Európa most először nem Washington kérésére, hanem Washington viselkedése miatt kezd önálló védelmi struktúrában gondolkodni. Így hamarosan Trumpnak is lesz egy külön NATO-ja és Európának is. Persze egyiknek sem NATO lesz a neve.

Az európai „tartalék NATO” létrehozásának az ötlete lassan, de egyre biztosabban formálódik. A különbség az eddigi változtatási szándékokhoz képest az, hogy most először nem az amerikai nyomásgyakorlás, hanem az amerikai kiszámíthatatlanság miatt akarja magát átformálni a keleti szárny – úgy költségvetési és hadiipari, mint vezetői szinten. A katalizátor természetesen Donald Trump: az a tény, hogy felvetette az USA kilépését a NATO-ból, illetve a szövetségi kötelezettségek szelektív alkalmazásáról beszélt (még a kollektív védelem elvét rögzítő 5. cikkely esetében is), teljes bizonytalanságot vitt egy olyan rendszerbe, amelynek az alapjai mindig is az amerikai garanciákon nyugodtak.

Az „európai NATO” gondolata ugyanakkor némileg félrevezető. Valójában az európaiak célja nem az elszakadás, inkább a felkészülés az Amerika nélküli önálló működés minimumának a megteremtésére. Három területen szinte azonnal felmerült a változtatás igénye: a parancsnoki és irányítási lánc, a hírszerzés és logisztika, valamint a nukleáris elrettentés terén. Ez utóbbi talán a legérzékenyebb pont, hiszen Európa nukleáris ernyője egészében amerikai. Ha pedig Trump politikai feltételekhez köti az atomrakéták európai jelenlétét, az már önmagában csökkenti a kontinens elrettentési képességeit.

A legfürgébben és legdrasztikusabban irányt váltó európai politikus kétségtelenül a német kancellár, Friedrich Merz, pedig. országa éveken át határozottan ellenezte Franciaország stratégiai autonómiakoncepcióját, miután az Egyesült Államokban látta az európai védelem alapvető zálogát. Ezt a véleményét dobta most a kukába Berlin, felismerve a kényszer sürgetését, elsősorban azt, hogy az amerikai elnöki ciklusok változása egyre inkább a bizonytalanságot erősíti: abban a rendszerben, ahol a biztonsági garanciák négyévente válnak kérdőjelessé és képlékennyé, az olyan, mintha nem is léteznének.

Az iráni háború csak ráerősít erre a folyamatra. Európa vonakodása, hogy automatikusan engedelmeskedjen az amerikai katonai felhívásoknak, és az erre adott washingtoni reakció („gyávák, papírtigris NATO”) még óvatos, de már nyílt politikai konfliktussá tette a korábban többnyire háttérben zajló nézeteltéréseket, melyek középpontjában ráadásul már nem is a tehermegosztás áll, ahogyan eddig, hanem a NATO egészének stratégiai koncepciója.

A The Wall Street Journal külön felhívta a figyelmet a Trumppal egyébként eddig igen szoros kapcsolatot ápoló finn elnök, Alexander Stubb mondataira, miszerint a (különválási) folyamatnak jól menedzseltnek és kontrolláltnak kell lennie. Ez ugyanis arra enged következtetni, hogy egyrészt a különutas megoldás eldöntött tény, másrészt Európa nem kiugrani akar a NATO-ból, inkább – elfogadva az elkerülhetetlent – túlélni egy amerikai kivonulást anélkül, hogy az összeomlást okozna.

Variációk atomrakétákra

Különös helyzet alakult ki. Miközben Európa változatlanul nem akarja nyíltan megkérdőjelezni a NATO létét és létjogosultságát, a kommunikációja pedig továbbra is transzatlanti lojalitást hangsúlyozza, valódi stratégiája már a részleges leválás előkészítése lett. Ez egy klasszikus időhúzás annak érdekében, hogy az átalakulás valóban a lehető legkisebb fájdalommal menjen végbe. Boris Pistorius német védelmi miniszter már meg is hirdette a „Több Európát a NATO-ba!” elvet, amely első lépésben a hatalmi és vezetői átrendeződést takarja. Az elgondolás egyébként logikus: ha az amerikai jelenlét politikailag bizonytalanná válik, akkor az azzal párhuzamosan létrehozandó intézmény irányítói szintjét kell először megalakítani. Ennek a gondolatnak az eddigi legnyilvánvalóbb megtestesülése a „hajlandók koalíciója” volt, amely eredetileg Ukrajna támogatására született meg európai, majd globális szinten, miután az Egyesült Államok a segélyezések terén hátat fordított Kijevnek.

Míg a politikai irányváltás szándéka egészen világos, annak a katonai megvalósulása már bonyolultabb. A NATO ugyanis a jelenlegi állapotában még mindig nem más, mint egy Európába integrált amerikai rendszer. Az olyan hiányosságok, mint az európai szárny hírszerzési képességei, a lég- és rakétavédelem vagy a logisztikai hálózatok működtetése nem helyettesíthetők pusztán politikai akarattal. Ezek mögött ugyanis sok évtizedes amerikai infrastruktúra, készlethalmozás és technológiai fölény áll. Hasonló a helyzet a humán erőforrással: bár Európában hirtelen divatba jött a sorkötelezettség visszaállítása és a hadseregek személyi állományának agresszív felduzzasztása, a kontinensnek még évekig nem lesz elegendő katonája egy nagy intenzitású konfliktushoz. A legfogósabb kérdés azonban változatlanul a nukleáris erő, ugyanis a NATO elrettentési doktrínájának alapja az amerikai nukleáris ernyő, amit a két európai atomhatalom, Franciaország és Nagy-Britannia még közösen sem képes teljes mértékben reprodukálni. Az a felvetés, hogy a francia nukleáris védelem kiterjeszthető lenne például Németországra, helyénvaló ugyan, de a NATO eredeti logikájának a lefejezése lenne.

A „nincs más választás” gondolatát azonban már nem lehet elhessegetni, különösen Trump grönlandi fenyegetése miatt. Az volt az a pont, amikor a szövetség főszereplője minden értelemben átlépte a vörös vonalat. Egy NATO-tagállam területi integritása került amerikai nyomás alá, ez pedig a szövetségi bizalom alapját fénysebességgel kezdte el lebontani.

Európa így jelenleg egy bizarr egyensúlyt próbál fenntartani: úgy igyekszik növelni a stratégiai autonómiáját, hogy közben ne gyorsítsa fel az amerikai kivonulást. Ez egy óriási biztonsági dilemma, amit súlyosbít, hogy kivételesen mindez egyetlen szövetségen belül zajlik. A folyamat visszafordítható ugyan, de nem Európában, hiszen amíg az amerikai politika ciklikusan újra ás újra megkérdőjelezi a NATO alapját, addig Európa szükségszerűen a gyakorlatba ülteti a függetlenedési terveit akkor is, ha az lassan is megy. Vagy éppen azért.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház