Nem Oroszország, nem Kína, inkább saját, egyre nehezebben értelmezhető rendszere sodorta válságba a NATO-t. Az amerikai–európai viszony látványos romlása, az iráni háború körüli konfliktus és a pénzügyi viták a legrosszabb lehetőséget, a szövetség megsemmisülését vetítik előre.
A NATO, amit 1949-ben a nyugati világrendszer őreként hoztak létre, ma épp a nyugati világ rendszerösszeomlása miatt került végveszélybe. Az Egyesült Államok politikai irányváltásai, népszerűbb nevén a Trump 2.0 (saját szövetségesei hathatós közreműködésével) alapokig rombolja azt a biztonsági struktúrát, amely a hidegháború alatt a stabilitást jelentette. A jelen legfontosabb kérdése abszurd módon az lett, hogy kilépteti-e az amerikai elnök az Egyesült Államokat a NATO-ból. A válasz némileg bonyolultabb egy szimpla nemnél, az ugyanis csupán jogi oldalról közelíti meg a problémát. Sokkal lényegesebb, hogy milyen más eszközei vannak Trumpnak egy olyan szövetség kialakításában, amely alól kirántja az alappillért, az Egyesült Államok haderejét, valamint az, hogy milyen események indították be azt a láncreakciót, amelyek miatt odáig fajult a helyzet, hogy Európában a világ legfontosabb katonai szövetségének bukása kapcsán kell vészterveket gyártani.
A töréspont magyarázata meglehetősen egyszerűnek tűnik: Trump dühét az váltotta ki, hogy a NATO nem támogatta az Egyesült Államokat az Irán elleni háborúban. Az európaiak magyarázata is logikus, legalábbis a felszínen: a NATO nem kollektív támadó mechanizmus, hanem kollektív védelemre épülő rendszer, amely csak akkor aktiválódik háborús üzemmódban, ha egy tagállamot támadás ér. Márpedig az Egyesült Államokat nem érte ilyen, ráadásul a Fehér Ház még csak nem is tájékoztatta a szövetségeseit az Irán elleni akcióról. Vagyis az, hogy a szövetség nem sorakozott fel automatikusan Washington mögött, nem a NATO legfontosabb szereplőjének elárulása, pusztán az alapelvek következetes alkalmazása.
A válság csordultig telt poharában valószínűleg ez volt az utolsó csepp. Trump tranzakciós módon értelmezi a NATO-t (is), mint minden többoldalú vagy multilaterális szövetséget és egyezményt – már amelyikből még nem lépett ki. A szervezet az értelmezésében nem a kölcsönös biztonsági garanciáról szól (sőt, éppen ez az, amit abszolút egyoldalúnak lát), csupán egy feltételes szolgáltatásról, amelynek ára van, és amelyet – ha az ellenérték nem megfelelő – egyszerűen fel lehet mondani. Ez a logika évek óta tartja magát: 2017-ben már kilépéssel fenyegette meg a szövetséget a brüsszeli NATO-csúcson, akkor még a tagállami alulfinanszírozás miatt. Ez fajult odáig, hogy 2024-ben már azt mondta: Oroszország azt tesz majd, amit akar azokkal az európai országokkal, amelyek nem költenek eleget védelemre. A Grönland körül kialakult válság, a 2026-os, „papírtigrisnek” minősítés és a tagállamok legyávázása volt az eddigi narratíva végkifejlete, majd a kilépés gondolata fogalmazódott meg, aminek már egyértelműen a szövetség delegitimálása volt a célja. Hogy ez a retorikai spirál április elejére hová jutott, azt jól mutatja, hogy Marco Rubio külügyminiszter – aki a Trump-adminisztráció utolsó, egyértelműen NATO-párti szereplőjének számított – már nyíltan megkérdőjelezte a szövetség értelmét, mondván: ha a NATO kizárólag Európa védelméről szól, de fordítva nem működik, azt „újra kell értékelni”. Ami igazán lényeges, az a Trump szavai mögötti biztonsági modell ötlete: a kollektív garanciák helyét átvenné a feltételes védelem, az intézményi stabilitást a politikai lojalitás, a hosszú távú stratégiai gondolkodást pedig a rövid távú megállapodások. Ez a szemlélet szükségszerűen ütközik a NATO eredeti logikájával, amely épp a kiszámíthatóságra és az automatizmusra épült.
Macron elnök odáig ment, hogy kijelentette: „Nem az a célunk, hogy két hegemón hatalom vazallusai legyünk. Nem akarunk függeni Kínától, és nem akarjuk kiszolgáltatni magunkat az Egyesült Államok kiszámíthatatlanságának.”
Az európai reakció a Trump-féle ostorozásra egészen az iráni háborúig a kompromisszum és az „apudiplomáciás” túlalkalmazkodás volt. A legutóbbi NATO-csúcson 2035-ig vállalt 5 százalékos GDP-arányos védelmi költségvetés, valamint a Mark Rutte által fémjelzett simulékony tagállami politika azt jelezte, hogy Európa alkalmazkodni akar az új amerikai irányhoz, nem pedig megkérdőjelezni azt. Ez ugyanakkor nem az egyenrangú szövetségesek modellje, inkább egy függőségi viszony menedzselése volt. A NATO tagjai több időt töltenek az amerikai elnök kiszámíthatatlanságára adott lehetséges válaszok elemzésével, mint egy esetleges külső fenyegetéssel. A rendszer még úgy-ahogy működik, de azok az alappillérek, amelyekre épült, a jelek szerint máris végzetesen meggyengültek. Ennek köszönhetően Trump legújabb, Iránnal kapcsolatos NATO-kritikái és agresszív reakciói paradox módon gyorsítják az európai stratégiai önállósodást. Az európai tagállamok többsége szerint a transzatlanti viszony annyira feszült lett, hogy az eddigi automatikus bizalom hiánya mára kockázati tényezőnek számít a szervezet működésére nézve. Az amerikai elköteleződés megkérdőjeleződött, ezzel a NATO elrettentő ereje jelentősen sérült. Trump politikája elindította a „NATO utáni világ” gondolat kialakulását, amely minden valószínűség szerint már akkor is létrejön, ha az Egyesült Államok formálisan nem is lép ki a szövetségből.
Az újrakezdésnek azonban számot kell vetnie az elhibázott múlttal is. A legnagyobb probléma annak megválaszolása, hogy miért vált a NATO egy csapásra olyan erőtlen tényezővé, amelyből egy amerikai elnök racionális opciónak tekintheti a kilépést.
A szétesés előtti pillanat
Az, hogy a NATO-tagállamok a felszólítás ellenére sem léptek be a közel-keleti konfliktusba, önmagában kezelhető probléma – ám ahogyan mindez történt, az már Washington számára nem az. A hidegháború utáni korszakban a NATO működésének informális szabálya az volt, hogy az Egyesült Államok által kezdeményezett műveletek – legyen szó Afganisztánról, Irakról vagy Líbiáról – előbb-utóbb szövetségi keretet kapnak. Az iráni esetben azonban eltűnt ez az automatizmus, vagyis a rendszer nem hajlandó követni a centrális hatalmat, inkább elkezd eltávolodni tőle. Spanyolország konkrétan megtiltotta az amerikai erőknek a területén lévő bázisok használatát, majd az egész légterét lezárta az iráni háborúban részt vevő gépek előtt. Nagy-Britannia szintén elutasította a támadó műveletek támogatását, Franciaország pedig megtagadta, hogy az USA a francia légtéren keresztül szállítson fegyvereket Izraelnek, egyben nyíltan megkérdőjelezte az akció legitimitását az ENSZ Biztonsági Tanács felhatalmazásának hiányára hivatkozva. Németország és Olaszország szintén egyértelművé tették, hogy nem kívánják viselni az amerikai közel-keleti stratégia költségeit. A számok még beszédesebbek. A 32 tagállamból mindössze öt – Kanada, Lengyelország, Románia, Magyarország és Csehország – állt ki egyértelműen az amerikai–izraeli fellépés mellett. Ez kevesebb mint a szövetség 16 százaléka. A többiek vagy semlegesek maradtak, vagy nyíltan ellenezték az akciót.
Kollektív mintázat rajzolódott tehát ki: a NATO európai szárnya nem hajlandó követni az Egyesült Államokat egy olyan konfliktusba, amit nem tekint a saját biztonsági érdekei részének. Ugyanakkor ez nem hirtelen és váratlan döntés, hanem a régóta érezhető feszültség kirobbanása volt. Az USA és Európa közötti különbségek – stratégiai prioritásokban, fenyegetésérzékelésben, tehermegosztásban – eddig is léteztek, de most először jelentek meg egyszerre, egy konkrét katonai helyzetben. A közel-keleti konfliktus katalizátorrá vált: felgyorsítja azt, ami már amúgy is folyamatban volt.
Az alapvető probléma egyértelmű: az Egyesült Államok és Európa nem ugyanabban a stratégiai valóságban él. Washington számára a Közel-Kelet továbbra is a globális hatalmi pozíció fenntartásának egyik kulcsterülete. Az Irán elleni fellépés hátterében az amerikai befolyás fenntartása, az energiakereskedelmi útvonalak és maga a globális energiaeloszlás kontrollja, ezzel együtt a dollár dominanciájának megőrzése/megerősítése áll – különösen Kínával szemben. Ez a gondolkodás a klasszikus hegemón logikát követi, ahol a katonai jelenlét és a pénzügyi rendszer stabilitása egymást erősítő tényező.
Európa számára ezzel szemben a közel-keleti konfliktus lehetőség helyett közvetlen kockázat. Az energiaárak azonnali kilövése és a várhatóan brutális következményekkel járó energiaválság konkrétan politikai destabilizációs tényező. Ehhez társul az illegális migráció potenciális felerősödése és a terrorfenyegetés növekedése, amelyek mind közvetlenül az európai belső stabilitást érintik. Ebben a kontextusban az amerikai stratégia a védelem ígérete helyett maga a biztonsági kockázat. Az America First politika – benne a kereskedelmi vámok bevezetésével, valamint az európai érdekeket figyelmen kívül hagyó katonai akciókkal – jelentősen megrendítették a bizalmat. Egy tavalyi felmérés szerint Nyugat-Európában mindössze 28 százalék tartja az Egyesült Államokat megbízható biztonsági partnernek, ami 25 százalékpontos visszaesés egy év alatt. Az Európai Unió ez év márciusi csúcstalálkozóján António Costa egyértelművé tette, hogy a stratégiai autonómia és a védelmi integráció megerősítése a központi cél. Ez pedig már nem kiegészítése, inkább potenciális alternatívája a NATO-nak. A kölcsönös eltávolodás az, ami a NATO-t nem egyszerűen megosztja, hanem lassan ki is szorítja a közös gondolkodásból.
Egy összeomlás anatómiája
A NATO jövőjéről szóló vitában van egy látszólag megnyugtató elem: jogilag az amerikai elnök önhatalmú döntéssel és egyoldalúan nem tud egyszerűen kilépni a szövetségből. Egy – egyébként már kifejezetten a Trump 2.0-ra készült – 2023-ban elfogadott törvényhozói rendelkezés kimondja, hogy az Egyesült Államok NATO-tagságának megszüntetéséhez kétharmados szenátusi jóváhagyás vagy külön kongresszusi törvény szükséges. Formálisan ez erős korlát, a gyakorlatban azonban nem sokat véd egy olyan elnöki szándék ellen, amely Washingtont ki akarja húzni a közös szövetségi egyenletből.
A NATO gyakorlati működése ugyanis nem jogi, hanem politikai elköteleződésen alapul. Ahogyan az 5. cikkely sem kötelezi semmire a tagállamokat, csupán egyéni döntés alapján álló együttműködési javaslatot fogalmaz meg, úgy maga a tagság is üres kifejezéssé válik, amennyiben Trump úgy dönt, hogy minimálisra korlátozza az Egyesült Államok részvételét a szövetségben. Ez a gyakorlatban többféleképpen megtörténhet. Az elnök megtagadhatja a katonai kötelezettségvállalást egy konfliktusban: ha egy NATO-tagot támadás ér, Washington megteheti, hogy egyáltalán nem reagál – az 5. cikkelyre az elnök már előző ciklusában úgy hivatkozott, mint olyan passzusra, amelynek az alkalmazása nézőpont kérdése. De nem is kell idáig elmennie.
Az USA domináns szerepet tölt be a NATO erőstruktúrájában – hírszerzés, logisztika, nukleáris elrettentés. Ezek csökkentése vagy kivonása Európában/Európából nem igényel formális kilépést, mégis azonnal megkérdőjelezi a szövetség működését. Elég Ukrajnára gondolni, ahol egyetlen figyelmeztetés elég volt Kijevnek, hogy elfogadja a washingtoni játékszabályokat. Egy másik opció: a NATO elméletileg konszenzusos rendszerben működik, függetlenül attól, hogy az egész történelme során az Egyesült Államok mondta meg, hogyan és mikor működjön. Ennek ellenére és éppen ezért az amerikai döntéshozatali vétók vagy passzivitás azonnal megbéníthatja a közös műveleteket. Vagyis a 2023-as törvény a formális kilépést próbálja megakadályozni, de nem tudja kikényszeríteni az amerikai együttműködést. A jogi vita így tulajdonképpen lényegtelen: a NATO akkor szűnik meg létezni, amikor a legerősebb tagja már nem viselkedik úgy, mintha létezne. Márpedig az iráni események hatására jelenleg éppen ennek a folyamatnak lehetünk szemtanúi.
Új utakon
Az iráni háborúig általános vélekedés volt, hogy a NATO lassan haldoklik. Az európaiak elutasítására adott egyre agresszívebb Trump-válaszok és az elnök alapvetően szkeptikus hozzáállása a szövetséghez azonban valószínűsíti, hogy a szakadás hamarabb következik be, mint azt az európai szárny a legrosszabb forgatókönyveiben valószínűsíthette volna. Az eddigi legerősebb érv az Egyesült Államok de facto kilépése ellen az volt, hogy szüksége van a világszerte, de elsősorban Európában szétszórt bázisaira. Azzal azonban, hogy a keleti szárny az iráni konfliktus kapcsán épp ezeket a bázisokat nem engedi használni, a logika okafogyottá vált. Éppen ez volt az ugyanis, amivel az alulteljesítő államok (Spanyolország az egyik legrosszabb befizető) még tudtak valami érdemit hozzáadni a Washington által dominált szövetség képességeihez. Ennek (akár ideiglenes) megszűnését Trump erős érvként kommunikálhatja mind az amerikai társadalom, mind a törvényhozás, mind a saját szövetségesei felé.
A folyamatot ideig-óráig lehet késleltetni, de megállítani már nem. A ma vagy inkább tegnap ismert NATO az összeomlás felé tart. Az Egyesült Államok fokozatosan más szövetségi rendszerek felé fordul – például az indo-csendes-óceáni térségben –, miközben Európa a saját védelmi struktúráit építi. A NATO ebben a helyzetben már most is egyre inkább egy köztes, kiüresedő tér lesz, egy olyan létező intézmény, amelynek az értéke és a szerepe rohamosan csökken. A közös hadgyakorlatok már most kezdenek formálissá válni, a hírszerzési együttműködés a végletekig szelektív, a döntéshozatal körülményei pedig egyértelműen egy blokkolási mechanizmus irányába mutatnak. A szövetség működése valójában már most széttöredezett, az iráni háború csak gyorsít az eddigi „lassú szétesés” megvalósulásán, és mostanra kezdenek megszűnni azok a feltételek, amelyek eddig fenntartották. A közös fenyegetés narratívája eltűnt, a tehermegosztás konfliktussá vált, a stratégiai prioritások szétcsúsztak, a bizalom pedig megrendült.
Az idei NATO-csúcsra július 7-én kerül sor Ankarában. Mark Rutte „apudiplomáciája” már kevés lesz a megmentéséhez. A találkozóra túl későn kerül sor az iráni háború függvényében, és túl korán ahhoz, hogy Trump álláspontja egy drasztikus döntés tekintetében megváltozzon. Nem véletlen, hogy már most úgy hivatkoznak rá, mint a szervezet történetének leginkább irányváltó találkozójára. Merészebben fogalmazva: a törökországi csúcs a NATO teljes kiüresedésének, majd megszűnésének első, de akár utolsó felvonása is lehet.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
