Légicsapások, tűzszünetek, elkezdett, majd felfüggesztett tárgyalások – az iráni konfliktus ritmusa önmagát ismétli. Washington küszködik, míg Teherán hatalmas előnye, hogy nem kell győznie, elég, ha nem veszít.

A kérdésre, hogy mit is jelent egy Irán felett aratott győzelem, az Egyesült Államok és Izrael is világosan, ám csak papírízűen és definíciók felsorolásával tud válaszolni: az ország regionális befolyásának megszüntetése, a nukleáris képesség maradéktalan felszámolása és egy olyan rezsimdöntés, amely a nyugati céloknak megfelelő puha vezetést segít a hatalomba.

Ez tiszta beszéd, de Teheránban értelmezhetetlen. Irán ugyanis teljesen más megközelítést alkalmaz, így a klasszikus háborús elméleteket már a konfliktus elején sarokba dobta. Számára a győzelem egyértelműen a túlélés, ebben a szegmensben pedig valójában a háború kitörése óta nyerésre áll, hiszen az a fél, amelyiknek a kevesebb is elég a saját maga által definiált győzelemhez, hosszú távon mindig előnyben van. Irán pedig nem akar sokat.

A katonai erőviszonyok természetesen elsöprően egyoldalúak. Az Egyesült Államok és Izrael precíziós csapásmérő képessége kiemelkedő, ám az összcélt tekintve eddig meglehetősen hatástalan. Az iráni állam nem omlott össze, az intézményrendszer működik, a katonai és regionális hálózatok – beleértve a proxystruktúrákat – továbbra is aktívak.

Washington abban téved, hogy a saját játékszabályainak a betartását várta el Irántól, az azonban katonailag nem akarja legyőzni az Egyesült Államokat vagy Izraelt. Egyszerűbb és egyben nehezebben kezelhető célt követ: túlélni őket politikailag, közben folyamatosan növelni a konfliktus költségeit, komplexitását és eszkalációs lehetőségeit. Vagyis a klasszikus kifárasztási stratégiát választotta, amit az Egyesült Államok egyébként jól ismerhet a Közel-Keletről, de a jelek szerint nem tanult belőle.

Egy fazékba mindent

Ez a stratégia akkor kristályosodott ki igazán, amikor kiderült, hogy a harcok messze nem korlátozódtak a közvetlen katonai összecsapásokra, hanem kiterjedtek a globális ellátási láncokra, a tengeri kereskedelemre és az energiaszegmensre. A Hormuzi-szoros körüli feszültség egy tudatosan kezelt konfliktusgóccá vált, amely azonnali globális következményekkel járt és jár. Vagyis Iránnak nincs szüksége katonai fölényre, ha képes egy olyan konfliktusba rángatni az ellenfeleit, amely

túl drága ahhoz, hogy lezárják, de túl bonyolult, hogy megnyerjék.

Bár az előfeltételezés az, hogy a nagyobb katonai erő győzelmet eredményez, Irán messze nem passzív célpont. A régióban ugyanis már többször megmutatta, hogy képes közvetlen és közvetett válaszcsapásokra – többek között a Perzsa-öböl államai ellen, olyan láncreakciót indítva el, amely Katartól és Szaúd-Arábiától az Egyesült Arab Emírségeken át gazdasági hatásaiban a világ minden pontjára kiterjed. A következmények így messze túlmutatnak a nyers katonai erőviszonyokon.

Irán politikai rendszere és gazdasága az elhúzódó konfliktus kezelésére épült. A probléma az Egyesült Államok és Izrael részéről így nem az erő hiánya, inkább az, hogy valójában nincs olyan cél, amit ezzel az erővel reálisan el tudnának érni. Ezt a gondot súlyosbítja egy kevésbé szembeötlő, de annál fontosabb tényező: a két szövetséges ország céljai nem teljesen fedik egymást. Izrael stratégiája a maximális elérhető eredmény felé mutat, azaz Irán rendszerének visszafordíthatatlan meggyengítése irányába. Az amerikai megközelítés ezzel szemben ingadozik a kényszerítés és a diplomáciai lezárás között. Vagyis nem közös a győzelem definíciója, ami egy szövetségesi háborúban ritkán szerencsés. A konfliktus a három különböző stratégia miatt lassan, de biztosan átcsúszik egy újabb, nehezen lezárható, önmagáért fenntartott háborúba.

Menedzselt apokalipszis

A háború máris belesimult egy végtelen konfliktus ismétlődő mintázatába: csapások után tűzszünetek, majd újabb csapások és újabb szünetek. Tárgyalások, amelyek elindulnak, megszakadnak, majd épp addig és úgy tartanak, hogy ne lehessen őket kudarcnak nevezni, de semmi érdemi előrelépést ne tartalmazzanak. A tűzszünet meghosszabbítása sem jó másra, mint az eszkaláció ideiglenes kordában tartására pusztán azzal, hogy a tárgyalási csatornák elméletileg nyitva maradnak.

Míg így a konfliktus úgy-ahogy menedzseltnek tekinthető, annak alternatív változatai, beleértve egy pusztító, globális gazdasági válságot és/vagy egy teljes körű regionális háborút, már megfékezhetetlen lesz az Egyesült Államok számára. A lassan hömpölygő konfliktus jelenleg kizárólag Iránnak kedvez, hiszen minél tovább tart, annál jobban fáj a világgazdaságnak, a nagy szereplők pedig annál türelmetlenebbé válnak – elsősorban nem Iránnal, hanem az USA-val szemben.

A feszültség pedig napról napra nő. A szállítási útvonalak összeomlottak, az energiakínálat vészesen szűkül, a tartalékok szerepe felértékelődik. Az olyan ágazatok, mint a légi közlekedés, a tengeri szállítás vagy a feldolgozóipar, egyre inkább megsínylik a zavarokat, így a regionális konfliktus egy csapásra rendszerszintű kockázattá alakult, annak láncreakciós hatásaival.

Épp emiatt igen nehéz határozott választ adni a „ki áll nyerésre” kérdésre. Irán pozíciója ugyanis a maga elé állított alacsony sikerküszöb és a magas tűréshatár miatt sokkal erősebb, mint az első pillantásra látszik. Egyszerűen azért, mert „csak” azt kell elérnie, hogy az ellenfelei ne győzzenek, ahelyett, hogy ő nyerne. A probléma megoldásához az kellene, hogy Izrael és az Egyesült Államok is definiálja újra a saját győzelme jelentését, mert a jelenlegi és elhúzódó konfliktusmenedzselés csak arra jó, hogy a világ elkezdjen tartósan együtt élni egy megoldatlan helyzettel, a végtelen háborúval.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MI