A Szilícium-völgy versenyt fut az idővel, hiszen a mesterséges intelligencia köré épített gazdasági modell egyetlen alapfeltételezésre, a globális stabilitására épült. És éppen ez az, ami napjainkban látványosan és gyorsan omlik össze. Az MI-forradalom emiatt inkább vakmerő pénzügyi és geopolitikai kísérletnek tűnik, megjósolhatatlan kimenettel és következményekkel.

A mesterségesintelligencia-boom körüli eufória immár az óvatosabb elemzők szerint is buborékká változott, annak is egy késői fázisává, hasonlóan az egykori internetlufihoz – azzal a különbséggel, hogy itt nem egy ipari szegmens túlértékeléséről van szó, inkább egy olyan technológiáról, amelyre egy egész gazdasági növekedési modellt építettek. A tavalyi év utolsó hónapjaiban az amerikai gazdasági bővülés a beruházások miatt szinte teljes egészében az MI-projektekhez volt köthető, ám ez a modell a lényegénél fogva instabil. Egy esetleges megtorpanás a szektorban – alternatív növekedési motor, vagyis B terv hiányában – közvetlen makrogazdasági lassulást eredményez, amelyre egy ennyire ingatag globális környezetben egyre nagyobb az esély.

A felszín egyelőre nyugodtnak tűnik, a problémák a mélyben ébredeznek. A részvénypiacok szárnyalnak, a tőke soha nem látott módon áramlik a szektorba, az MI-narratíva pedig globálisan legyalul mindent. Kevesebb szó esik a mainstreamben az MI-infrastruktúra ellátási láncainak extrém koncentrációjáról, az iráni háború arra gyakorolt veszélyeiről, az energiaválság pusztító hatásairól, a techvállalatok rekordméretű adósságairól és az MI-szektor alacsony megtérülésű gyakorlati modelljéről. Az iparágnak ugyanis a következő években

ezermilliárd dolláros nagyságrendű többletbevételt kellene termelnie ahhoz, hogy a jelenlegi beruházásokat pénzügyileg is igazolja.

Ennek hiányában a növekedés inkább csak a hitelből és narratívából táplálkozik. Ha azonban a bevételek elmaradnak, a veszteség hatásai végigfutnak a teljes pénzügyi és infrastrukturális rendszeren, magukkal rántva mindent. A jelenlegi körülmények nem adnak okot optimizmusra: túl sok minden romolhat el egyszerre ahhoz, hogy semmi ne romoljon el. Elég egyetlen apró szellő, hogy az első dominó elboruljon a sorban – egy olyan környezetben, ahol orkán tombol.

Kollektív önhipnózis

A mesterséges intelligencia iparágának kiépülése természetesen nem számolt a globális és egyszerre fellépő krízishelyzetekkel. A veszély épp abban rejlik, hogy a B terv hiánya ellenére a világgazdaság eddig nem látott mértékben függ tőle: több ezermilliárd dollár áramlik a technológiába és a körülötte kiépülő infrastruktúrába, a rendszer alapjai viszont egy széttöredezett és geopolitikailag messzemenőkig kiszolgáltatott ellátási láncra épülnek. A chipgyártás, az adatközpontok és azok energiaellátása olyan kulcsfontosságú nyersanyagokra támaszkodik, amelyek termelése és immár szállítása is a végletekig koncentrált.

Az első csapás: az iparág különösen függ a Közel-Kelettől, amelynek termelőkapacitásait és kereskedelmi lehetőségeit az iráni háború éppen totálisan szétveri. Ez a sérülékenység különösen jelentős a csúcskategóriás chipek piacán. Ezek a nagy nyelvi modellek legkritikusabb és legdrágább összetevői, a gyártásuk azonban néhány kelet-ázsiai szereplőtől függ. Ugyanakkor ezek az országok az energiahordozók – nyersolaj és cseppfolyósított földgáz – jelentős részét a Perzsa-öbölből importálják, sőt a félvezetőgyártás kulcsfontosságú alapanyagai, például a hélium, a kén és a bróm szintén a régióból érkeznek hozzájuk. A függőség ebben az esetben tehát többrétegű és törékeny rendszert alkot, ahol az energia, az alapanyag és maga a technológia egy kizárólagos ellátási lánc csapdájába kerül. Nem kell részletezni, hogy a Perzsa-öböl államai elleni infrastrukturális támadások és a Hormuzi-szoros lezárása mekkora csapást jelent az egyetlen lábon álló technológiai szektorra. A Brent nyersolaj ára rövid idő alatt meredeken emelkedett, az LNG-é Európában és Ázsiában kilőtt, miközben a hélium spot ára már március közepén megduplázódott. Az egyik töréspont innen indíthat be láncreakciót: egy globális héliumhiány azonnal chiphiányhoz vezethet, ami megakasztja az új adatközpontok építését. A meglévő infrastruktúra kihasználtsága romlik, a finanszírozási költségek emelkednek. A technológiai cégek pedig, amelyek már most is történelmi léptékű adósságot halmoztak fel,

egy olyan környezetben találják magukat, ahol a növekedés nemhogy nem fedezi a költségeket, de fizikailag is lehetetlenné válik.

Itt válhat valósággá a buborékelmélet: eleve túl sok tőke áramlik túl gyorsan egy olyan technológiába, amelynek az üzleti modellje még nem bizonyított – de mi történik akkor, amikor a fizikai kizáró okok miatt a tőkének nincs is hová zúdulnia? Amennyiben a növekedés megtorpan, a buborék szétpattanása a technológiai szektoron túl szétveri a teljes pénzügyi rendszert. A hiperskálázók – mint a Microsoft, a Google, a Meta és az Amazon – a tervek szerint az idén 630 milliárd dollárt költenek a mesterséges intelligenciára. A finanszírozásuk azonban egyre inkább az immár kimerülni kezdő adósságpiacokra és a magántőke-óriásokra támaszkodik, amelyek kvázi árnyékbankként működnek.

A legpesszimistább analitikusok ezen a ponton vonnak erőteljes párhuzamot a 2008-as, a világgazdaságot kis híján felzabáló pénzügyi összeomlás előtti időszakkal. Akkor a strukturált pénzügyi termékek és a túlhitelezett ingatlanpiac jelentette a töréspontokat, most a mesterséges intelligencia köré épített adósságfinanszírozás és az azt kiszolgáló globális ellátási lánc. A különbség mindössze annyi, hogy ezúttal nem egyetlen szektor megrogyásáról van szó, hanem egymásba kapaszkodó, geopolitikailag is ütést ütés után kapó töréspontok hálózatáról.

A piac jó darabig a kollektív önhipnózis csapdájába kergette magát. Valahányszor a Big Tech valamelyik tagja újabb beruházást jelentett be, a részvényeik árfolyama emelkedni kezdett, mintha a pénzköltés önmagában értékteremtés lenne. Ez a trend azonban megfordulni látszik. A hiperskálázók változatlanul egyre többet költenek, a bevételi oldalon azonban immár jelentős a hiány. Ez év eleje óta a szektor kulcsszereplői (Meta, Amazon, Nvidia, Oracle) 8–27 százalék közötti értékvesztést szenvedtek el, ami már a teljes részvénypiacot terhelő nyomásra utal. A vállalatok adósságai szintén nőnek: az említett cégek tavaly mintegy 121 milliárd dollárnyi kötvényt bocsátottak ki, ami négyszerese a korábbi évek átlagának. Ez a finanszírozási modell azonban csak addig működik, amíg a jövőbeli növekedésbe vetett hit, vagyis az önhipnózis fennmarad.

Egy fertőzés terjedése

A következő dominó így maga a finanszírozási rendszer lehet. A magántőkegigászok – például a Blackstone vagy a Blue Owl Capital – alapfeltevése egyszerű volt: óriási hitelekből megépítik a méregdrága adatközpontokat, amikre az MI-forradalom miatt égető szükségük van a techóriásoknak. Utóbbiak aláírnak egy hosszú távú bérleti szerződést, amelyben a havi bérleti díjnak olyan magasnak kell lennie, hogy abból a befektető kifizethesse a hiteltörlesztőt, az üzemeltetést és még profitja is maradjon. Miért válik ez a modell hipotetikussá? Többek között azért, mert az energiaárak és az építési költségek annyira megugrottak, hogy a korábban kialkudott vagy remélt bérleti díjak már nem biztos, hogy fedezik a kiadásokat. A rendszer logikája valóban emlékeztet a 2008 előtti időszakra: a bankok hiteleznek a magánhitelalapoknak, azok továbbhiteleznek más szereplőknek, a kockázat pedig minden egyes lépcsőfokkal osztódással szaporodik egy olyan rendszerben, ahol minden mindenhez kapcsolódik.

És miközben a finanszírozási struktúra egyre instabilabb, maga az üzleti modell is csendben erodálódik.

A mesterséges intelligencia gazdaságtana egyedülálló módon deflációs.

A legdrágább eszközök – például a csúcskategóriás chipek – értéke gyorsan amortizálódik, ahogy az újabb és újabb generációk megjelennek. Egy adatközpont, amely ma még csúcstechnológiának számít, néhány éven belül technológiai roncsteleppé válhat, ami azt jelenti, hogy az a végső biztosíték, amelyre az adósság épül – magának az infrastruktúrának az értéke – folyamatosan romlik. A bevételi oldal helyzete jelenleg még rosszabb: az olyan szereplők, mint az OpenAI vagy az Anthropic, döntő részben tokenalapú árazást alkalmaznak, vagyis a szolgáltatók nem havi vagy felhasználónkénti díjat kérnek a használatért, hanem a feldolgozott szöveg mennyisége alapján számláznak. Csakhogy ezek az „árucikkek” nem úgy viselkednek, mint az olaj vagy az acél: az egységköltségük folyamatosan csökken a technológiai fejlődés miatt.

Ebbe az egyébként is instabil rendszerbe robbant be az iráni háború, ahol a finanszírozási kockázat mellett a fizikai sebezhetőség is megjelent. Az adatközpontok energiaigénye alapból hatalmas, az árak emelkedése pedig közvetlenül növeli az üzemeltetési költségeket. Ám ennél is súlyosabb, hogy ezek a létesítmények – gyakran több százezer négyzetméteren elterülő infrastruktúrák – nem rejthetők el, ezért egyre inkább stratégiai célponttá válnak. Az iráni támadások az Öböl térségében (már márciusban több felhőszolgáltatót ért iráni rakétatalálat az Emírségekben és Bahreinben) működő adatközpontok ellen már megmutatták, hogy a digitális gazdaság fizikai alapjai mennyire sérülékenyek.

A geopolitikai-technológiai kör bezárult: az Egyesült Államok és a technológiai szektor az Öböl-államokra – Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Katar – finanszírozási és befektetési energetikai partnerekként tekintett. Most azonban (egyébként egy a Washington által indított háború okán) épp ezek a partnerek válnak kockázati tényezővé: a gazdaságuk sérül, a befektetési kapacitásuk csökken, ahogy a régió biztonsága is gyorsan és folyamatosan romlik.

A kockázati térkép tehát globálissá vált.

A precendens megtörtént, immár semmi nem akadályoz meg egy állami vagy proxyszereplőt abban, hogy például egy amerikai földön épült adatközpont ellen akarjon fizikai vagy kibertámadást indítani. A központok megfelelő, réteges védelme annyira költséges és időigényes, ami az amúgy is nehezen tartható költségszintet a fenntarthatatlan tartományba helyezné.

És ha mindez nem lenne elég, van még bőven krízispont. Az egyik Tajvan. Ha Kínának eszébe jutna kihasználni azt, hogy Washington figyelme teljes egészében a Közel-Keletre összpontosul (márpedig Trump még egy békekötés esetén is immár kénytelen lesz ezt tenni), és megvalósít egy inváziót vagy teljes blokádot Tajvan ellen, az végzetes tőrdöfés lenne az MI-ipar szívébe. Ugyanis a világ legfejlettebb chipgyártási kapacitásainak közel 90 százaléka a szigeten található, a függőség így a kizárólagossága révén okozhat katasztrófát. A diverzifikációs hiányra rátesz egy lapáttal, hogy a globális chipipar kiszolgálása is egyetlen beszállítóra támaszkodik: egyedül az ASML gyártja azokat a litográfiai berendezéseket, amelyek nélkül a legfejlettebb félvezetőket nem is lehetne legyártani. Egy olyan helyzet állt tehát elő, amelyben az egész MI-ipar egy vékony kötélen egyensúlyoz, és bármelyik összetevő kiesése az egész rendszert megbénítja.

Valójában minden adott egy összeomláshoz: a közel-keleti krízis, a tartósan magas energiaárak, a növekvő finanszírozási költségek, az árnyékhitelezői rendszer átláthatatlansága, a kizárólagos gyártási struktúra együtt vagy külön-külön olyan halálspirált indíthatnak el, amelyben a hiperskálázók fizetőképessége meginog, a magánhitelezők veszteségei felhalmozódnak, a technológiai részvények pedig zuhanni kezdenek. Mindez egy olyan erősen legyengült gazdasági környezetben történik, amelyből a tőkét évek óta épp az adatközpontboom finanszírozására szívták ki. Az MI-befektetések mélyen beágyazódtak a globális pénzügyi struktúrába, ha pedig azon repedés keletkezik, az minden részletére kihat.

Murphy törvénye

Az optimista elemzők szerint a fentiekre azért nincs esély, mert „túl sok negatív dolognak kellene egyidejűleg bekövetkeznie hozzá”. Az MI-szektor esetén ez azonban nem állja meg a helyét. Az iráni háború ugyanis csak újabb és sokadik azon lehetőségek sorában, amelyek külön-külön, egymástól függetlenül, de egymáshoz mégis szerves hálózatba kapcsolva le tudják rombolni a történelem egyik legnagyobb befektetési építményét. A láncreakció lényege éppen az, hogy ezen kockázati elemek bármelyike beindíthatja.

Amennyiben bekövetkezik a legrosszabb, a felelősség elsősorban és első körben a technológiai vállalatokat terheli majd. A Big Tech az MI-infrastruktúra kiépítését kezdettől fogva civilizációs és geopolitikai narratívával itatta át,

olyan zéró összegű játszmának állítva be, amelyben a győztes a globális piaccal együtt a geopolitikai hatalmat is bezsebelheti.

Így lett a gyorsaság a jelszó, míg az ellátási láncok és a fizikai struktúrák biztonsága, az energiafüggetlenség és a pénzügyi megtérülés is sokadlagos szemponttá vált. Az állami és magánbefektetők szolgaian követték a narratívát, a jövőbeli megtérülés reményében immár a globális gazdaságot kínálva tálcán az MI-szereplőknek. Végül, első- és utolsósorban a politika is beszállt a rizikós játszmába: a washingtoni iránymutatás még ösztönözte is az agresszív terjeszkedést és az azt megkövetelő tempót.

Paradox módon éppen ez a politika okozta azt a káoszt, amely most az MI-ipart a leginkább veszélyezteti. A mesterséges intelligencia ilyen felfokozott térhódításának minden forgatókönyve ugyanis kiszámítható geopolitikai környezettel és bőséges, megfizethető energiával számolt – nincs olyan verzió, amely a mostanihoz hasonló globális széttöredezettséget és disszonanciát vett volna alapul. Még ha sikerül is elkerülni a teljes összeomlást, a jelenlegi káosz következményei akkor is súlyosak lesznek. A növekedés borítékolhatóan lassulni fog, ami önmagában elegendő lesz ahhoz, hogy a már minden logikát nélkülöző befektetések megkérdőjeleződjenek. A globális rendszer kénytelen lesz taktikát változtatni, és nem a jövő ígéreteihez, hanem az aktuális feszültségekhez és problémákhoz igazodva aktuálisan beárazni a kockázatokat. Az ipari szegmens jelenlegi fizikai és vállalati szintű pénzügyi struktúrája ebben azonban már képtelen lesz követni. Annyira magatehetetlenre hizlalta magát, hogy amikor felcsapnak a lángok, segítség nélkül nem tud majd eljutni a legközelebbi vészkijáratig sem.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MI