A Pentagon jövőre 54,6 milliárd dollárt kérne a Védelmi Autonóm Hadviselési Csoport számára az idei 225 millió után. Ez a 243-szoros ugrás azt jelzi, hogy Washington a modern hadviselésben már stratégiai szintre emeli a tömeges, olcsó és gyorsan pótolható autonóm rendszereket.

Ez az ugrás ráadásul egy jóval nagyobb költségvetési átrendeződés része. A Fehér Ház jövő évi költségvetési tervezete 1,5 ezermilliárd dollárnyi nemzetbiztonsági forrást kér, ami az idei szinthez képest 44 százalékkal több. Ezen belül a drónhadviselésre igényelt összeg kiemelése azért figyelemre méltó, mert azt mutatja, hogy a Pentagon már a jövő haderejének egyik meghatározó pilléreként gondol az autonóm rendszerekre.

Az 54,6 milliárd dolláros igény a Védelmi Autonóm Hadviselési Csoport (Defense Autonomous Warfare Group) esetében még nem bizonyít alapvető fordulatot. Valószínű, hogy több, korábban széttagolt autonóm, drón- és ellendrónprogram kerülhet egy költségvetési ernyő alá. Ettől még a jelzés ereje világos: Washington elfogadta, hogy a 21. század hadszínterein a nagy értékű platformok mellé olyan olcsóbb, részben feláldozható rendszerek kellenek, amelyekből sokat lehet gyorsan gyártani, pótolni és harctérre vinni.

E fordulat mögött két konkrét háborús tapasztalat áll. Az ukrajnai és a közel-keleti egyaránt azt mutatta meg, hogy a kis méretű, viszonylag olcsó drónok aránytalanul nagy nyomást tudnak helyezni a jóval drágább légvédelmi és csapásmérő rendszerekre. Az amerikai stratégiai gondolkodásra különösen erősen hatott, amikor az olcsó, egyirányú iráni támadó drónok pusztítást végeztek az amerikai katonai bázisokon, a Perzsa-öböl menti energiatermelő létesítményekben és a polgári infrastruktúrában, például az adatközpontokban és a vízsótalanító üzemekben. A Pentagon tavaly júliusi memoranduma ennek megfelelően már arról szólt, hogy a dróntechnológia a harctér meghatározó eleme lett, ahol az amerikai haderő legnagyobb kockázata immár a bürokratikus óvatosság.

Olcsó tömeg, drága válasz

A változás jelentőségét az mutatja meg igazán, hogy az Egyesült Államok már maga is alkalmazott olyan olcsó csapásmérő rendszert, amely közel áll az iráni Sahed-típushoz. Idén márciusban az amerikai hadsereg először vetette be harcban az LUCAS nevű, alacsony költségű egyirányú támadó drónt Irán ellen, mindössze nyolc hónappal a Pentagon-bemutató után.

Ez a gyors rendszeresítés azt jelzi, hogy az amerikai beszerzési gondolkodás a gyorsabb, kockázattűrőbb modell felé mozdul.

Ennél is érdekesebb a fejlesztési modell. Ahogy a Makronóm Intézet is beszámolt róla, a LUCAS-program egyik különlegessége a kormányzati szellemi tulajdon, azaz hogy elvben több cég is gyárthatná a rendszert, jelenleg csak a SpektreWorks állíthatja elő. Ez azért fontos, mert az amerikai állam láthatóan olyan konstrukciókat keres, amelyek egyszerre gyorsítják a sorozatgyártást, csökkentik a függést egyetlen platformtól és nyitva hagyják a későbbi ipari felfuttatás lehetőségét. Vagyis a hangsúly a legfejlettebb technológiák mellett egyre inkább a gyárthatóságra, a skálázhatóságra és az állami kontrollra is kiterjed.

A hadviselés gazdasági képlete közben gyorsan átalakul. Az iráni típusú olcsó drónok elleni védekezés során a hagyományos elfogórendszerek készletei gyorsan apadnak, egy Patriot-elfogó ára viszont több millió dollár is lehet, szemben a drónok néhány tízezer dolláros árszintjével. Ebből az következik, hogy a támadó fél viszonylag alacsony költséggel is rákényszerítheti a védőt egy gazdaságilag kedvezőtlen válaszra. Vagyis jól látható, hogy a mennyiség így ismét önálló stratégiai előnyt jelenthet.

Mit üzen ez a kisebb államoknak?

Számukra ebből az következik, hogy a védelmi tervezésben érdemes újragondolni a költséghatékony tömeggyártás és a technológiai kifinomultság arányát. A drága, csúcskategóriás rendszerek jelentősége megmarad, de azok önmagukban egyre kevésbé elegendők. Azok az államok kerülhetnek kedvezőbb helyzetbe, amelyek a hagyományos platformok mellett hazai fejlesztéssel és gyártással az elektronikai hadviselésben, az ellendrónképességekben és a gyorsabb innovációs ciklusokban is fejlődnek.

A Pentagon mostani költségvetési üzenete ezért túlmutat az amerikai haderő belső vitáin. Arról szól, hogy a modern háborúban a gyorsan előállítható, részben feláldozható autonóm eszközök felzárkóztak a hagyományos technológiai fölény mellé. Az Egyesült Államok nem mond le a drága fegyverrendszerekről, viszont kiegészíti azokat egy olyan második réteggel, amely jobban illeszkedik a tömeges, elnyújtott és költségérzékeny konfliktusokhoz.

A valódi fordulat tehát az, hogy Washingtonnak újra meg kell tanulnia: a hadviselésben a mennyiségnek is van jelentősége.