Az eredetileg a saját Substack-felületén megjelent írásában azt állítja, hogy a válság lezárásában Kína súlya jóval nagyobb lehet, mint azt elsőre sokan feltételezik.

Az érvelése abból indul ki, hogy Peking az iráni gazdasági túlélés egyik kulcsszereplőjévé vált, ugyanis tavaly az iráni tengeri olajexport több mint 80 százalékát vásárolta meg, napi átlagban 1,38 millió hordót. Ez már túlmutat egy egyszerű kereskedelmi kapcsolaton, és egy olyan függési viszonyt feltételez, amelyben a kínai piac, a finomítói rendszer és a fizetési csatornák együtt alkupozíciót ad Pekingnek.

Bár a Nyugat képes szankciókat kivetni, katonai nyomást gyakorolni és diplomáciailag elszigetelni Iránt, ettől még a konfliktus politikailag fenntartható lezárása egyáltalán nem garantált, ahogyan ez Oroszország esetén is látható volt. Az a szereplő viszont, amely az iráni export legfontosabb vevője, már jóval több külső megfigyelőnél. Ebből jut el Hadar ahhoz a provokatív megállapításához, hogy Kína a válság kimenetének egyik potenciális kulcsszereplője, ezért idővel kényszerközvetítővé is válhat.

Ezt a gondolatot erősíti, hogy Peking igyekszik kijelölni a diplomáciai kereteket. Kína és Pakisztán március 31-én közös, ötpontos kezdeményezésben azonnali tűzszünetet, mielőbbi béketárgyalásokat és a Hormuzi-szoros normál hajózásának helyreállítását sürgette. Ez még nem egy kiforrott béketerv, de világos jelzés arra, hogy Kína nem kíván a partvonalon maradni, sőt egyre inkább úgy tekint magára, mint amelynek helye van a konfliktus utáni rendezésben.

Kína mint kényszerközvetítő

A külpolitikai elemző felvetése tehát azt sugallja, hogy Kína a nagy vevőből a konfliktus utáni rendezés egyik lehetséges kulcsfigurájává léphet elő. Ebben az értelemben Peking hatóköre ott kezdődik, ahol a nyugati szankciók véget érnek. A szankció ugyanis drágít, szűkít és büntet, a kiskapukon, az árnyékflottán és a keleti felvevőpiacokon át fennmaradó kereskedelem mégis életben tartja az iráni rendszert.

Aki azonban ezt a fajta működést befolyásolni tudja, az a békéhez vezető út megtalálásában is segíthet.

Mindez már túlmutat az iráni kérdésen, egy új típusú hatalmi logikát mutat, amelyben a geopolitikai súlyt nem feltétlenül a katonai jelenlét biztosítja. Ugyanilyen fontos lett a piac, az energia, a finanszírozás, és az, hogy egy elhúzódó konfliktusból ki tud kiutat kínálni. Ebből a nézőpontból Kína a klasszikus béketeremtő helyett egy olyan szereplő, amely a gazdasági függőséget diplomáciai eszközzé alakíthatja.

A Nyugat utáni válságkezelés ára

Mindebből ugyanakkor még nem következik, hogy Peking hajlandó is lesz beleállni egy kockázatos közvetítésbe. Egy ilyen szerep ugyanis komoly presztízsnyereséget hozhat, kudarc esetén viszont veszteséggé válhat.Kína számára jelenleg kedvező az a helyzet, miszerint szükség van rá, ám nem neki kell viselnie a rendezés teljes politikai felelősségét. A kínai vezetésnek aligha érdeke, hogy túl mélyen része legyen egy olyan közel-keleti alkunak, amit eddig főként a gazdasági súlyával kívülről formált.

Ez a kép Washington szemszögéből még kényesebb. Az elmúlt időszak amerikai lépéseiből – Venezuelától Iránig – kiolvasható volt egy olyan stratégiai szándék, hogy az Egyesült Államok rajta tartsa a kezét azokon az olajszállítási pontokon, amelyek Kína ellátásbiztonsága szempontjából különösen érzékenyek. Ebbe a stratégiába belelátható az is, hogy Washington kedvezőbb alkupozíciót akart teremteni az elhalasztott Trump–Hszi Csin-ping-találkozó előtt. Ugyanebbe az összefüggésbe illeszkedik a venezuelai energetikai mozgástér részleges újranyitása: az Egyesült Államok egyszerre próbálhatta fegyelmezni a szankcionált energia-útvonalakat és alternatív kínálati csatornákat nyitni a piac stabilizálására.

Ha azonban a konfliktus lezárásához végül mégis kínai ráhatásra lenne szükség, az kellemetlen fényt vetne az amerikai stratégiai fölényre.

A kiút politikája

Mégis könnyen előállhat az a helyzet, hogy Washingtonnak nem marad jobb megoldása. Ha az amerikai prioritás a nyomásgyakorlásról fokozatosan átterelődik a gyors és elfogadható lezárásra, akkor Kína közvetítői szerepe már nem feltétlenül vereséget, inkább kényszerű tehermegosztást jelent. Ez a fordulat azonban sokat elárulna a világrend változásáról, ahol a katonai fölény és a konfliktuslezáró képesség egyre kevésbé összpontosul ugyanannál a szereplőnél.

A tanulság ezért szélesebb, mint maga az iráni ügy. Kína mint kényszerközvetítő, a Nyugat utáni válságkezelés első jelei, valamint az a tény, hogy Peking hatóköre ott kezdődik, ahol a nyugati szankciók véget érnek, arra utal, hogy a piac, az energia és a geopolitika közötti határ gyorsan elmosódik. Vagyis a legfontosabb vevő a béke feltételei felett is befolyást szerezhet.

Kapcsolódó: