Az orosz stratégiai gondolkodás azért próbálja Törökországot egy Moszkvának kedvező „északi övbe” terelni, mert számára ez volna az egyik utolsó összeköttetés Irán, India és részben az európai energiapiac felé. Ankara viszont jó eséllyel nem blokkot választ, inkább újra a saját mozgásterét maximalizálná.

Az orosz Vzgljad cikke látszólag Törökország stratégiai dilemmáját elemzi, valójában azonban politikai ajánlatot fogalmaz meg Ankara felé. Az alaptézisében az eurázsiai ország az elmúlt években a konfliktusok során közvetítőként lépett fel, gazdasági és geopolitikai hasznot húzva a válságokból.

Erre példa az ukrajnai háború, ahol Ankara nem csatlakozott a nyugati szankciókhoz, fenntartotta az orosz kapcsolatokat, közben pedig profitált a tranzitpozíciójából.

Az orosz szerző azonban úgy véli, hogy az iráni háború már más természetű, mivel Törökország közvetlenül a kockázati zóna része.

A cikk ebből kiindulva három forgatókönyvet is felvázol. Az első szerint az USA megerősödve kerül ki a konfliktusból, Irán visszaszorul, Törökországnak pedig ismét bizonyítania kell a lojalitását az Egyesült Államok felé. A második lehetőség a regionális szétesés. Ennek során a háború tovább terjedhet a Levantéra, Irakra, Szíria északi részére és a Perzsa-öbölre, megmozdítva a kurdokat is, ami Ankara számára egyszerre jelentene határbiztonsági, energiapiaci, migrációs és katonai terhelést. A harmadik, a szerző által legkedvezőbbnek tartott változat egy Oroszországgal, Azerbajdzsánnal és Iránnal kialakított „északi biztonsági öv” erősítése, amely csökkentené Törökország függését Washingtontól, egyúttal új eurázsiai összekapcsolódást tenne lehetővé.

Miért a harmadik verzió a legjobb Moszkvának?

Mindezekből az orosz szándék könnyen azonosítható, főként, miután a Vzgljad-cikk hangsúlyozza, hogy Törökország Moszkva számára jóval több, mint fontos szomszéd vagy regionális partner. Az ukrajnai tranzit tavaly januári leállása után Törökország maradt az orosz csővezetékes gáz egyetlen közvetlen útvonala Európa felé, ugyanakkor az Európai Bizottság március eleji közlése szerint a kontinens energiadiverzifikációjában továbbra is kulcsszerepet játszik a déli irány. Ebben a közegben a török útvonal megőrzése Moszkva számára egyszerre piaci, geopolitikai és befolyási kérdés.

Ugyancsak fontos orosz érdek a déli és délkeleti összeköttetések fenntartása. A Vzgljad összeköti a török orientáció kérdését Irán fennmaradásával, a Dél-Kaukázus stabilitásával és az Észak–Dél folyosó jövőjével. Moszkva szemszögéből racionális ez a fajta gondolkodás.

Amennyiben ugyanis Irán meggyengül, ha a Dél-Kaukázus kicsúszik az orosz befolyási övezetből vagy ha Törökország Nyugat felé orientálódik, akkor Oroszország egyszerre veszíthet el egy tranzitfolyosót, a stratégiai mélységét és a dél felé nyíló kapcsolatát.

A harmadik forgatókönyv így valójában nem más, mint egy orosz túlélési séma, mivel csak ebben maradna meg számukra a mozgástér Irán, India és közvetve az Indiai-óceán felé.

Az orosz cikk gyenge pontja

Az orosz érvelés egyik gyenge pontja az a feltételezés, hogy Törökország az iráni válságban már nem képes ugyanazt a szerepet játszani, mint korábban, vagyis nem tud egyszerre közvetítő lenni, és közben nagyot nyerni a konfliktuson. Ez rövid távon igaz lehet, mert a Hormuzi-szoros sérülékenysége, a Perzsa-öböl instabilitása és a fekete-tengeri kockázatok együtt sokkal közvetlenebb nyomást gyakorolnak Ankarára, ám ebből még nem következik, hogy a lavírozás stratégiaként alkalmazására ne lenne lehetősége. Ez továbbra is működhet, viszont a korábbi, főként diplomáciai és kereskedelmi leleményességre épülő modell csak akkor tartható fenn, ha Ankara ezt fizikai infrastruktúrával is megtámasztja.

Itt kerül előtérbe az a lehetőség, amit az orosz cikk alulértékel, hogy Törökország megpróbálhatja a Perzsa-öböl, Irak és Európa közötti összeköttetések egyik fő szárazföldi kapujává tenni magát. Az Anadolu március közepén arról írt, hogy a Fejlesztési Út (Development Road) projekt egy a bászrai Grand Faw kikötőtől Törökországon át Európáig húzódó 1200 kilométeres stratégiai folyosó lenne, amelytől Ankara a következő évtizedben mintegy 55 milliárd dolláros bevételt és évente körülbelül 70 ezer munkahelyet vár. Ez önmagában még nem energiarendszer, de látható, hogy Törökország a válságövezet peremén kapuőri, logisztikai és később energetikai újraelosztó szerepre készül.

Ennek az energiapolitikai megnyilvánulása még világosabban látszódik, ha mindezt a Hormuzi-szoros körüli kockázatok felől nézzük. Amennyiben Törökország képes lenne délről, az iraki és tágabban az öbölbeli térségből új szárazföldi útvonalakat kínálni a mediterrán és európai piacok felé, az átalakítaná a török modellt, ezzel az ország győztesként kerülhetne ki az iráni válságból. Egy ilyen helyzetben Ankara ismét közvetítő és nyertes lehetne, csak immár kevésbé diplomáciának, jóval inkább az infrastruktúrának köszönhetően. Az orosz állítás tehát túl kategorikus: Törökország mozgástere valóban szűkebb, de nem biztos, hogy bezárult.

Mit mondanak a törökök?

A török stratégiai gondolkodásból az látszik, hogy Ankara nem kíván egyetlen blokkhoz csatlakozni, inkább egyszerre több irányban tartaná nyitva a mozgásterét. A SETA idei stratégiai összefoglalója szerint Törökország a régiók, a szövetségek és a biztonsági kihívások egyidejű kezelésére törekszik, a policylogika középpontjában pedig a rugalmasság, az ellenálló képesség és a szelektív szerepvállalás áll. Mindez hathatós válasz az oroszok harmadik forgatókönyvére: együttműködés Moszkvával ott, ahol ez hasznos, viszont elköteleződés nélkül, a NATO-tagság megtartása, de önálló külpolitikai mozgástérrel, Irán stabilitásának támogatása, ám nem az orosz blokklogika szerint.

Ebben a felfogásban a törökök a Fekete-tengert, a Kaukázust, Szíriát, Irakot és az energiaszállítási útvonalakat egyetlen összekapcsolt stratégiai tér részeiként kezelik. Ankarára nézve ezért nem az a legvalószínűbb döntés, hogy teljesen elfogadja az orosz „északi öv” ajánlatát, hiszen abból a saját érdekei szerint válogathat. Inkább az olyan együttműködéseket preferálja, amelyek növelik a tranzitszerepét, mérséklik a déli instabilitást és javítják az alkupozícióját Európa felé. Számukra kevésbé elfogadható minden olyan konstrukció, amely új függőségi viszonyt teremtene Moszkvával vagy bármely más nagyhatalommal.

Ankara nem keres blokkot, amikor megszabhatja az árat

A lényegi különbség tehát az, hogy Oroszország geopolitikai támaszt, Törökország pedig mozgásteret keres. A Vzgljad-cikk azért sürgeti a harmadik forgatókönyvet, mert Oroszország számára ez volna a legjobb megoldás, hiszen megőrizné a déli összeköttetéseket, csökkentené a nyugati nyomást és részben visszaadná Moszkva kezébe a dél-kaukázusi pozíciók egy részét. Ankara azonban nem szeretné átengedni a saját szerepének meghatározását sem Washingtonnak, sem Moszkvának. Ezért a válasza várhatóan nem a nyílt elutasítás és nem is a teljes azonosulás lesz. Szelektív együttműködésre törekszik, ott kapcsolódik be, ahol ez számára pénzt, tranzitszerepet, energiabiztonsági előnyt és geopolitikai súlyt hoz, és ott tart távolságot, ahol megjelenik a blokkosodás veszélye.

Kapcsolódó: