Kétféle ember létezik: az egyik elégedetlen a gazdasági helyzetével, a sorsával, és arról panaszkodik, hogy meg kell húznia a nadrágszíjat. A másik pedig különféle ábrákkal és diagramokkal szeretné igazolni az ellenkezőjét. Ezzel a vitával csak egy probléma van, mégpedig az, hogy az elégedetlenség okai, valamint a lelkesítő adatok eltérnek egymástól, nem egyeztethetők össze, így a vita parttalan marad. A Financial Times elemzése feltárja, hogy mi áll a reflexiók közötti eltérés hátterében.

Az infláció szerepe a történetben

Ahhoz, hogy világosabban lássuk a két oldal közötti félreértés tárgyát, vegyük példának az inflációt. A pénzromlás pszichológiai és társadalmi értelemben egyaránt destabilizáló jelenség, hiszen úgy érezzük, hogy csökken a vásárlóerőnk, a béremelések pedig nem tudják követni az árnövekedés tempóját. Ráadásul a fizetésemelést általában nem az infláció miatti bérkiigazításként, hanem a teljesítmény vagy az előmenetel jutalmazásaként éljük meg.

A váráslóerő gyengülése miatt sokan kénytelenek változtatni a vásárlói magatartásukon, például kevesebb vagy rosszabb minőségű termékeket vesznek, vagy elhalasztják a nagyobb kiadásokat, vásárlásokat. Ez a jelenség különösen nagy nyomást helyez az alsóbb jövedelmi rétegre, hiszen legrosszabb esetben akár az alapvető árukat is kénytelenek nélkülözni. Az ezekből fakadó érzések pedig értelemszerűen fokozzák a stresszt és a szélsőséges érzelmi reakciókat.

Mindennek az egyik fő oka az a meggyőződés, hogy a munkáltatóknak a valóságosnál sokkal nagyobb a mérlegelési jogkörük a bérek megállapítását illetően, és csupán a nyereségrátájuk emelésére fókuszálnak. Általános az a nézet, hogy a vállalatok stratégiai döntéseket hoznak, amelyeket a piaci folyamatok és viszonyok csak korlátozottan befolyásolnak. Emellett az amerikai gazdasági kutatóiroda felmérése azt találta, hogy az infláció okaként a munkavállalók inkább okolják a kormányt és a cégeket, mint az egyéb külső tényezőket.

Vagyis megállapítható, hogy

a stabil reálbérekre hivatkozni nem releváns, hiszen a panasz jellemzően az árak emelkedésére vonatkozik.

Ma már a papír sem elég

A másik fontos kérdése a szóban forgó vitának, hogy a mai fiatal felnőttek tényleg rosszabb helyzetben vannak-e, mint elődeik. Ők minden bizonnyal így gondolják, ám a puszta számok azt mutatják, hogy az Atlanti-óceán mindkét oldalán többet keresnek, mint a szüleik ugyanabban az életszakaszban. Persze ebből továbbra sem derül ki, hogy honnan ered a fiatal felnőttek „lecsúszottságérzete”, pedig ebben fontos szerepe van az ún. aspirációs résnek.

Ennek a lényege, hogy

az emberek anyagi elégedettségét nemcsak az határozza meg, hogy milyen szám szerepel a fizetési papírjukon, hanem az is, hogy másokhoz képest hol helyezkednek el

– a jelenen kívül a múltbéli társaikhoz viszonyítva is. Vagyis az aspirációs rés az – ahogyan Andrew Clark és Andrew Oswald rámutat –, ha valakinek a társadalomban betöltött helyzete nem felel meg annak, amit az életkora és a végzettsége alapján elvárhatott volna. Ettől pedig bizonyára elégedetlen lesz.

Az elmúlt évtizedekben kialakult társadalmi és gazdasági rendszerben az egymást követő generációk vágyai egyre nagyobbak lettek, miközben azok valós elérhetősége nem nő. A felsőoktatás erre jó példa: bár az előremutató, hogy minél több diplomás legyen, sok szempontból előnyös is, de felborította az elvárások és az eredmények közötti egyensúlyt. Mivel egyre többen járnak egyetemre, ami sokaknál a „gazdasági elithez” való tartozást jelenti, és ez lett a norma, ezáltal egy mai diplomás a társadalmi-gazdasági rangsorban jóval alacsonyabb pozíciót foglal el, mint a korábbi évek végzettjei. Ugyanakkor még mindig él az az ethosz, miszerint a befektetett évek és a tanulás nemcsak jó állást és jó fizetést, hanem magasabb társadalmi státuszt is magával hoz – a legtöbben viszont azzal szembesülnek, hogy ez nem így van.

A Financial Times elemzése rávilágít, hogy bár a mai fiatal felnőttek – különösen a diplomások – többségben vannak a felső jövedelmi negyedben, a reális elvárásokhoz viszonyítva, jövedelemeloszlás szempontjából, sokkal nagyobb valószínűséggel kerülnek az alsó, mint a felső negyedbe. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a diplomásoknak csak a 10 százaléka tartozik a legmagasabb jövedelmi kvartilisbe, minden harmadik a legalacsonyabb sávba kerül.

Kevésbé ismert, de a felsőoktatás bővülése a diploma nélküliek társadalmi státuszának a romlását is maga után vonta.

Hiszen minél többen járnak egyetemre, annál inkább hátrányos helyzetbe kerülnek azok, akik nem – a kortársaikhoz és a szüleik generációjához viszonyítva egyaránt.

Például az Egyesült Királyságban egy átlagos, a harmincas éveiben járó diplomás a jövedelmi ranglétrának ugyanazon a fokán áll, mint ahol egy átlagos gimnáziumi végzettségű volt 1995-ben. A mai középiskolai végzettségűek pedig jellemzően olyan színvonalon keresnek, mint azok, akik 1995-ben be sem fejezték az iskolát.

Útravaló

Az elégedetlenség tehát jogos. A kézenfekvő és a legkönnyebben felmérhető számadatokra építeni az ellenérveket könnyű, de ha tisztában vagyunk az elvárások és a valóság közötti eltéréssel, akkor azok sokkal kevésbé meggyőzők.

A mai huszon- és harmincévesek valóban többet keresnek, mint a szüleik generációja, de a társadalmi helyzetük rosszabb.

Az elégedettséget – és így jórészt a boldogságot – pedig az utóbbi határozza meg, ezért nem csoda, hogy a fiatal felnőttek szerint nem éppen rózsás a helyzetük.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Unsplash