A közel-keleti háború újra megmutatta, hogy az olaj- és földgázpiacon mennyire fontos, hogy a nyersanyag milyen útvonalon jut el a kikötőkig, a finomítókig vagy a megrendelőkhöz. A térség csővezetékei hirtelen a geopolitika frontvonalába kerültek: nagy részük felértékelődött, főleg az azokat ért rakéta- és dróntámadások után. Az iráni háború árnyékában a Közel-Kelet energiatérképe az új tranzitútvonalakról szól, amelyet kockázatkezelésre késztet a Hormuzi-szoros körül kialakult feszült helyzet.

A háború egyik tanulsága Irak számára az, hogy a kőolajexportja sokkal sérülékenyebb, mint azt korábban feltételezte, ugyanis az olajszállítás szempontjából két „kijárata” van: a nagyobb, déli tengeri a Perzsa-öböl és a kisebb, északi szárazföldi Törökország felé. Ha a déli elakad, az északi útvonal felértékelődik, még akkor is, ha jóval kisebb.

Ezért amikor a Hormuzi-szoros körüli tengeri kijárat megbénult, az ország kitermelése rövid idő alatt napi 4,3 millió hordóról 1,3 millióra esett, ezért Bagdad, valamint az iraki kurd regionális kormány megállapodott az északi, a Törökország ceyhani kikötőjébe vezető olajvezeték újraindításáról. Ennek a kezdeti kapacitása napi 250 ezer hordó körül mozgott, ami önmagában szerény mennyiség, különösen ahhoz képest, hogy békeidőben a Hormuzi-szoroson naponta körülbelül 20 millió hordó haladt át, de a jelenlegi válsághelyzetben ez is felértékelődött.

(A kép forrása: Wikipédia)

A megállapodás mögött három kényszer találkozott. Az iraki államkasszának gyorsan kellett az exportbevétel, míg az iraki kurd régió vezetése a likviditást és a gazdasági nyomás enyhítését kereste. Az utóbbiak azért mentek bele az alkuba, mert cserébe a kereskedelmi korlátozások enyhítését, valamint az olaj- és gázipari cégeknek szükséges működési garanciákat várta. Vagyis az iraki kurdok szuverenitási vitája – ami miatt a mai napig puskaporos a légkör jellemzi az országot, – nem tűnt el, csak háttérbe szorult, mert a pénzügyi túlélés sürgetőbb lett.

Ez azonban kezdettől fogva inkább tűzoltás volt, mint tartós rendezés. Bagdad már a megállapodás után arra hivatkozott, hogy a háború és a Hormuzi-szoros körüli hajózási zavarok miatt az export nem működött rendesen, ezért a külföldi cégek által működtetett déli mezőkön vissza kell fogni a kitermelést. Ezenkívül vis maiorra hivatkozva felfüggesztette a szerződéses teljesítés egy részét, mert az olajtankerek az iraki déli exportterminálokról nem tudta átjutni a Hormuzi-szoroson. Később az ország déli kitermelése tovább esett, majd a hónap végére napi 800 ezer hordó körülire zsugorodott. A mostani északi export tehát inkább biztonsági szelep lett, nem pedig teljes értékű pótlás. Április közepén a déli részben újraindult, megmutatva, hogy Irak továbbra is a tengeri kijárat visszatérésére vár, az északi vezetékre pedig vészmegoldásként tekint.

A történet harmadik szereplője Törökország, amelynek a szerepe a válság során látványosan megnőtt. Ankara olyan tranzitország lett, amely biztosítja az infrastruktúrát és a közvetítést a felek között. Közben Bagdad már azon is dolgozik, hogy egy Kurdisztánt megkerülő, közvetlen Kirkuk–Ceyhan-olajvezetéket is helyreállítson, ami azért fontos, mert az iraki vezetés amellett, hogy kihasználja a kurd régió infrastruktúráját, már arra az időre készül, amikor kevésbé kell erre támaszkodnia. Ha ez a terv előrehalad, Törökország súlya tovább nő, Iraki Kurdisztán alkuereje pedig csökken.

Európa szempontjából az északi iraki útvonal azért fontos, mert mindegyik, a Hormuzi-szoroson kívül piacra jutó hordó csökkenti a világpiaci árakat. Magyar szemmel ehhez még egy réteg társul: Törökország súlya tovább nő egy olyan térségben, amely már most is fontos az európai energiaszállítások és a migrációs politika tekintetében.

Az Öböl menti vészkijáratok felértékelődtek, de célponttá is váltak

A térség energiarendszerében az olaj- és a földgázvezetékek más szerepet játszanak. Az olajnál a fő kérdés az, hogyan jut el a nyersolaj a kikötőkig és onnan a világpiacra, a földgáznál ezzel szemben a feldolgozóüzemek, a belföldi ellátás és a cseppfolyósítottföldgáz (LNG)-létesítmények is kulcsszerepet kapnak. Emiatt a háborúban az olajexport és a gázellátás más-más pontokon sérülhet.

Az Egyesült Arab Emírségek helyzete ezt jól mutatja: az Abu-Dzabi–Fudzsejra olajvezeték éppen azért épült, hogy a nyersolaj a Hormuzi-szorost megkerülve jusson ki a tengerre, ezért ez a mostani válságban azonnal felértékelődött. A fudzsejrai olajterminált ért támadások és részleges leállások ugyanakkor megmutatták, hogy egy kerülő olajvezeték is csak addig jelent védelmet, amíg a kikötői végpont működőképes marad. A földgázoldalon közben a Shah gázmező és később a Habshan feldolgozókomplexum lett az iráni támadások célponja, vagyis itt már nem egyszerűen exportútvonalakról, hanem a teljes gázrendszer működéséről volt szó. Ez azért lényeges, mert az Egyesült Arab Emírségek egyszerre jelentős földgáztermelő és LNG-exportőr, miközben továbbra is importál gázt, főleg Katar felől, tehát a gázrendszer sérülése egyszerre hat kedvezőtlenül a jelentősnek mondható belföldi földgázellátásra és a nemzetközi LNG-piacra.

(A kép forrása: Reuters, JP Morgan)

A térkép azt mutatja be, hogy a Hormuzi-szoros kiesése esetén mely közel-keleti olajvezetékek adhatnak kerülő utat a tengeri export számára. A működő útvonalak közül a szaúdi Petroline, az Abu-Dzabi–Fudzsejra-vezeték, az egyiptomi Sumed és az Irak–Törökország-vezeték a legfontosabb, főleg úgy, hogy emellett több régi regionális vezeték jelenleg zárva van.

A háború nem csak Irakot kényszerítette új útvonalak keresésére, Szaúd-Arábia azonnal a kelet–nyugati olajvezetékre helyezte át a hangsúlyt, amely a Perzsa-öböl felől a Vörös-tenger partján fekvő Yanbuig viszi a nyersolajat. Az ezen átmenő forgalom a tavalyi napi 1,7 millió hordós átlagról márciusban a teljes, 7 milliós kapacitás közelébe ért. Így ez a vezeték lett a királyság fő kerülő útja, csakhogy közben iráni dróncsapás érte, ami bár csak ideiglenesen okozott fennakadást, rámutatott a biztonsági kockázatokra. A tanulság világos volt: a kerülő utak sokat érnek, de háborúban célpontok lehetnek.

Katar esetében a tét a szárazföldi földgázvezetékek helyett az LNG. Az ország ipari és kikötői energiaközpontja, Ras Laffan – ahol a világ legnagyobb LNG-exportlétesítménye is található – elleni iráni támadás után a cseppfolyósítói kapacitás a hatodával esett vissza, ami Európát is közvetlenül érintheti a hideg tél után rekordalacsonyan lévő földgáz tárolók révén. Igaz, létezik a Dolphin földgázvezeték, amely Katarból az Egyesült Arab Emírségekbe és Ománba szállít gázt, de ez csupán regionális elosztó, nem pedig egy olyan exportkapu, amely kiválthatná a hatalmas LNG-forgalmat.

Izrael környéke

A keleti mediterrán térségben a földgázvezetékek más logika szerint működnek. Az Arab Gázvezeték Egyiptom, Jordánia és Szíria között teremt összeköttetést, Izrael pedig évek óta vezetéken exportál földgázt Jordániába és Egyiptomba. A rendszer nem teljes kapacitással működő, egységes regionális exportfolyosóként értelmezhető, de nem is halott infrastruktúra, Jordánia ugyanis áprilisban újraindította a Szíria felé tartó szállítást, napi körülbelül 2 millió köbméteres mennyiséggel. Emellett Szíria, Jordánia és Libanon a libanoni irány újraaktiválásáról is egyeztetett, ami azt mutatja, hogy a vezeték bár politikailag érzékeny, válsághelyzetben újra előkerülhet mint regionális vészmegoldás.

Ez a hálózat a mostani válságban azért érdekes, mert a térség egy része a tenger helyett eleve csővezetékekre támaszkodik, tehát kevésbé függ Hormuztól. A probléma az, hogy ezek a vezetékek kisebbek, politikailag kényesek, és nem alkalmasak arra, hogy a perzsa-öbölbeli LNG- vagy olajkiesést érdemben pótolják. Közben a keleti mediterrán térség hosszabb távú szerepe mégis nőhet, mert Izrael a Leviathan gázmező bővítésével több gázt küldhet Egyiptomba és Jordániába, Egyiptom pedig a ciprusi gáz bekapcsolásáról is megállapodást kötött, hogy a saját LNG-infrastruktúráját regionális exportkapuként használhassa. Európának ez nem azonnali mentőöv, csupán kiegészítő biztosítás: ha a katari vagy az Öböl menti LNG-áramlás akadozik, akkor minden alternatív keleti mediterrán gáz felértékelődik.

Ráadásul Törökország iráni földgázvezetékes szerződése nyáron kifut, viszont a török energiaügyi miniszter szerint még nem kezdődtek meg a hosszabbítási tárgyalások. Ez azért fontos, mert Törökország egyszerre lehet a közel-keleti kerülő utak egyik nyertese és egy olyan ország, amelynek a saját gázellátási egyensúlya is bizonytalanná válhat. Ha az iráni vezetékes gáz jövője kérdésessé válik, Ankara még inkább érdekelt lehet abban, hogy több irányból, LNG-ből, orosz, azeri és keleti mediterrán forrásokból is növelje a mozgásterét.

(A kép forrása: az USA Energiainformációs Ügynöksége)

A térkép a keleti mediterrán földgázrendszer fő elemeit mutatja be: az egyiptomi LNG-terminálokat, az izraeli tengeri gázmezőket, valamint az Izraelt, Egyiptomot, Jordániát, Szíriát és Libanont összekötő vezetékeket. A zöld vonalak a működő gázvezetékeket, a szaggatott vonalak pedig a tervezett vagy fejlesztés alatt álló kapcsolatokat jelölik.

Közben az iráni csapások megmutatták, hogy mely infrastruktúrák a leginkább veszélyeztetettek. Találat érte a katari Ras Laffant, a szaúdi finomítói és vezetékes infrastruktúrákat, az emírségekbeli gáz- és kikötői rendszert, a kuvaiti finomítói egységeket, valamint a bahreini Bapco állami olajfinomító vállalat létesítményét. Vagyis a háború kiterjedt az egész szénhidrogénláncról, a kitermeléstől a finomításon át az exportvégpontokig.

Felkészülés a jövőre

A legfontosabb kapacitásbővítések ma Szaúd-Arábiában vannak. Itt a középpontban a földgázrendszer gyors bővítése áll. A Saudi Aramco a hatalmas Jafurah gázmező projektjének a második ütemét jövőre, míg az országos földgázvezeték-hálózat, a Master Gas System harmadik fázisát 2028-ra tervezi befejezni. A cél az, hogy a királyság földgáztermelése és -elosztása érdemben bővüljön, a hálózat több mint 4 ezer kilométernyi vezetékkel erősödjön, továbbá a Jafurah gázmező kitermelését a négyszeresére növeljék. Az Aramco célja, hogy a forgalmazható gáz mennyisége 2030-ig több mint 60 százalékkal nőjön a 2021-es szinthez képest. Ez stratégiailag azért fontos, mert a Reuters szerint Rijád napi 500 ezer hordónyi belföldön elégetett olajat akar gázzal kiváltani. Vagyis több nyersolaj lehet exportálható egy olyan időszakban, amikor minden, a világpiacra kijutó hordó felértékelődik. Európának és Magyarországnak ez közvetve számít, mert bár a szaúdi olajtöbblet önmagában nem oldja meg az energiaválságot, enyhítheti a globális szűkösséget, ezen keresztül pedig az árnyomást is.

A többi tervezett útvonal inkább azt mutatja, hogy a térség lassan belátja a régi modell korlátait. Irak továbbra is napirenden tartja a Basra–Akaba olajvezeték tervét, amely a déli, bászrai olajvidékről indulna, majd az ország nyugati részén át Jordánia vörös-tengeri kikötőjéhez futna. Irán közben a Goreh–Jask vezetékkel próbálja összekötni a délnyugati olajtermelő térségeit az Ománi-öböl partján fekvő Jaskkal, hogy az exportjának egy részét a Hormuzi-szoroson kívülről indíthassa útnak, de ez továbbra is csak részleges megoldás. Ezek a projektek még különböző készültségi szinteken állnak, de ugyanarra a felismerésre épülnek: a régió túl sok olajat és gázt próbált egyetlen tengeri kapun át mozgatni.

Kapcsolódó: