A Pax Americana után jön a Pax Silica, ahol a hadseregek és az olajmezők helyett chipek, adatközpontok és a mesterséges intelligencia határozza meg a világrendet. Az Egyesült Államok egy láthatatlan, de annál erősebb hálót épít a technológiai „szűk keresztmetszetek” köré, aki pedig ebből kimarad, könnyen a periférián találhatja magát.

Ahogy a Pax Romana, úgy a Pax Britannica és a Pax Americana is egy olyan korszakot jelölt, amelyben egy domináns hatalom a jólét alapját képező rendszerek ellenőrzése révén biztosította a rendet. Tavaly decemberben Washington ismét erre a hagyományra támaszkodott, a Pax Silica elindításával ugyanis az USA bejelentette, hogy a globális rend alapjai megváltoztak. A 21. században a hatalom már nem elsősorban az olajon, az acélon vagy egy nemzet repülőgép-hordozóin alapul, inkább a számítási teljesítményen, a félvezetőkön, valamint a mesterséges intelligenciát nagy léptékben fenntartó nyersanyagokon és infrastruktúrán.

A Pax Silica nem iparpolitikai program, sem hagyományos szövetség: egy kísérlet arra, hogy az amerikai ellenőrzés alatt álló szűk keresztmetszetek köré szervezzék át a globálisan használt technológiákat és ezzel újradefiniálják, mit jelent az összehangolás, a szuverenitás és a függőség a mesterséges intelligencia korszakában.

Szabadkereskedelem és szabályozott függőség

A hidegháború után az USA elsősorban hatékonysági problémaként kezelte a globális technológiai ellátási láncokat: a költségek és a méret optimalizálására törekedett, miközben azt feltételezte, hogy a geopolitikai zavarok inkább szélsőséges kockázatot, mint tervezési korlátot jelentenek.

Ez a modell fokozatosan bomlott szét: először akkor, amikor Kína riválisként lépett fel; majd a járvány idején, amely rámutatott arra, hogy a koncentrált ellátási láncok hogyan buknak meg nyomás alatt, végül pedig azzal a felismeréssel, hogy a fejlett mesterséges intelligencia több mint egy újabb digitális szolgáltatás: egy általános célú képesség, amelynek közvetlen katonai, gazdasági és politikai következményei vannak. Amint a mesterséges intelligenciát hatalmi infrastruktúraként kezdték értelmezni, az ellátási lánca elvesztette a semleges piaci státuszát.

A Pax Silica jelenti az igazi szakítást az 1990-es évek utáni korszakkal. Ahelyett, hogy megpróbálna mindent visszaszerezni, az Egyesült Államok az egész rendszer korlátozására alkalmas szűk pontok feletti ellenőrzést akarja magáénak tudni, amelyek számára jóval fontosabbak.

Ez a logika magyarázza a Pax Silica aláíróinak összetételét. Japán, Dél-Korea, Szingapúr, az Egyesült Királyság, Ausztrália, Izrael, Katar és az Egyesült Arab Emírségek nem a világ legnagyobb gazdaságai, és nem alkotnak klasszikus atlanti vagy indo-csendes-óceáni szövetséget. Ehelyett

mindegyikük olyan pozíciót foglal el, amely elengedhetetlen az MI-ellátási lánc számára, vagy stratégiailag kiegészíti azt.

Ez a csomópontok koalíciója, amelyek közül nem mindegyik egyenlő. Dél-Korea és Hollandia (egy nem aláíró partner) ellenőrzi az inputokat (a memóriát, illetve a gépeket), amelyek nélkül a globális MI-rendszer nem működhet. Mások stratégiai mélységet nyújtanak. Az Egyesült Királyság az ARM félvezető- és szoftvertervező cég chiparchitektúráját és Európa legnagyobb kockázatitőke-ökoszisztémáját kínálja. A Perzsa-öböl országai energiát és szuverén tőkét biztosítanak, Szingapúr megbízható logisztikát kínál. Izrael, ahol az Nvidia és az Intel fő tervezőközpontja található, chiptervezési szakértelmet, valamint a védelmi és mesterséges intelligencia integrációját, továbbá az Ábrahám-megállapodások révén diplomáciai összeköttetést az Öböl menti partnerek felé.

A valódi szűk keresztmetszet

A félvezetőkről szóló vita nagy része a gyártásra koncentrál, ami érthető, mivel a tajvani TSMC technológiai vállalat gyártja a világ legfejlettebb chipjeinek körülbelül 90 százalékát. Tajpej azonban nem írta alá a Pax Silicát, bár támogatta annak elveit. A kizárására részben diplomáciai okok miatt került sor, az „egy Kína” politika következményeként. Vagyis a Pax Silica nem elsősorban arról szól, hogy ki gyártja a chipeket, a cél az, hogy összefogják az irányítást azon csomópontok felett, amelyek korlátozzák az MI skálázhatóságát: berendezések, memória, energia, tőke, a szabályozás összehangolása.

A nagy sávszélességű memória (HBM), azaz azok a speciális chipek, amelyek adatokat továbbítanak az MI-gyorsítóknak, ma a legszűkebb szűk keresztmetszetet jelentik, ugyanis két dél-koreai vállalat, az SK Hynix és a Samsung ellenőrzi a termelés több mint 95 százalékát, a készleteik pedig az idei évre máris elfogytak. Az amerikai exportellenőrzések 2024 decemberében először a HBM-et vették célba, ami megmagyarázza, hogy miért Szöul lett alapító, míg Tajpej miért maradt kívül. Ugyanis Dél-Korea tartja a kezében azt a szűk keresztmetszetet, amely korlátozhatja a fejlődést.

Hollandia mint próbatétel

Egyetlen ország sem illusztrálja ezt a logikát jobban, mint Hollandia. Az ASML, az extrém-ultraibolyás litográfiai gépek egyetlen gyártójának székhelyeként az országnak monopóliuma van egy olyan eszköz felett, amely nélkül egyetlen fejlett chip sem gyártható.

Ennek ellenére a hollandok nem voltak hajlandók aláírni a Pax Silicát, csak a Washingtonnal folytatott kétoldalú tárgyalások után csatlakoztak, ám nem aláíróként. A habozás tükrözte az aggodalmaikat azzal kapcsolatban, hogy egy EU-tagállam iparpolitikáját az USA prioritásainak rendeljék alá. De fontosabb jelzés volt számukra, hogy Donald Trump elnöki adminisztrációja hogyan kezelte a kérdést.

Washington ugyanis nem Brüsszelen keresztül, hanem közvetlenül Hágával tárgyalt, mivel Trump szerint a széttagolt Európát könnyebb kezelni, különösen akkor, ha az exportellenőrzés a stratégia központi eleme. A Pax Silica így tükrözi az amerikaiak általánosabb preferenciáját, ami a kétoldalú tárgyalásokat helyezi előtérbe.

Az eredmény egy paradox Európa lett, amely a gyakorlatban nélkülözhetetlen, a formájában pedig periférikus. Az ASML, a félvezetőipar egyik legfontosabb beszállítója, a brit ARM a legtöbb chiptervezés alapja, Németország pedig jelentős adatközpontoknak ad otthont. Az EU azonban továbbra is megfigyelő marad, nem pedig társalkotó.

A szabályozás mint törésvonal

Az EU kizárása nem pusztán geopolitikai kérdés, jelzi a különbségeket a csúcstechnológiákhoz, különösen a szoftverekhez és a mesterséges intelligenciához való hozzáállásban. Míg ugyanis a Pax Silica az MI határterületi fejlesztéséhez engedékeny szabályozói környezetet feltételez, az EU MI-törvénye kötelezettségeket épít be annak irányításába.

Washington szemszögéből ez stratégiai hátrány, mivel egy olyan világban, ahol a számítási kapacitás és az iterációs sebesség határozza meg a vezető szerepet, a szabályozás egyértelműen korlátozó iparpolitika. Pedig szerintük a Pax Silicához való csatlakozás azt jelenti, hogy elfogadják az amerikai elképzeléseket arról, hogy milyen gyorsan kell bevezetni a mesterséges intelligenciát, és ki szabja a szabályokat. Brüsszel egyelőre nem hajlandó vagy nem képes erre.

Energia a számításért

A Pax Silica egyik újszerű eleme a perzsa-öbölbeli államok bevonása egy csúcstechnológiai szövetségbe. Katar és az Egyesült Arab Emírségek nem gyártanak chipeket és nem terveznek MI-modelleket, amit viszont kínálnak, az ipari méretű, olcsó és megbízható energia, valamint az adatközponti infrastruktúrához szükséges állami tőke.

Az MI képzése akkora villamosenergia-fogyasztással jár, mint korábban az alumíniumolvasztásé, amiben az energiaföldrajz komoly szerepet játszik.

A politikai következmények ugyanolyan jelentősek, hiszen Izrael és a Perzsa-öböl államainak az MI általi egyégbe terelésével a Pax Silica kiterjeszti az Ábrahám-megállapodásokat a digitális területre. India például, amely február 20-án csatlakozott az aláírókhoz, gyártási méretet adja.

Szövetségesek és hierarchia

Retorikája ellenére a Pax Silica nem kötelező érvényű, éppen ezért sokan úgy tekintenek rá, mint egy szimbolikus megállapodásra. Csakhogy a valódi ereje az általa létrehozott informális hierarchiában rejlik.

E rendszer ugyanis különbséget tesz a szövetségesek – akik beágyazódnak a technológiai résztvevők körébe, és közösen tervezik, irányítják az MI-infrastruktúrát –, valamint az „ügyfelek” között, akik külön szabályok szerint férnek hozzá a chipekhez és szolgáltatásokhoz. Ebben az értelemben a Pax Silica nem kereskedelmi blokk, inkább egy operációs rendszer.

Persz vannak kivételek, hiszen míg a partnerek összehangolják az exportellenőrzéseiket, az amerikai cégek megőrzik a rugalmasságukat: az Nvidia például továbbra is korlátozza az értékesítést a kínai ügyfeleik számára, ráadásul nem ingyen.

Kína válasza

Peking számára a Pax Silica megnöveli a technológiai fejlesztéseinek költségét. Erre válaszul exportkorlátozásokat vezetett be a galliumra, a germániumra és a grafitra, ezekre a kulcsfontosságú nagy teljesítményű anyagokra, amelyek elengedhetetlenek az MI-t működtető infrastruktúrához, bővítette a megbízhatatlan szervezetek listáját.

Ezek a lépések megmutatják a két fél kölcsönös sebezhetőségeit. Kína a világ galliumtermelésének 98, germániumtermelésének pedig a 60-70 százalékát adja, míg a Pax Silica arra számít, hogy az MI-számítások feletti szűk keresztmetszetek ellenőrzése felülírhatja a nyersanyagok terén fennálló kitettséget. Hogy ez igaznak bizonyul-e, attól függ, milyen gyorsan alakulnak ki alternatív ellátási láncok, és hogy Peking eszkalálja-e a helyzetet, mielőtt azok kiforrottá válnának.

Mit hoz a Pax Silica?

A Pax Silica nem egy újabb technológiai együttműködés, hanem a globális hatalmi struktúra átalakulása. Stratégiai értelemben paradigmaváltás, mivel, ahogy említettük, az Egyesült Államok felismerte, hogy az MI egy általános célú hatalmi infrastruktúra, ezért annak kulcselemeit geopolitikai eszközzé teszi. Ez a lépés a globalizáció depolitizáltságának a végét jelzi, ami azt jelenti, hogy a technológiai ellátási láncok biztonságpolitikai kérdésekké váltak. A Pax Silica általi hatalmi koncentráció során a szűk keresztmetszetek kontrollja sokkal nagyobb befolyást biztosít, mint a teljes termelés birtoklása, illetve az ezek feletti dominancia kevesebb erőforrással is fenntartható. Emiatt hatékonyabb, de sérülékenyebb is, mivel néhány kritikus pont kiesése aránytalan hatással járhat.

Ez az új típusú szövetségi rendszer egy hierarchikus funkcionális függőségi struktúra, amely egy belső magból (technológiai irányítók) és egy külső körből (felhasználók) áll, ami

hosszú távon korlátozza azok szuverenitását, akik nem férnek hozzá a kulcstechnológiákhoz.

Ezenkívül élezi a nagyhatalmi versenyt, méghozzá nem titkoltan Kínával szemben egy költségnövelő stratégia révén, azaz lassítani akarja az ázsiai nagyhatalom technológiai felzárkózását. Peking fent említett válaszai viszont azt mutatják, hogy a függőség kölcsönös, így egy elhúzódó technológiai „hidegháború” alakulhat ki. Az Európai Unió szempontjából mindez azért problematikus, mert egyszerre nélkülözhetetlen, mégis periférikus szerepben van, ami ha tartós marad, akkor az öreg kontinens technológiai szuverenitása fokozatosan leépülhet.

A Pax Silica a globalizáció új fázisát jelzi, ahol a nyitottság helyét a szabályozott függőség veszi át. A világrend rétegzetté válik, amelyre a részleges együttműködés, a verseny, valamint az állandó stratégiai bizonytalanság a jellemző. Ez tehát egy olyan átmeneti hatalmi struktúra, amely egyszerre növeli az amerikai befolyást és a rendszer törékenységét. Kérdés, hogy intézményesül, vagy egy széttöredezett, konfliktusokkal terhelt technológiai világrend előszobája lesz-e.

Kapcsolódó: