A földrajz segíti komplex világunk megértését, összekapcsolni a pontokat, és feltárja az összefüggéseket a politikai, történelmi események, valamint a természeti jelenségek között.

A legfontosabb mai régióközi feszültségek közül sok visszavezethető a korábbi hasonló jellegű interakciókra. A geopolitikában a földrajzi adottságok a narratívák felépítésének eszközei lehetnek: ahogy egykor Athénnak és Spártának szembe kellett néznie a térségben lévő több száz sziget jelentette előnyökkel és hátrányokkal, úgy napjainkban Kína igyekszik kitörni az első szigetlánc csapdájából, de Norvégia és Oroszország Spitzbergák feletti ellenőrzését is a földrajz határozza meg, és az egyre nagyobb jelentőségű Északi-sarkvidék is beleillik a képbe.

A földrajz által meghatározott Peloponnészoszi háború

A peloponnészoszi háború 2500 évvel ezelőtt az ókori Görögország feletti hegemóniaért zajlott az athéni vezetésű déloszi és a spártai peloponnészoszi szövetség között. Athén, amely akkoriban az Égei-tenger szuperhatalma volt, pusztító veszteségeket szenvedett el, ami hozzájárult a hanyatlásához. Spárta eközben a szárazföldi erőire támaszkodott. Több évtizedes patthelyzet után Athén egy számára katasztrofális vereséggel végződő inváziót hajtott végre Szicíliában Spárta ellen, amely saját haditengerészetet épített ki és a Perzsa Birodalom támogatását élvezte.

A peloponnészoszi háború kitörésének az oka Thuküdidész szerint az egymás szövetségeseivel kapcsolatos vitákra vezethető vissza.

A konfliktus azzal kezdődött, hogy Athén kiterjesztette a tengeri hatalmát és gazdasági szankciókat vezetett be a Spárta által támogatott Megara városállam ellen, valamint blokád alá vonta az egykor hozzá közel álló, Potidaeát, amely fellázadt, és segítséget kért Korinthosztól, Spárta fő szövetségesétől.

De alapvetően a háborút a földrajz határozta meg, a domborzat és a számos sziget. Az ókori Görögország soha nem fejlődött egységes entitássá, inkább különálló és független városállamokból állt, ami politikai széttagoltsághoz és az erőforrásokért, illetve kereskedelemért folyó versenyhez vezetett. A másik fontos aspektus a térség hegyvidéki jellege, a vékony mészkőtalaj volt. E korlátozott mezőgazdasági lehetőségek miatt a lakosság a partok mentén létesült városokban élt, és halászattal, kereskedelemmel foglalkozott. Épp az utóbbinak köszönhetően lett Athénból birodalom, ahol fokozottan törekedtek az élelmezésbiztonságra.

Az ország széttagolt partvonala kizárta a szárazföldi kereskedelmet, így az szinte csak a tengeren zajlott. Míg a hagyományos görög gazdaságok nem voltak képesek elegendő gabonát termelni a saját szükségleteikre, megfelelő időjárási és természeti adottságaik voltak ahhoz, hogy nagyobb mennyiségű bort és olívaolajat állítsanak elő, amelyet gabonára cserélhettek. Az utóbbit kezdetben a Nílus-delta területéről importálták, amely a Földközi-tenger éléskamrája volt – a görögök kereskedelmi kolóniát is alapítottak Naukratisz városában, a delta egyik ágán.

A földrajz és a hajózhatóság határozta meg, hogy ki hová tudott menni. Az égei szigeteki szövetségesekkel együtt Athén hajókat küldtött északkeletre, míg a spártaiak nyugat felé fordultak a Korinthoszi-öbölből Szicília felé vagy a hosszabb, déli útvonalat választhatták Peloponnészosz körül. De mindkettő szűk vízi utakon haladt, és nagyon sebezhető volt a kalózok és más városállamok támadásai által.

A Korinthoszi-öbölbe és az onnan kiinduló hajókat könnyen meg lehetett állítani a nyugati bejáratnál. A déli útvonalnak is megvoltak a sebezhető pontjai, mivel az a Peloponnészosz és Kréta szigete közötti szoroson haladt át. Az athéniak gabonakészletei még nagyobb veszélynek voltak kitéve: az itt fekvő térség felé vezető út két szűk átjárón is áthaladt az Égei- és a Fekete-tenger között a Dardanellákon és a Boszporuszon. Athén ellátási útvonalait emellett még bizonytalanabbá tette, hogy a viharok miatt az év nagy részében hajózhatatlan volt a Fekete-tenger, így arra csak május és szeptember között volt lehetőség.

Athén rájött, hogy pusztán tengeri hatalommá válni nem elegendő, ezért tovább kell erősítenie az útvonalak legszűkebb pontjai feletti ellenőrzését. Az érdekei további védelméért elkezdett egy olyan, hasonló gondolkodású államokból álló koalíciót építeni, amelyek hasonlóképpen gondolkodtak, és amelyek ugyanazoktól a tengeri útvonalaktól függtek. Az égei-tengeri útvonalak ellenőrzése lehetővé tette Athén számára, hogy blokkolja az ellenséges hajókat.Sőt, időnként a gabona árát is manipulálta, illetve tartalékot tartott fenn blokád idejére. A Spárta vezette riválisoknak pedig ebben a helyzetben nem maradt más választásuk, mint saját koalíciót létrehozni Athén ellensúlyozására.

Kína: az első szigetlánc csapdájában

A kínai Természeti Erőforrások Minisztériuma 2023 augusztusában kiadta a legújabb „szabványos térképét”, amelyben a korábban megjelentetett kilencvonalashoz (nine dash line) egy továbbit adott hozzá, ami magában foglalta Tajvant, létrehozva egy „tízvonalas térképet”. Vagyis Kína új értelmezést adott ennek a vonalnak, amely utalni látszott az ország Tajvanra vonatkozó elgondolására is. Ez a térkép a Szenkaku-szigetekhez tartozó Uocuri-szigetet is átnevezte, ezzel érvényesítve az igényét a jelenleg Japán által kormányzott szigetekre, sőt Kínának tulajdonította a Dél-kínai-tenger szinte teljes területét, amelyre a régió szinte minden országa igényt tart. Nem véletlen, hogy ez a Kína igényeit körvonalazó térkép régóta vita tárgyát képezi a Fülöp-szigetek, Malajzia, Japán és Vietnám részéről.

A Dél-kínai-tenger a geopolitikai rivalizálás és a gazdasági érdekek csomópontja: a világ halászatának körülbelül 12 százalékát adja, és több millió embernek biztosít megélhetést a partjai mentén lévő országokban. Ezenfelül becslések szerint jelentős, még kiaknázatlan olaj- és gázkészletei vannak, körülbelül 11 milliárd hordó olaj és 190 ezermilliárd köbméter földgáz. Emellett e térség stratégiai jelentősége túlmutat az erőforrásokon, hiszen ez a nemzetközi kereskedelem egyik fontos tengeri útvonala. Évente a tengeri forgalom egyharmada halad át a Dél-kínai-tenger folyosóin, és több mint 3 ezermilliárd dollár értékű árut szállítanak itt, összekötve Ázsia főbb gazdaságait az európai, afrikai és amerikai piacokkal.

Kína minden irányból ki van téve a nyomásnak, sőt akár a megszállásnak is, hiszen a konfliktusok lehetősége az ország peremvidékének minden pontján fennáll. A több mint 22 ezer kilométeres szárazföldi határa a világ leghosszabbja, és a hidegháború idején a Szovjetunióval közös 6500 kilométeres határ több mint három évtizeden át a világ legnagyobb ellenséges határa volt. A kínai szárazföld keleti és déli oldalán pedig 14 400 kilométer hosszú tengeri határok találhatók.

Kína stratégiája a hatalmas szárazföldi határok biztosítására, a szűk tengeri szorosok leküzdésére és az energiaellátás biztosítására összpontosít, hogy ezzel áthidalja a földrajzi korlátait. Peking mindig is aggódott azzal kapcsolatban, hogy az ellenségei képesek lehetnek blokád alá vonni a Kínát körülvevő tengeri szorosokat.

A kínai partvonal mentén a han magterület szinte teljesen védtelen, és az országnak ez a része nagyrészt termékeny, vízben gazdag síkságokból és völgyekből áll, ahol búzát és rizst termesztenek. A területnek csak egy kis részét védik a part menti hegyek a tengeri támadásoktól. Amikor Japán 1937–38-ban betört, egy év alatt elfoglalta a terület nagy részét. A műholdas technológia és a nukleáris fegyverek korában a térség még inkább kitett a támadásoknak, ráadásul Kína határainak nagy részét könnyebb megszállni, mint megvédeni.

1949-ben az újonnan megalakult Kínai Népköztársaság számos területi vitát örökölt. Az 1960-as években határszerződéseket kötött Mongóliával, Burmával, Bhutánnal, Szikkimmel (amelyet később India annektált), Nepállal, Pakisztánnal és Afganisztánnal, majd az 1990-es években Laosszal, Tádzsikisztánnal, Kirgizisztánnal, Kazahsztánnal és Oroszországgal. Az utóbbival 2004-ben rendezte a korábban vitatott részleteket, ám még mindig vannak megoldatlan határ- vagy területi vitái Bhutánnal, Észak-Koreával, Vietnámmal, Indonéziával, Indiával, Japánnal, Malajziával, a Fülöp-szigetekkel és Bruneijel.

Kicsi a valószínűsége, hogy bármelyikükkel háborúba keveredjen, de a kínaiak mindig felkészültek erre, hiszen az ország potenciális harcterei leginkább a saját, általa igazgatott vagy igényelt területeken találhatók.

Spitzbergák

A Spitzbergák norvég terület, az ország északi és északnyugati részén, a Jeges-tengeren. A 17. és 18. században elsősorban bálnavadászok éltek itt, majd a 19. század nagy részében lakatlan volt. A 20. század elején a ma is jelentős szénbányászat megkezdésével ismét jelentőségre tett szert. Az 1920-as Spitzbergák-szerződés elismeri Norvégia szuverenitását, az 1925-ös norvég Spitzbergák-törvény pedig a Norvég Királyság részévé tette. A szerződés a területet szabad gazdasági övezetként határozta meg. A norvég Store Norske és az orosz Arktikugol továbbra is az egyetlen bányavállalat a területén.

A kontraktus demilitarizált övezetnek nyilvánítja a Spitzbergákat, és tiltja a katonai létesítmények építését a szigeteken, de a jelenlegi geopolitikai helyzet megváltoztathatja ezt a több mint egy évszázada fennálló status quót.

Norvégia kizárólagos jogokat követel a szigetek körüli tengeri övezetre, amelyek lehetővé tennék a parti őrsége számára, hogy halásszon, és felügyelje a térséget. Csakhogy Spanyolország, Izland és különösen Oroszország azzal érvel, hogy a szerződés a part menti vizeken túl is jogokat biztosít számukra, míg Norvégia a Spitzbergák körül több mint 750 ezer négyzetkilométeres kizárólagos gazdasági övezetet követel magának. Oroszország azért is tagadja ezen övezet kizárólagosságát, mivel szerinte azt hivatalosan nem határozták meg.

A Spitzbergáktól keletre két orosz katonai bázis található (Murmanszk, Szeveromorszk), ezek az orosz Északi Flotta, ballisztikus rakéták és a tengeralattjáró-flotta otthona. Oroszország számára a sziget gazdasági szempontból azért jelentős, mivel a Kola-félszigetnél lévő orosz olaj-, gáz- és bányászati infrastruktúra nyugati részén fekszik, nem beszélve arról, hogy jelentős energiaszállítások és a katonai útvonalak kereszteződésében található.

Északi-sarkvidék

A térségben az elmúlt 100 év nagy részében a sarkvidéki államok (Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország, Oroszország, Egyesült Államok) közötti regionális együttműködés biztosította a békés helyzetet.

Az északi-sarkvidéki övezet általában jól szabályozott volt, a bányászat, valamint az olaj- és gázipari tevékenységek viták nélkül folytak a felségvizeken vagy a szárazföldön. A közös erőforrások, például a halállományok megosztását regionális és kétoldalú megállapodások biztosították, csakhogy a térség státusza egyre nagyobb kihívásokkal szembesül.

Klímaváltozás: a jég olvadása elősegítette a kereskedelmi hajók átkelését és könnyebbé tette a bejutást. A kereskedelmi tevékenység növekedése és az erőforrások jövőbeli kiaknázásának ígérete új lehetőségeket, de új kihívásokat is teremtett.

Régión kívüli államok érdeklődése: az Északi-sarkvidéket eddig egy regionális kormányzati rendszer irányította, de mivel a térséghez nem tartozó államokegyre aktívabbá váltak a kereskedelmi projektekben, nagyobb hozzáférést követelnek a régió erőforrásaihoz.

Geopolitikai versengés: a régióban a katonai tevékenység a hidegháborúhoz képest alacsony, de fokozódik. Az északi-sarkvidéki katonai felkészüléssel kapcsolatos aggodalmat tovább fokozta az orosz jelenlét növekedése a térségben. Ezzel együtt az USA is elkezdte fejleszteni a régióban végrehajtandó műveletekhez szükséges katonai képességeit, beleértve a NATO-szövetségesekkel közösen megvalósított új projekteket.

Grönland és a GIUK-átjáró

A Krím félsziget megszállása óta eltelt évtizedben a NATO-val szembeni ellentétek és konfliktusok Oroszország fokozatos militarizációjához vezettek az Északi-sarkvidéken, amelynek a változó éghajlat miatti helyzete újra előtérbe hozta a Grönland, Izland és az Egyesült Királyság közötti vizeket magában foglaló tengeri szoros (GIUK-átjáró) stratégiai jelentőségét. Oroszország legújabb tengeri doktrínája hangsúlyozza a környező tengerek alaposabb ellenőrzését, beleértve a GIUK-szorost, amely az Atlanti-óceán, valamint az Északi-sarkvidék közötti átjáró, és a Bering-szoroson kívül az egyetlen bejárat az Északi-sarkvidékre.

A hidegháború idején a Norvégiát körülvevő és tőle északra fekvő tengerek különösen fontosak voltak Európa számára. Mind a NATO, mind a Szovjetunió tisztában volt az átjáró jelentőségével, mivel védelmet jelentett a túlnyomórészt a Szovjetunió által ellenőrzött sarkvidéki régió és az Egyesült Államok által felügyelt Atlanti-óceán között.

Mivel az energia iránti éhség miatt egyre több hajó lesz az Északi-sarkvidéken, ezzel együtt olaj- és gázfúró torony is, ez azt jelenti, hogy a GIUK-átjáró egyre vitatottabb területté válik. Az Olavsvern haditengerészeti bázis, amely közvetlenül a hegyoldalba vájt robbanásbiztos létesítmény volt, megvédte a hajókat a szovjet hírszerzéstől, és a hidegháború idején a NATO elsődleges tengeralattjáró-bázisa volt Norvégiában. A jelentősége 1991 után csökkent, majd 2009-ben leszerelték, csakhogy 2021-ben Norvégia visszavette felette az irányítást és újraaktiválta, modernizálva azt a NATO és az amerikai tengeralattjáró-műveletek számára, hogy ellensúlyozza az Oroszországgal szembeni növekvő feszültségeket.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons