Sok évtizeden át úgy tűnt, hogy az országok közötti gazdasági összefonódás felülírja a nagyhatalmi logikát. Mostanra ennek az ellenkezője rajzolódott ki: a geopolitika visszavette az irányítást, a globalizációt pedig a saját eszközévé alakította.

Az elmúlt évtizedek uralkodó illúziója az volt, hogy a globalizáció, amely a legkiegyensúlyozóbb gazdasági folyamat, kvázi békerendszerként is működik. A hidegháború lezárása után kialakuló konszenzus – amit a Bretton Woods-i intézmények, a multilaterális szervezetek és a nyugati közgazdasági mainstream egyaránt táplált – abból indult ki, hogy a kölcsönös függés önmagában stabilizáló erő. Ha az államok ugyanazokba az ellátási láncokba épülnek be, ugyanazokra a piacokra termelnek és ugyanazoktól a pénzügyi rendszerektől függenek, akkor egyszerűen nem éri meg nekik konfliktusba kerülni egymással.

Ez az elképzelés nem volt teljesen alaptalan. A 80-as évektől felgyorsuló kereskedelmi és tőkeáramlási liberalizáció valóban olyan gazdasági hálót hozott létre, amelyben a fejlett és a feltörekvő gazdaságok egymásra utaltsága jelentősen megnőtt. Mindennek a logikája egyszerűségében volt meggyőző: a kölcsönös nyereség racionalitása felülírja a geopolitikai irracionalitást. A fejlett gazdaságokban azonban a globalizáció a győztesek mellett veszteseket is teremtett. Az ipari termelés kiszervezése, a bérverseny és az importnyomás egész régiókat taszított hanyatlásba: a Kína-sokk gazdasági és társadalmi törésvonalakat egyaránt létrehozott. A „win-win” szituáció elmélete egyre nehezebben volt megmagyarázható és eladható a detroiti, az észak-angliai vagy a keletnémet iparvidékeken. A globalizáció egy idő után

már nem komplex és pozitív gazdasági átalakulásként jelent meg a közbeszédben, inkább minden bajok forrásaként.

Ebben a közegben vált értelmezhetővé Donald Trump felemelkedése, aki egyszerre használta ki az elégedetlenséget és ágyazta be azt egy új narratívába, amely a globalizáció visszafordíthatóságáról szólt. „A globalizáció munkavállalóink ​​millióinak nem okozott mást, csak szegénységet és fájdalmat” – mondta már 2016-ban, hogy aztán második elnöki ciklusában nekilásson befejezni az akkor elkezdett munkáját, siettetve a rendszer darabokra törését.

Emellett a globalizáció eredeti funkciója is átalakult, hiszen ami korábban összekapcsoló erő volt, fokozatosan geopolitikai eszközzé vált. A kereskedelmi kapcsolatok hidak helyett törésvonalakat hoztak létre, a tőke- és áruforgalom irányai pedig mindinkább a politikai blokkosodás folyamatát vetítették/vetítik előre: a decoupling és a friendshoring nem véletlenül váltak kulcsszavakká a világgazdasági diskurzusban. A folyamat középpontjában természetesen az amerikai–kínai viszony állt és áll, a két gazdaság közötti korábbi szimbiózis (az olcsó kínai termelés és a nagy amerikai fogyasztás) mára rendszerszintű versennyé alakult. A technológiai korlátozások, az exporttilalmak és a vámháborúk arra utalnak, hogy a kölcsönös gazdasági függőség a konfliktusok kialakulásának fékezése helyett inkább generálja azokat. A 90-es években még tartotta magát az a feltételezés, hogy a pozitív összegű gazdasági folyamatok képesek ellensúlyozni a zéróösszegű geopolitikai logikát. Ma ennek az ellenkezője látszik kirajzolódni: a geopolitika visszanyeri az elsődlegességét, majd maga alá gyűri a gazdasági kapcsolatokat.

A globalizáció tehát nem tűnt el, de elvesztette azt a talán soha nem is létezett képességét, hogy önmagában és önmagától stabilizálja a nemzetközi rendszert. Jelenlegi formájában ugyanis egyre inkább a feszültségek közvetítője.

Sírni csak a győztesnek szabad

A 80-as évektől induló liberalizáció, a kereskedelmi korlátok lebontása és a logisztikai forradalom – különösen a konténerizáció – radikálisan csökkentette a távolság gazdasági jelentőségét. A komparatív előny elmélete globális léptékben és a gyakorlatban kezdett működni: mindenki azt termelte, amiben a leghatékonyabb, a piac pedig optimalizált, illetve ténylegesen összekötötte a fejlett, valamint a feltörekvő gazdaságokat. Kína, Délkelet-Ázsia és más feltörekvő régiók iparosodása, a globális középosztály bővülése és a kereskedelem gyors növekedése a modell sikerét igazolta, ám a rendszer belső torzulásai már a kezdetek után megjelentek. A globális egyensúly megbomlása – például az amerikai fogyasztás és a külső finanszírozás, illetve az exportvezérelt ázsiai modellek révén – politikailag is robbanásveszélyessé vált. A munkaintenzív iparágak leépülése, a regionális egyenlőtlenségek növekedése és a társadalmi mobilitás megtorpanása nem hirtelen sokk volt, inkább egy lassú átalakulás negatív eredménye. A detroiti autóipar hanyatlása vagy az észak-angliai ipari területek lepusztulása a rendszer alapvető gyengeségére mutatott rá, miszerint nem létezett hatékony módszer a vesztesek kompenzálására. A globalizáció a nevéhez híven termelte a nyereséget, de annak újraelosztása messze nem a „win-win” szellemében történt. Az állam védelmi funkcióinak leépülése, a gazdasági dereguláció és az adópolitikák idomulásra épülő drasztikus változása a lehető legrosszabb társadalmi egyenlőtlenségeket eredményezte globálisan.

A jelenség empirikus leképezését adja Branko Milanović híres elefántgörbéje, amely a globalizáció nyerteseit és veszteseit egyetlen ábrában sűríti össze. A grafikon azt mutatja, hogy míg a feltörekvő gazdaságok alsó és középosztályai jelentős jövedelemnövekedést értek el, addig a fejlett világ középosztálya lényegében stagnált, a globális elit jövedelmei pedig meredeken emelkedtek. Ez a szerkezet a gazdasági mellett politikai következményekkel is járt. A globalizáció összességében sikertörténetnek tűnt, lokális szinten azonban egyre több társadalomban a veszteségek forrásává vált. Ez a tény menthetetlenül beszűrődött a politikai narratívába mint a rendszerszintű problémák egyik fő okozója: „a globalizáció nem win-win, hanem eleve vesztes üzlet”. A retorika pedig igen gyorsan a gyakorlatban is megmutatkozott:

a vámok, a kereskedelmi korlátozások és a protekcionista intézkedések gazdasági eszközökkel végrehajtott politikai válaszokká váltak egy rendszerszintű problémára.

Ezzel azonban egy új megoldandó egyenlet jelent meg a színen: az átpolitizált kereskedelem az addigi egységes rendszert konfliktusforrássá változtatta, ennek a folyamatnak a legnyilvánvalóbb és legdurvább példája az amerikai–kínai viszony.

Kína 2001-es csatlakozását a Kereskedelmi Világszervezethez a globalizációs folyamat egyik csúcspontjaként ünnepelték. Mindenki a kölcsönös előnyökről beszélt: az amerikai vállalatok olcsó termelési bázist és új piacokat kaptak, Kína pedig technológiát, tőkét és gyakorlatilag határtalan exportlehetőséget zsebelhetett be. A tragédiát azonban épp az utóbbi okozta: az amerikai kereskedelmi deficit Kínával szemben drámaian nőtt, miközben a Kína-sokk elkezdte szétverni az amerikai munkaerőpiacot is. Peking tudatos és a Nyugaton tiltott iparpolitikával, állami támogatásokkal és piaci korlátozásokkal torzította a versenyt, az amerikai vállalatok számára pedig egyre világosabbá vált, hogy a kínai piac valójában nem nyitott tér, inkább egy belülről manipulált aknamező. Ez a felismerés jelentette a fordulópontot. Az üzleti szereplők helyét a politikusok vették át, és amikor a két ország között elkezdődtek a vámháborúk és a technológiai exportütközetek, a gazdasági és a piaci ellenérvek már leperegtek a döntéshozókról.

A folyamat természetesen eszkalációs spirálba torkollott. Az exporttilalmak, a chipháború és a ritkaföldfémek körüli kereskedelmi konfliktusok egyetlen irányba mutattak: a kölcsönös függőség elmélete stabilizálás helyett kiélezte a gazdasági versenyt, majd annak egyik fő konfliktusforrása lett. A globalizáció ideája ebben a pillanatban vesztette el a jelentését, vele együtt pedig értelmetlenné vált a gazdasági kapcsolatok révén „pufferbe” vetett hit, vagyis az a meggyőződés, hogy a legszorosabb együttműködés tompítja a nagyhatalmak közötti konfliktusok kialakulási esélyeit.

Az iparpolitika diadalmas visszatérése

A globalizáció jelenleg az összeomlás helyett éppen „átáll”: a világgazdasági racionalitás helyére a biztonsági racionalitás kerül, ez pedig alapjaiban írja át a működését. A folyamatban nincs semmiféle ütemterv vagy koordináció, a kereskedelem egyre kevésbé a hatékonyság, sokkal inkább a geopolitikai lojalitás mentén szerveződik. Ebbe a környezetbe, a piac önszabályozó képességébe vetett hit összeomlásával robbant vissza az ezerszer elátkozott iparpolitika, amely az államok legerősebb fegyvere lesz az elkövetkezendő években. Az Egyesült Államok ezt már a Biden-érában megmutatta: az inflációcsökkentő törvény (Inflation Reduction Act) nevű zöldátállási szabálycsomag valójában már egy kifinomult geopolitikai eszköz volt a termelés Amerikába való visszaterelésére és a stratégiai ágazatok feletti kontroll megerősítésére. A trükk rendkívül egyszerű volt: állami támogatásokkal és adókedvezmények rendszerével egyszerűen kizárta vagy piaci hátrányba hozta a külföldi szereplőket.

Trump újbóli hatalomra kerülésével ez a politika még radikálisabbá vált. A Made in America-törvények („a gazdaság és a nemzetbiztonság kéz a kézben járnak” alapmondatból kiindulva) és az agresszív vámszabályozás az elnök kezében nyílt gazdasági fegyverré vált: a kereskedelem immár tárgyalási, nyomásgyakorló sőt kényszerítő eszköz. Ez a gondolat mérte a legpusztítóbb csapást a globális ellátási láncokra, amelyek a legsérülékenyebbek az ilyen típusú beavatkozásokkal szemben. Egyetlen vámintézkedés vagy exportkorlátozás láncreakciót indíthat el, amely szerte a világon iparágakat béníthat meg. Ha úgy tetszik,

a most alkalmazott iparpolitikai irány a gazdasági gyakorlatba ültette a pillangóeffektust, annak káoszelméletével együtt.

A vállalatok válasza erre a rezilienciának becézett agresszív stratégia lett, amely azonban csak gyorsít az összeomláson. A reshoring, a friendshoring és a Kína+1 jellegű stratégiák már a biztonságról szólnak, nem a hatékonyságról. Azzal azonban, hogy az üzleti szféra egyéni szinten csökkenti a kockázatot, általánosságban éppen növeli azt: a kölcsönös függés megszüntetésével a globalizáció alaplogikája semmisül meg.

A globalizáció ezzel önmaga fonákjává vált. Az instabilabb kapcsolatok már az egyéni érdekeket tükrözik, amelyek így a geopolitikai feszültségek részévé válnak, nem annak megoldásává. A jelenlegi, önazonosságát vesztett rendszer nem korlátozza a geopolitikai konfliktusokat, helyette annak logikája szerint kezdett el működni. Egy tartósan széttöredezett világgazdaság valamilyen formában kiköveteli majd magának a nyitottság és a biztonság egyensúlyát, az az út azonban, ami odáig vezet, még nem látható.

***

Fotó: MI