Donald Trump pár órával a saját ultimátuma lejárta előtt egyezett bele egy kéthetes tűzszünetbe Iránnal, cserébe a Hormuzi-szoros megnyitásáért. A megállapodás azonban csupán időnyerésre jó: az újrakezdett politikai játszma kimenetele továbbra is bizonytalan.

Az Egyesült Államok/Izrael és Irán közötti, immár hat hete tartó konfliktus az elmúlt napokban eljutott arra a pontra, ahol a katonai logikát a világgazdaságra nehezedő, pusztító következményekkel járó azonnali és utólagos hatások szedték ízekre. A Hormuzi-szoros lezárása, így a globális energiakereskedelem húsz százalékának megbénítása a regionális konfliktusból napok alatt rendszerszintű összeomlást kreált. A várható világválság és annak tovagyűrűző hatásai az élelmiszer-biztonságtól a pénzügyi szektor káoszáig Washington dühét kiváltva újabb és újabb légicsapásokra késztette az amerikai haderőt – a helyzet azonban csak romlott, amikor a szoros zárvatartása mellett az iráni rakéták és drónok az Öböl-országok energiatermelő kapacitásait vették célba, ezzel újabb, évekig tartó problémahalmazt kreálva a globális ellátásbiztonságban. Az amerikai elnök retorikája végül egy végletekig agresszív fordulatot vett, amikor határidőt tűzött ki a szoros megnyitására Iránnak azzal a további fenyegetéssel, hogy amennyiben Teherán nem nyitja meg az átkelőt, Washington „egy egész civilizációt fog elpusztítani néhány órán belül”. A kijelentés diplomáciai értelemben és a nemzetközi jog szempontjából egyaránt kivételesen szélsőséges volt, nem lehetett ugyanis nem gondolni arra, hogy az elnök váratlanul nukleáris csapásokkal fenyegette meg Iránt.

Az események aztán hirtelen irányt váltottak, amikor néhány órával az ultimátum lejárta előtt Trump váratlanul bejelentette, hogy az Egyesült Államok elfogad egy pakisztáni közvetítéssel létrejött megoldási lehetőséget, amelynek első eleme egy kéthetes tűzszünet, cserébe a Hormuzi-szoros legalább ideiglenes újranyitásáért és a tárgyalások folytatásáért. A fordulat azonnali piaci reakciót váltott ki: a beígért apokalipszis elmaradásával és az átkelő kinyitásának lehetőségével az olajárak meredeken zuhanni kezdtek: a Brent globális referenciaára mintegy 13 százalékkal, hordónként körülbelül 95 dollárra. Ez alatta van a vészhelyzeti határnak tekintett 100 dollárnak, de még mindig messze meghaladja a háború előtti nagyjából 73 dolláros szintet.

Ki nyert ma?

A piac fellélegzése mindenképpen üdvös, ám a kéthetes szűk időkorlát miatt átmeneti. A logisztikai és kereskedelmi sokk a regionális termelőkapacitások pusztulása és a szoros jelenleg csupán ideiglenes (és iráni feltételekhez kötött) nyitvatartása miatt továbbra is jelen van, recesszióval fenyegetve a globális gazdaságot. A tűzszünet messze nem stabilizálja a rendszert, pusztán a gyorsított összeomlást akadályozza meg.

Ami a megállapodás felekre szabott előnyeit illeti: több jel utal arra, hogy az amerikai visszalépés nem egy előre megtervezett stratégiai manőver volt, inkább kényszerű korrekció. A globális gazdasági pánik, a szövetségesek bizonytalansága, az amerikai kérésekre nemet mondó magatartása és a félidős választások közeledtével egyre erősebb belpolitikai nyomás együttesen olyan helyzetet teremtett, amelyben az eszkaláció költségei gyorsabban nőttek, mint a várható stratégiai nyereség. Ezt a képet erősíti, hogy néhány napja még egy jóval hosszabb, 45 napos tűzszünetről szóló tárgyalási tervezet is napirenden volt, amely egy átfogóbb politikai rendezés felé mutatott. Ehhez képest a mostani kéthetes megállapodás inkább tűnik hirtelen időnyerésnek, mint átgondolt tervnek. Az sem mellékes indok a villámgyors átmeneti egyezség mellett, hogy ez volt az egyetlen módja Trump arcvesztés nélküli kihátrálásának saját agresszív, akár nukleáris csapás ígéretét is magában hordozó fenyegetéséből.

Ennek megfelelően a két fél értelmezési narratívája ellentétesen azonos: mindketten a saját győzelmükként könyvelik el a tűzszünetet. Irán szerint az Egyesült Államok elfogadta a feltételeit, Washington szerint Teherán végül megértette az amerikai hadsereg nyomasztó fölényét, ezért engedett és megnyitja a szorost. Ebben a klasszikus információs hadviselési helyzetben ez az értelmezés legalább olyan fontos, mint a tényleges tűzszünet, már csak azért is, mert a létrejött megállapodás így még inkább egy

ideiglenes és gyors piacnyugtató, kockázatkezelési kísérletnek tűnik, semmint egy végleges rendezés kezdetének.

Amelyben ráadásul éppen egy harmadik fél, Pakisztán játssza az egyik főszerepet, hangsúlyosan jelezve, hogy a konfliktus kezelése már nem kizárólag Washington kezében van.

Ami a tárgyalások lehetséges kimenetelét illeti, a jelenlegi fagyott helyzet több irányba is elmozdulhat. Elképzelhető, de a legvalószínűtlenebb egy gyors diplomáciai lezárás, amelyben a kéthetes tárgyalási folyamat alatt megszületik egy szélesebb megállapodás mind Irán nukleáris programjáról, mind a szankciókról, mind pedig a Hormuzi-szoros eredeti állapotának visszaállításáról. Ennél reálisabb a tárgyalások összeomlásának lehetősége, hiszen a fegyvernyugvás feltételes, és a legkisebb incidens is újra berobbanthatja az eszkalációt. A legvalószínűbbnek mégis egy köztes állapot tűnik, amelyben a nyílt háború átmenetileg háttérbe szorul, de a konfliktus alacsony intenzitású formában tovább folyik a gazdasági, kibertéri és proxyműveletek szintjén.

A mostani tűzszünet tehát nehezen értelmezhető a lezárás nyitányaként. Inkább egy kényszerű korrekció amerikai részről, amit egy előre meghatározott stratégia helyett a pánik improvizációja hozott létre. Hogy mégis fordulópontot látunk-e a háborúban, vagy csak egy immár kontrollálhatatlan folyamat egyetlen apró részletét, az tizennégy napon belül kiderül.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház