Amikor az elnök „gyakorlatilag végtelen” fegyverkészletekről beszél, ugyanakkor saját alelnöke a kimerülés veszélyére figyelmeztet, ott valami nagyon nem stimmel. A világ legerősebb hadserege elkezdte elveszíteni a kapcsolatot a saját realitásaival.

Mutatkozik némi probléma az amerikai hatalmi struktúra belső működésében és abban, ahogyan a politikai kommunikáció elkezdte felülírni a racionalitást. Legalábbis erre utal a The Atlantic információja, amely szerint Trump nem egészen az igazságot mondja az iráni háborúval kapcsolatban, ugyanakkor ezt nem azért teszi, mert hazudni akarna, pusztán azért, mert elhitetik vele, hogy amit mond, az igaz.

A probléma látszólag technikai: az amerikai fegyverkészletek állapotáról van szó, amely az Egyesült Államok globális katonai képességének legérzékenyebb pontja. Az Irán elleni hadműveletek során felhasznált kulcsfontosságú rendszerek – rakétaelfogók, nagy hatótávolságú precíziós fegyverek – az épp Trump által ezerszer elátkozott többfrontos amerikai katonai doktrína alapkövei. Az elnök ugyan folyamatosan hangoztatja, hogy a készletek bőségesek és gyakorlatilag kimeríthetetlenek, a jelek szerint a belső jelentések egyáltalán nem támasztják alá e szavait.

Ezen a ponton került a történetbe az örökké gyanakvó J. D. Vance. Az alelnök lojalitásához nem fér kétség, belső ellenzéknek sem lehet nevezni. Most sem a háború okát, inkább annak fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. Az aggodalma szimplán logisztikai, ám annak természete miatt nagyon is kihatással van az elnöki szóba vetett bizalomra. Ha ugyanis az Egyesült Államok mégis feléli a készleteit Irán ellen, akkor mivel reagál egy esetleges tajvani krízisre, egy koreai eszkalációra vagy egy európai konfliktusra? A gondolat mögött egy sokkal nagyobb probléma áll, méghozzá az amerikai hadiipar kapacitáshiánya. A hidegháború utáni korszak hadigazdasága – amely békeidőben optimalizált termelési láncokra épült – egyszerűen nem alkalmas a nagy intenzitású, elhúzódó konfliktusok kiszolgálására. Az ukrajnai és izraeli fegyverszállítások már a háború előtt is leapasztották a készleteket, Irán azonban ijesztően felgyorsította a folyamatot.

Vance aggodalmával száll szembe Pete Hegseth hadügyminiszter és a Pentagon vezetése, amely tankönyvi példája annak, amikor a katonai kommunikáció politikai funkcióba vált. A hivatalos álláspont szerint az amerikai erők dominálnak, az iráni kapacitások súlyosan sérültek, a washingtoni készletek pedig bőségesek. A hírszerzési értékelések azonban egész mást mutatnak: Irán légierejének a kétharmada működőképes, a rakétakapacitásának jelentős része érintetlen, a tengeri hadviselési eszközei pedig – különösen a Hormuzi-szorosban – továbbra is komoly fenyegetést jelentenek. Márpedig ez messze nem egy legyőzött ellenfél képe, inkább egy olyané, amely képes elhúzni és költségessé tenni a konfliktust.

Háborús hazugságok?

A két narratíva közötti különbség rendkívül veszélyes. Amennyiben a Pentagon (ahogyan Vance gyanítja) ennyire kozmetikázza a képet, az azt jelenti, hogy a kommunikációjában az elnök információs igényeihez igazodik. Egyszerűbben fogalmazva: a hadügyminisztérium pontosan olyan jelentéseket ad ki, amelyeket szerinte Trump látni akar. Ezzel kezdetét veszi egy klasszikus visszacsatolási torzítás: az elnök tudtán kívül fals, de optimista jelentéseket kap, ezeket nyilvánosan megerősíti, ami a Pentagont és a hírszerzési összekötőket tovább ösztönzi az optimista jelentések gyártására.

Ezt a problémát tovább bonyolítja a belső hatalmi dinamika, ugyanis Vance és Hegseth politikai jövője is összefonódik a háború kimenetelével. Az alelnök a „végtelen háborúk” ellenzőinek a táborát erősíti, ám most épp egy ilyen konfliktus közepén találja magát – nem mellesleg úgy, hogy kimondva-kimondatlanul ő indul majd 2028-ban az elnöki székért folyó versenyben. Hegseth ezzel szemben vegytiszta politikai szereplőként viselkedik, ideológiai üzenetekkel, a választói bázis építésével és a mindent felülíró lojalitási stratégiával.

Eközben a háború, ahogyan a Hormuzi-szoros blokkolása mutatja, nem igazolja a győzelmi narratívát. A konfliktus nemhogy nem fejeződik be, de sanszosan regionálissá is válik, átcsapva egy klasszikus, költséges, alacsony intenzitású és stratégiailag rendkívül kimerítő háborúba.

A feltupírozott adatok hátterében így az Egyesült Államok globális pozíciójának a jövője áll. A fegyverkészletek kimerülése, az ipari utánpótlás lassúsága, a többfrontos kitettség és a torzított információkra épülő döntéshozatal együtt egy olyan helyzetet hozhat létre, ahol Amerika formálisan erős marad, de már biztosan képtelen egyszerre több válságot kezelni. Ha Vance gyanúja beigazolódik, annak a legsúlyosabb következményei lesznek.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/AP/Reuters pool/Jonathan Ernst