Donald Trump kínai látogatását megelőzően Peking a legártalmatlanabbnak tűnő követeit küldi az Egyesült Államokba. A pandák érkezése a legselymesebben adagolt politikai üzenet.

A kínai pandák utaztatása a világban soha nem állatkerti megállapodások eredménye. A lelkes bambuszcsócsálók az ország geopolitikai barométereként funkcionálnak, külföldre küldésükről ezért a legmagasabb politikai körben döntenek. Vagyis amikor Peking úgy határozott, hogy ismét pandákat küld az Egyesült Államokba, ráadásul közvetlenül egy magas szintű politikai találkozó előtt, az valójában a leggondosabban megkoreografált diplomáciai gesztus.

A pandadiplomácia Kína egyik legismertebb soft power eszköze, amelynek során óriáspandákat küld külföldi állatkertekbe. A gyakorlat modern formája a 20. század közepétől létezik, különösen az 1970-es évektől, amikor Peking a nyugati nyitás részeként pandákat ajándékozott többek között az Egyesült Államoknak. A modell 1984-ben változott: azóta a pandák nem ajándékok, csupán kölcsönben vannak a fogadónál, ők és a születő utódok mindegyike Kína tulajdona marad – így bármikor haza is lehet rendelni őket. A rendszer lényege politikai: ha a pandák mennek valahová, az a javuló kapcsolatok szimbóluma. Ha távoznak, sőt nem érkezik újabb, az egyértelműen a romló viszony jele Kínával. A kontraszt különösen éles, ha Japán esetét nézzük, hiszen ott a pandák éppen hazamennek, és nem érkezik helyettükújabb pár. Ami azonban Tokióban a feszültség jele volt, az most Amerikában az enyhülés mutatója: a macik tehát a kínai nagypolitika legcukibb jelzőeszközei.

A két pandát – Ping Pinget és Fu Shuangot – az atlantai állatkert kapja kölcsön, a lehető legjobban időzítve. Az érkezésük egybeesik Donald Trump közelgő kínai látogatásával, a pandák így afféle előretolt nagykövetek, akik a legbarátibban jelzik: a viszony jó, de még javítható, a párbeszéd előtt pedig Kína ajtaja nyitva áll. Vagyis a bambusz ropogtatása ugyanazt a célt szolgálja immár mindkét államban.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime