Az Északi-sarkvidék szembetűnő átalakuláson megy keresztül. A klímaváltozás következtében a térség a globális átlagnál jóval gyorsabban melegszik, ami környezeti, gazdasági és geopolitikai szempontból is új helyzetet teremt. A visszahúzódó tengeri jég hozzáférhetőbbé teszi a korábban elzárt hajózási útvonalakat és természeti erőforrásokat, ezzel a térség a nagyhatalmi versengés színterévé válik. A régiónak óriási energia-, ritkaföldfém- és nemesfémtartalékai vannak, a kutatók előzetes becslései szerint a világ felfedezetlen kőolajkészleteinek 13 és földgázkészleteinek 30 százaléka található meg itt. Bár a zöldítő gondolatok csak úgy harsognak a nemzetközi „össznépi találkozókon”, a régió bekebelezéséért zajló harc az ellenkezőjéről árulkodik. Ahogyan a nyugati államok, úgy a keleti nagyhatalmak is stratégiai célként tekintenek az Északi-sarkvidék feletti befolyás megszerzésére, amit részben a térség már említett jelentős energiatartalékai indokolnak.

Ki lesz a gyorsabb: verseny a kereskedelmi útvonalakért

Ahogy a jégtakaró visszahúzódik és a jégtörő technológiák fejlődnek, egyre több új tengeri útvonal válik elérhetővé, amelyek ellenőrzése komoly stratégiai előnyt jelent. Az egyik legfontosabb északi-tengeri útvonal – amely az orosz partok mentén köti össze Ázsiát és Európát – Moszkva irányítása alatt áll, ez a mostani éghajlati viszonyokban mindössze évente két-három hónapig hajózható.

Mindazonáltal még ez a szűk időintervallum is számottevő előnyöket biztosít a kereskedőknek, hiszen a hagyományos útvonalakhoz – például a Szuezi-csatornán át vezetőhöz – képest itt a Kína és Európa közötti távolság mintegy 40 százalékkal rövidül.

Ez nem csupán gazdasági előnyt jelent, de alternatívát is kínál a geopolitikailag sérülékeny tengeri átkelőkkel, így például a Hormuzi- és Bab el-Mandeb-szorossal a Közel-Keleten, illetve a Délkelet-Ázsia kulcsfontosságú átjárójának számító Malaka-szorossal szemben. Nem véletlen, hogy egyre több ország – köztük Kína – kísérletezik az arktiszi hajózással. A jelenlegi tendenciákat alapul véve viszont egy-két évtizeden belül egész évben hajózható útvonallá válhat, ehhez azonban elengedhetetlen az együttműködés fokozása Kína, az Európai Unió és a közvetítő Oroszország között. Az olvadás révén feltáruló erőforrások iránt ráadásul jelentős kereslet várható, elsősorban Európa és Kína, a világ legnagyobb energiaimportőrei részéről. A kínai stratégiai gondolkodás az Egy övezet, egy út kezdeményezés sarkvidéki kiterjesztésével is számol, amelyet Sarkvidéki Selyemút néven emlegetnek. A projekt ugyanakkor földrajzi okokból túlságosan ambiciózusnak tűnik.

A jég olvad, a harc keményedik

Az Arktisz mindeddig távol állt attól, hogy konfliktuszónaként tekintsünk rá: inkább együttműködésen alapuló, viszonylag békés térségként működött, ahol az egyes államok jellemzően közösen szabályozták a legfontosabb kérdéseket, például a tudományos kutatást, a környezetvédelmet és a halászati tevékenységeket. Ez a sajátos helyzet, amelyet a szakirodalom „arktiszi kivételességként” ír le, napjainkra fokozatosan gyengül, a helyét pedig egyre inkább a nagyhatalmi versengés, valamint a katonai és biztonsági szempontok előtérbe kerülése veszi át, ahol az elrettentés, a védelem és a stratégiai pozíciók megszerzése kerül a középpontba. Az Északi-sark teljes mértékű ellenőrzése egyik ország számára sem egyszerű feladat a sajátos éghajlati, időjárási és földrajzi viszonyai miatt. A visszahúzódó tengeri és szárazföldi jégtakaró alapjaiban változtatja meg a térség biztonsági, gazdasági és politikai helyzetét, ráadásul a vártnál gyorsabb olvadás sietősebb válaszokat követel meg Washingtontól, Moszkvától és Pekingtől egyaránt.

Az Antarktisszal ellentétben az Arktisz nem egy kontinens, hanem egy óceán, amelyet szárazföldek vesznek körül. Nyolc állam, Kanada, az Egyesült Államok, Oroszország, Norvégia, Dánia (Grönland), Izland, Finnország és Svédország rendelkezik itt területekkel, illetve mintegy négymillió ember él a régióban.

Az egyensúly fenntartásáért felelős hagyományos intézmények szerepe a globális tendenciához hasonlóan az Északi-sarkvidéken is gyengül. Az Arktiszi Tanács működése az orosz–ukrán háború kirobbanását követően korlátozottá vált, ami jelentősen beszűkítette a párbeszéd és a válságkezelés lehetőségeit. A három nagyhatalom folyamatosan igyekszik megerősíteni és kiterjeszteni a jelenlétét a térségben. Az Egyesült Államok nyíltan erőforrás-alapú, a riválisait kiszorító logikát követ, amit jól jelez a Grönland iránti fokozódó politikai és stratégiai érdeklődése. Ezzel párhuzamosan Oroszország és Kína együttműködése is mélyül, különösen a gazdasági és logisztikai szférában, ugyanakkor kettejük kapcsolatát kölcsönös bizalmatlanság és eltérő stratégiai érdekek is terhelik. Az említetteken kívül egyre több nem arktiszi ország – például India vagy Törökország – is megjelenik a térségben, ami tovább növeli a versengést, ugyanakkor új együttműködési lehetőségeket is teremt. Természetesen Kína is növekvő figyelmet fordít a perspektivikus energiaforrásokra és az új logisztikai lehetőségekre, amelyeknek a szerepe felértékelődött az iráni, az arab és a venezuelai nyersanyagellátási korlátozások következtében.

Peking számára a sarkvidéki jelenlét nemzetbiztonsági kérdés, hiszen tarthat attól, hogy ha kimarad a sarkvidéki erőforrások és befolyási zónák újrarendezéséből, akkor az energiafüggősége tovább nő a térség meghatározó szereplőitől, mindenekelőtt Oroszországtól és az Egyesült Államoktól. Nem véletlen, hogy Kína „közel-sarkvidéki államként” határozza meg magát, ezzel is igyekezve legitimációs alapot teremteni magának a térség erőforrásaihoz való hozzáférésre. Hagyományos eszköztárát az Arktiszon is alkalmazza: nagyszabású infrastrukturális és energetikai beruházásokkal próbálja kiépíteni a tartós gazdasági és stratégiai jelenlétét a régióban.

Sarkvidéki ambíciók: Kína csendes terjeszkedése

A három nagyhatalom közötti dinamika az Északi-sarkvidéken is meghatározó ütemet diktál. Oroszország számára Kína egyszerre taktikai partner és stratégiai versenytárs, míg az Egyesült Államok mindkét szereplőt külön-külön és a potenciális együttműködéseikben is riválisként kezeli. Ugyanakkor Washington és Moszkva egyes ügyek mentén – pragmatikus megfontolásokból – nyitott az egymással való korlátozott együttműködésre is, különösen akkor, ha ezzel Kína pozícióit gyengíthetik.

Kína túlzott politikai és katonai befolyását természetesen Moszkva sem támogatja. Az Északi-sarkvidéki Tanácsban Pekingnek mindössze megfigyelő státusza van, és az állandó tagság kivívását sem a Kreml, sem a Fehér Ház nem támogatja. Mike Pompeo, az első Trump-kormányzat külügyminisztere 2019-ben arra figyelmeztetett, hogy Peking sarkvidéki tevékenysége egy „új Dél-kínai-tenger” kialakulásával járhat.

Az amerikai és az orosz fél az Arktiszi Tanács működése során számos kérdésben eltérő álláspontot képvisel, ugyanakkor egy fontos alapelvben egyetértenek: léteznek „sarkvidéki nemzetek”, amelyek jogosultak a térség ügyeiről tárgyalni és „nem sarkvidéki államok”, amelyek szerepe ebben szükségszerűen korlátozottabb.

Az utóbbihoz sorolják Kínát is, ahogy egy orosz megfogalmazás jól rámutat erre: „a selyemhernyó nem maradhat fenn az Északi-sarkon”. Mindez azonban nem keseríti el Pekinget, és a lelkesedését sem csökkenti érdemben az amerikai és orosz nemtetszés. Ahogy a világ más térségeiben, úgy Kína az Északi-sarkvidéken is jellemzően katonai helyett gazdasági és infrastrukturális eszközökkel terjeszkedik, hiteleken és stratégiai projektek finanszírozásán keresztül építve ki tartós befolyási hálózatokat. Az ázsiai nagyhatalom gazdasági jelenléte Grönlandon és Izlandon egyre érzékelhetőbb, elsősorban beruházási és infrastrukturális projekteken keresztül. Bár a tényleges gazdasági súlya továbbra is korlátozott, a kínai szorgoskodás mégis jól illeszkedik abba a globális mintázatba, miszerint Peking fokozatosan, gazdasági eszközökkel építi ki a befolyási pontjait a stratégiai jelentőségű térségekben. Az ilyen jellegű gazdasági térnyerés megfékezése pedig komoly kihívást jelent az Egyesült Államok és Oroszország számára.

Az azonban kétségtelen, hogy Oroszországnak a kínai tőke komoly segítséget jelent, mivel a saját forrásai ezen a területen erősen korlátozottak, ráadásul az arktiszi beruházások és fejlesztések jelentős többletköltségekkel járnak. Ennek megfelelően Moszkva már jelenleg is számottevően támaszkodik kínai finanszírozásra és együttműködésre, többek között a Jamal-félsziget cseppfolyósítottföldgázprojektjeinek működtetésében. Érdekesség, hogy az orosz–kínai együttműködés nem korlátozódik a gazdasági szférára, időnként katonai kooperációban is megnyilvánul. Ezt jól példázza, hogy 2019 augusztusában és szeptemberében közös hadgyakorlatot tartottak a Barents- és a Norvég-tengeren, ami többeknél aggodalmat váltott ki.

Eltérő orosz és amerikai stratégia

Az orosz fél az Északi-sarkvidék felmelegedésében rejlő lehetőségek felismerése nyomán dolgozta ki a 2020–2035 közötti időszakra szóló kormányzati stratégiáját, amelynek célja a térség fejlesztése és biztonságának garantálása. Fő törekvései között szerepel a régió gazdag erőforrásainak, elsősorban a kőolajnak és földgáznak a feltárása. Stratégiailag kiemelten fontos Moszkvának, hogy az infrastruktúra és az életkörülmények fejlesztésével ott tudja tartani a lakosságát, hiszen az Északi-sarkvidék az orosz földgáztermelés több mint 90 és az olaj 17 százalékát adja, illetve olyan nagy projekteknek ad otthont, mint a Novatek LNG-termináljai a Jamal- és a Gidai-félszigeten. Az ellenséges éghajlati viszonyok mellett az infrastruktúra hiányosságai is hozzájárulnak az elnéptelenedés felgyorsulásához.

Oroszország számára az Arktisz kiemelt jelentőségű térség, mivel a gazdaságának jelentős része (egyes becslések szerint a 15-20 százaléka) az északi-sarkvidéki erőforrások kitermeléséhez köthető. Az arányokat jól mutatja, hogy a régió partvonalának mintegy 53 százaléka az Oroszországi Föderáció fennhatósága alá tartozik, míg az Egyesült Államok részesedése mindössze 3,8 százalék.

Moszkva számára a sarkvidék így több mint geopolitikai vagy stratégiai kérdés, belpolitikai és nemzetbiztonsági dimenziója is van. Ennek megfelelően az orosz hadsereg intenzív jelenléttel bír a térségben: stratégiai bombázók, tengeralattjárók és felderítő repülőgépek pásztázzák a tengereket, de a térségben elhelyezett S–400-as légvédelmi rakétarendszerek és a partvonal védelméért felelős mobil Bastion–P rakétarendszerek is az elrettentő erejüket hivatottak bizonyítani. Az sem véletlen, hogy a tíz ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárójából hetet, továbbá a nukleáris elrettentő képességének nagyjából a 80 százalékát itt állomásoztatja, emellett jelentős a katonai jelenléte a Kola-félsziget és a Barents-tenger környékén. A folyamatos haditechnikai és katonai fejlesztések eredményeként az orosz Északi Flotta egyre kiterjedtebb és távolabbi műveletek végrehajtására is alkalmassá válik, ami erősíti Moszkva térségbeli pozícióit, ugyanakkor a környező országok biztonságérzetét növekvő nyomás alá helyezi. Oroszország az Egyesült Államokkal szemben az Arktiszra nem, mint perifériára, inkább belső stratégiai térként tekint.

Míg Moszkva az Északi-sarkot saját stratégiai „belső övezeteként” kezeli, addig a NATO az Egyesült Államok vezetésével egy közös védelmi peremzónát lát benne. Ezt a hozzáállást csak tovább erősítette Finnország és Svédország csatlakozása a katonai tömbhöz. A hangsúly leginkább a megfigyelésen, az elrettentésen és a kritikus infrastruktúra védelmén van, beleértve a tenger alatti kábeleket és energiahálózatokat.

Washington számára kihívást jelent az orosz katonai jelenlét erősödése és a kínai befolyás növekedése a térségben, hiszen ezek együtt fokozódó stratégiai nyomást és biztonságpolitikai versenykényszert eredményeznek.

Földrajzi helyzete miatt Grönland Amerika célkeresztjébe került. Az Atlanti-óceán északi szélén, Észak-Amerika, Európa és Oroszország között a Zöld Sziget katonai szempontból komoly stratégiai pozíciót jelenthet bármelyik nagyhatalomnak. Grönland felett az Egyesült Államok és Dánia gyakorolja a legerősebb befolyást: az utóbbi felel a külügyekért, míg az előbbi a védelmi garanciákat biztosítja. A szigeten található az USA legészakibb katonai támaszpontja is. Az amerikai fél viszont láthatóan nem elégedett az európai irányítással, különösen a Kína térnyeréséből fakadó stratégiai kockázatok miatt. 2018-ban például a Pentagonnak meg kellett akadályoznia három kínai repülőtér megépítését. Donald Trump 2019-ben és most is széles nemzetközi visszhangot kiváltva vetette fel Grönland bekebelezésének a lehetőségét, ezzel jelezve Washington fokozódó érdeklődését a sziget feletti ellenőrzés iránt.

A Trump-adminisztráció, ahogy említettük, kiemelt stratégiai területként kezeli az északi sarkkört, ahogy az Egyesült Államok sarkvidéki versenyképességének javítását is. Bár az európai országokkal az USA kapcsolata rég nem látott mélypontra jutott, a szövetségesei alapvetően egyetértenek Washington helyzetértékelésével, illetve osztoznak az Oroszország és Kína arktiszi térnyeréséből fakadó biztonsági kockázatokkal kapcsolatos aggodalmakban.

A Spitzbergák a geopolitika törésvonalában

A nagyhatalmi versengés egyik legérzékenyebb pontja jelenleg a Spitzbergák. A szigetcsoport különleges státuszát az 1920-as Svalbard-egyezmény határozza meg, amely Norvégiának szuverenitást biztosít, ugyanakkor más aláíró államok számára is megengedi a gazdasági jelenlétet, emellett korlátozza a katonai tevékenységet. Ez a sajátos jogi helyzet önmagában is jelentős feszültségforrást jelent. Norvégia a szerződést viszonylag rugalmasan értelmezi, ezért nem tekint jogsértéseknek egyes katonai jelenléthez kapcsolódó tevékenységeket. Bár nem hoz létre klasszikus katonai bázisokat, polgári és biztonsági funkciókat ellátó, a katonai rendszerhez is kapcsolódó tevékenységek előfordulnak. Ilyen például a parti őrség jelenléte, a kettős felhasználású kutatási és megfigyelési tevékenységek, a katonai repülőgépek átrepülése, valamint az infrastruktúra-védelemhez kapcsolódó fokozott biztonsági jelenlét. Oroszország mindezt szigorúbban értelmezi, így rendszeresen bírálja a norvég gyakorlatot.

A feszültséget tovább növeli, hogy a szigetcsoporton orosz jelenlét is van: két településen, Barentsburgon és Pyramidenen több száz orosz állampolgár él. Különösen az előbbinél figyelhető meg egy sajátos „orosz enklávé” jelleg, ahol a mindennapi élet számos eleme Moszkvához kötődik.

Stratégiai szempontból a szigetcsoport elhelyezkedése kulcsfontosságú, mivel a térség közelében húzódnak azok a tengeri és légi útvonalak, amelyek az orosz nukleáris tengeralattjárók mozgásához kapcsolódnak, így a szigetcsoport fontos megfigyelési pontnak számít. Az utóbbi években a régióban egyre gyakoribbá váltak a politikai és katonai feszültségek, Oroszország például többször vádolta Norvégiát a Spitzbergák militarizálásával, amit Oslo következetesen tagad. Nyílt konfliktusról azonban szó sincs, ez sokkal inkább egy alacsony intenzitású, úgynevezett „szürkezónás” dinamika: a katonai jelenlét növelése, a megfigyelési tevékenységek, az infrastruktúra körüli incidensek és a politikai nyomásgyakorlás jellemző mindkét félre. Mindeközben igyekeznek fenntartani a gyakorlati együttműködést a megmaradt utolsó területeken, például a halászat vagy a tengeri mentés kapcsán.

A hidegháború idején az Északi-sark kiemelt szerepet játszott a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti nagyhatalmi rivalizálásban, majd a kommunista blokk felbomlásával a jelentősége átmenetileg visszaszorult. Napjainkra azonban Oroszország katonai megerősödésével, Kína egyre határozottabb arktiszi ambícióival, valamint a feltáratlan természeti erőforrások iránti növekvő igénnyel párhuzamosan a térség stratégiai szempontból ismét felértékelődött. Nem véletlen, hogy ismét a nemzetközi biztonságpolitikai aggodalmak fókuszába került mind a nagyhatalmak, mind az érintett regionális államok részéről. Az Arktisz jelenleg egyszerre katonai, gazdasági és klímacsomópont, ahol a nagyhatalmak közti egyensúly szó szerint is vékony jégen táncol. Az Északi-sark jövőjét az dönti el, hogy a versengő nagyhatalmak képesek-e fenntartani legalább a minimális együttműködést, vagy a térség a globális geopolitikai konfliktusok új frontvonalává válik.

Kapcsolódó:

Borítókép: Dreamstime