Ne bízd a férfira a bevásárlást! – Lecke a viselkedési közgazdaságból – makronom.eu

Olvasva egy tanulmányról szóló cikket, mély megrendüléssel kellett szembesülnöm férfi mivoltom egyik újabb, ezúttal tudományosan dokumentált gyengeségével. A szerző szerint a nőknek érdemes volna alaposabban figyelniük, mit vásárol és mennyit költ a párjuk, amikor bemegy a boltba.

Mert a férfi nem egyszerűen vagy esetlegesen vásárol, a jóhiszeműséget feltételezve az is előfordulhat, hogy már-már ösztönös eleganciával lépi át a családi költségvetés határait. Ráadásul itt nem a szokásos férfiellenes gyanúsítgatásról, hanem adatokkal alátámasztott tudományos megállapításról van szó.

A hivatkozott tanulmány szerint a férfiak ugyanabból vagy egy nagyon hasonló termékkosárból átlagosan drágábban vásárolnak be, mint a nők. A kutatás azt találta, hogy amikor a férj nagyobb szerepet vállal a bevásárlásban – például azért, mert otthon dolgozik –, a háztartás kiadásai átlagosan mintegy 5 százalékkal emelkednek. Ez a jelenség ráadásul nem átmeneti: idővel sem akar kikopni, sőt mindegy, hogy online vagy személyes vásárlásról van szó.

A Jóisten a megmondhatója, távol áll tőlem a toxikus maszkulinitás, és férfiként magam is tisztában vagyok nemünk bizonyos, időről időre fájdalmasan felszínre törő korlátaival. Mégis megdöbbentett, hogy a cikket író hölgy első állításaként a kegyetlenség egy sajátos digitális formájáról számol be. A TikTokon ugyanis külön műfaj (#HusbandGroceryShopping címkével terjedő jelenetek) épült arra, hogy a nő elküldi a férfit a boltba, majd lenémítja a telefonját, és várja, mikor indul meg a „civilizációs összeomlás”: mit vegyek, ez jó lesz-e, most akkor melyiket?

Persze ez első látásra kegyetlennek tűnik, de nekünk, férfiaknak be kell látnunk, hogy a nők gyakran óvatosabb, tudatosabb és gyakorlottabb vásárlók, ráadásul érzékenyebben reagálnak az inflációra. Ettől még a „rózsaszín adó” nagyon is valós jelenség, ahol a nőknek szánt termékek sokszor azért drágábbak, mert a gyengébb nemnek szánták. Igaz, a valóban tudatos hölgyek ezt a piacgazdasági csapdát már rég túllépték: ha ugyanaz a penge férfiborotva néven olcsóbb, akkor nincs értelme rózsaszín felárat fizetni a tökéletes depilálásért.

A vadászat mint félreértett férfierény

A cikkíró hölgy szerint a férfi végzi a dolgát, azaz „vadászik” a boltban.

Sietve bemegy, gyorsan végezni akar, és ezért hajlandó többet fizetni.

Ezzel a váddal nehéz vitatkozni, legfeljebb pontosítani lehet, a férfi ugyanis valóban gyorsan végezne, de ehhez előbb ismernie kellene a terepet. A gyors bevásárlás ugyanis nem ösztön kérdése, a rutin határozza meg, kell hozzá rendszeres boltba járás, polcismeret, helyfelismerés, gyakorlott mozdulatok. Az a férfi, aki hetente egyszer téved be a boltba, nem veszi le ugyanazzal a magabiztossággal a megfelelő terméket, mint aki napi szinten járja ugyanazokat a sorokat.

Ráadásul a vadászterep sincs nyugalomban. A modern üzletláncok régi, bevett marketingfogása, hogy időről időre átrendezik a polcokat, hogy a vásárló kénytelen legyen végignézni a teljes kínálatot. Aki tegnap még pontosan tudta, hol van a paradicsomkonzerv, az ma ott könnyen egzotikus csicseriborsót, háromféle kovászos chipset és egy gyanúsan drága kézműves szószt talál.

A férfi tehát nem feltétlenül rossz vásárló, inkább afféle alkalmi kommandós, akit felderítés nélkül küldenek be egy ellenségesen újrarendezett terepre.

A férfi mint egyszemélyes vásárlási rendszer

A cikkíró úgy hiszi, a férfiak többet költenek, könnyebben eltévednek és náluk gyakoribb az impulzusvásárlás. E ponton a férfi olvasó talán tiltakozna, ha ott volna nála a megfelelő érlelt sajt a vacsorához, amit persze elfelejtett megvenni. A magyarázat azonban sajnos fájdalmasan életszagú. A nők több emberre vásárolnak egyszerre: magukra, a gyerekeikre, a partnerükre, olykor még a szüleikre is. A férfi ezzel szemben gyakran egyetlen szempont köré szervezi a bevásárlói tudatát: saját magára fókuszál. Ő nem családi ellátórendszerben gondolkodik, csupán célpontban, nem egy háztartás logisztikai rendszerében mozog, inkább egyéni túlélési útvonalon. Ezért fordulhat elő, hogy a tej, a kenyér és a vacsorához szükséges három alapanyag helyett diadalmas arccal tér haza két sörrel, egy csípős szósszal és valamivel, amit „akciós volt” alapon teljesen indokoltnak érzett megvenni.

A nő bevásárol, a férfi beszerez. A kettő között árban pedig nagyjából 5 százaléknyi a különbség.

Az alkalmatlanság – a férj szabadulási stratégiája

A nők egy része úgy érzi, hogy a férjük az alkalmatlanságát fegyverként használja. Vagyis tanácstalannak és ügyetlennek tűnik a boltban, hogy a végén a nő, még ha fájó szívvel is, inkább visszavegye ezt a feladatot. Férfiként nehéz ezt jó szívvel hallgatni, még nehezebb teljes erővel cáfolni. Mert ha valaki következetesen rossz tejfölt hoz, elfelejti a kenyeret, a zsemle helyett brióst választ, majd még képet is küld a póréhagymáról azzal a kérdéssel, hogy „ez az?”, akkor egy idő után nehéz eldönteni, hogy valódi értetlenségről vagy a munkamegosztás kifinomult megúszási taktikájáról van-e szó.

Így aztán ne is csodálkozzunk, ha ebből idővel eljutunk a „pénzügyi hűtlenség” jelenségéhez, vagyis ahhoz, hogy az egyik fél eltitkol bizonyos vásárlásokat a másik elől. Égbekiáltó igazságtalanság volna ezt kizárólag férfibűnként beállítani, hiszen a kisebb-nagyobb titkos beszerzéseknél mindkét nemnek megvannak a maga jól elhallgatott hadműveletei. A különbség talán csak annyi, hogy a férfi többnyire egy füstölt kolbásszal, egy új csípős szósszal vagy valamilyen teljesen indokolatlan műszaki kacattal bukik le, míg a nő rendszerint sokkal elegánsabban oldja meg ugyanezt.

Be kell vallanom, abban bíztam, hogy a kollégáim majd férfiszolidaritásból legalább részben megcáfolják a cikkíró hölgy állításait. Ehelyett jobbára bólintottak, sőt akadt, aki a saját tapasztalattal is alátámasztotta azokat. Innen nézve már nehéz vitatkozni a tudománnyal: