A kínai ingatlanválság halálos gazdaságtanba fordult át. A jelenség groteszk, de számítóan logikus: ha egy lakás nem kell az élőknek, jó lesz a holtaknak. A problémát két krízis egymásba érése okozta.

Kína hosszú évek óta küszködik az ingatlanpiaci lejtmenettel és a modern történelem egyik leggyorsabb demográfiai öregedésével. A kettő találkozása hozta létre a „csontlakások” jelenségét, amit a hatóságok törvényi úton próbálnak visszaszorítani.

A kínai ingatlanválság egy klasszikus buborék kipukkanása: a gazdasági növekedést éveken át nagyrészt az ingatlanfejlesztések hajtották, amelyeket erősen eladósodott cégek finanszíroztak, a lakosság pedig befektetési/spekulációs céllal vásárolt lakásokat az árak folyamatos emelkedésében bízva. Amikor a kormány szigorította a hitelezést, a finanszírozási lánc megszakadt, a beruházók ezért tömegesen fizetésképtelenné váltak, sok projekt félbemaradt, végül a vásárlói bizalom villámgyorsan eltűnt. Az ingatlanszektor a kínai gazdaság egyik legnagyobb pillére volt, a válság tehát az egész növekedést visszafogja.

A temetkezési költségek ugyanakkor emelkedtek, különösen a nagyvárosi térségekben, ahol a területek szűkössége extrém módon felhajtotta a sírhelyek árát.

A számok lehangolók: tavaly Kínában 11,3 millió haláleset történt, szemben a 2015-ös 9,8 millióval. Ugyanebben az időszakban a születések száma 7,9 millióra esett vissza. A demográfiai hanyatlás évek óta tart, aminek gazdasági szempontból is egyre súlyosabb következményei vannak.

Az előbb említett temetkezési költségek egy 2020-as nemzetközi felmérés szerint Kínában körülbelül 37 375 jüanra rúgnak (nagyjából 5400 dollár), ami az éves átlagbér mintegy 45 százaléka. Ez globálisan a második legmagasabb Japán után. Ehhez képest egyes értéküket vesztett lakások ára vagy bérleti költsége „versenyképes” alternatívát kínál.

A rendszer abszurditását tovább mélyíti a tulajdonjogi különbség: a lakóingatlanok használati joga hetven évre szól, míg a temetői parcelláké mindössze húszra, ami azt jelenti, hogy hosszú távon jogi értelemben is „stabilabb” befektetés lehet egy lakás, mint egy sírhely.

Így alakult ki az a bizarr rendszer, amelyben az üres lakással is rendelkező bizonyos családok abban helyezik el a hamvakat tartalmazó urnákat.

Négy fal között

A jelenségre adott társadalmi reakció vegyes, de alapvetően pragmatikus. A fiatal generációs bérlők egy része nem tiltakozik különösebben, ha alacsonyabb bérleti díjért cserébe „halott szomszédokkal” kell együtt élniük – feltéve, hogy a gyakorlat a „négy fal között, odaát marad”. Az állam már nem ennyire megengedő. Egy új szabályozás kifejezetten tiltja a lakások ilyen célú használatát, különösen az üzleti alapon szervezett értékesítést. A hatóságok célja kettős: egyrészt megakadályozni az ingatlanpiac további torzulását, másrészt fenntartani a társadalmi normákat a halállal és a temetkezéssel kapcsolatban.

A kormány ugyanakkor ösztönzi az úgynevezett „ökológiai temetkezést” – például a hamvak tengerbe szórását –, amely olcsóbb és kevesebb földhasználattal jár. Pekingben már most a szertartások 30-40 százaléka ebbe a kategóriába tartozik. A történet azonban nem áll meg gazdasági vagy szabályozási szinten, a demográfusok szerint a végtisztességgel kapcsolatos szokások átalakulása jelentősebb társadalmi következményekkel járhat. A hagyományos kínai kultúrában ugyanis az ősök tisztelete és a sírok kulcsszerepet játszanak a család intézményének fenntartásában, ám ha ez a rendszer felbomlik, az visszahathat még a gyermekvállalási hajlandóságra is.

Jelenleg a bizarr üzlet virágzik, az ingatlanválságon viszont ez nem fog segíteni. Így vagy úgy, az üres lakások végül megtelnek, csak épp nem azokkal, akikre eredetileg tervezték azokat.

***

Fotó: MI