Nem véletlen, hogy Németország, a története során először, épp áprilisban publikált egy védelmi-katonai stratégiát, ezzel ugyanis a jelenlegi kormány mantrája – amelyet már az előző kabinet is a zászlajára tűzött –, miszerint Európa legnagyobb és legerősebb hadseregét szeretnék felépíteni, manifesztálódni látszik.

Németország a múlt évben a negyedik legtöbbet fordította a hadseregére, a Bundeswehrre, így az Egyesült Királyságot megelőzve egy helyet előrelépett 2024-hez képest. A svéd SIPRI think tank nemrég közzétett katonai kiadásokról szóló felmérése szerint Berlin tavaly a GDP 2,3 százalékát, azaz körülbelül 97 milliárd eurót könyvelt el katonai kiadásoknak. Ez éves alapon 24 százalékos növekedés, ami tükrözi a vezető katonai szerep megerősítésére való törekvések melletti elszántságot.

A nagyratörő terv oka, hogy „ritkán volt akkora szükség katonai stratégiára, mint ebben a történelmi korszakban” – legalábbis Boris Pistorius védelmi miniszter szerint. A német vezetés attól tart, hogy egy adott pillanatban kénytelenek lesznek háborúba bocsátkozni, a kiadott dokumentum pedig Oroszországot jelöli meg a német és a transzatlanti biztonságra leselkedő legnagyobb és közvetlen fenyegetésként. Berlin egyrészt reális kockázatnak értékeli az ukrajnai konfliktus kiterjedését, másrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy Moszkva olyan hibrid háborút folytat Európa ellen, ami az állami működés minden szintjére veszélyt jelenthet – ezek feltartóztatása érdekében szeretne katonailag is vezető szerepre lépni a NATO-ban.

Újdonság, hogy míg korábban a német katonai célokat tartalmazó dokumentumok a NATO kereteihez igazodva készültek, addig a mostani sokkal inkább előtérbe helyezi a nemzeti prioritásokat. A fő cél „Európa legerősebb konvencionális hadseregének” létrehozása, és ezt a vágyat Friedrich Merz német kancellár már tavaly májusban is hangoztatta. Ennek jegyében

a Bundeswehr létszámát a jelenlegi 185 ezer alattiról 2035-ig 460 ezerre bővítenék,

amiből legalább 260 ezer lenne az aktív állomány, 200 ezer tartalékossal kiegészülve. Pistorius magabiztos e törekvéseket illetően, hiszen ahogyan a katonai-védelmi stratégia előszavában fogalmaz: „megvannak a céljaink, a politikai akarat és a felelősségvállalás”.

Tegyünk úgy, mintha nem lenne semmi baj

A dokumentumnak ugyanakkor megvannak a szépséghibái. Attól talán eltekinthetünk, hogy szinte semmilyen konkrétumot nem tartalmaz a képességekhez kapcsolódó elvárásokat és az ütemezést illetően, hiszen a hadiipari és -műveleti részletek jellemzően titkosnak minősített adatok. Igaz, felmerül kérdés, hogy a felületesség nem megy-e a hitelesség rovására: ha ugyanis a stratégia egyáltalán nem mutat be legalább egy nem titkosított végrehajtási tervezetet, annak kisebb lesz a társadalmi támogatása és az ipar is képtelen vele tervezni.

A nagyobb probléma viszont, hogy bár a dokumentum az Oroszországgal szembeni esetleges ellenlépéseket részletesen bemutatja, nem sok szó esik arról, hogy mi a terv arra az esetre, ha a NATO európai szárnya egyedül marad. A tervezet ugyanis még mindig magától értetődőnek veszi, hogy az Egyesült Államok továbbra is aktív szerepet vállal Európában, holott rámutat az ezt egyre inkább megkérdőjelező amerikai stratégiai váltásra, amelynek értelmében a nyugati félteke és az indo-csendes-óceáni térség került fókuszba. Felhívja az európai szövetségesek figyelmét arra is, hogy tegyék „európaibbá” a NATO-t, ezzel bizonyítva Washington számára, hogy továbbra is érdemesek a támogatásra. Javasolja az erőkivetítési képességek növelését a nagyobb önállóság érdekében, kiemelve, hogy Németország nagyobb felelősséget vállal a „Kelet-, Közép- és Nyugat-Európa közötti összetartás erősítésének és az Észak-Amerikával való kapcsolatok fenntartásában”.

Csakhogy a dokumentum alapján

Berlinben nem készült B terv arra az esetre, ha a transzatlanti kapcsolatok olyannyira elmérgesednek, hogy amerikai részvételre csak minimálisan vagy egyáltalán nem lehet számítani.

Pedig hogy ezek az eshetőségek egyáltalán nem légből kapottak, az is megerősít, hogy a napokban Donald Trump bejelentette ötezer amerikai katona kivonását Németországból. Ezzel az a régóta fennálló status quo ingott meg, hogy Németország az USA katonai jelenlétére támaszkodva garantáltnak veheti a saját biztonságát – vagyis a garanciák alkutárggyá és kétségessé váltak.

A másik nagyobb hiányosság, hogy a védelmi stratégia nem igazán foglalkozik az új technológiák szerepével, illetve azzal, hogy a Bundeswehr miként működne együtt a védelmi iparral az új fejlesztések gyors és hatékony integrációja érdekében. Bár létezik egy ún. nemzetbiztonsági és védelmi ipari stratégia még 2024-ből, azonban nem világos, hogy ezt miként hoznák összhangba a most elirányozott bővítésekkel.

A rugalmasság még jól jöhet

A védelmi miniszter szerint az, hogy nem határoztak meg merev célokat és rögzített határidőket, abban segít, hogy a tervet „élő dokumentumként”, a stratégiai helyzet alakulásának függvényében bármikor módosítani tudják. Hangsúlyozta, hogy a hadsereg minden eddiginél nagyobb rugalmasságot kap, sőt bizonyos értelemben „új gondolkodásmódot is”, ezáltal elszakad a „hagyományos, sztereotip” szemlélettől.

Összességében mindezek alapján Németország továbbra is komolyan gondolja, hogy Európában és a NATO-n belül, valamint nemzeti szinten is képzettebb és felelősségteljesebb katonai szereplővé váljon. Az új stratégia minden bizonnyal hozzájárul ehhez a törekvéséhez, de egyelőre nem beszélhetünk paradigmaváltásról. Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy amennyiben még sötétebb felhők érkeznek az öreg kontinens fölé – például ha az amerikai katonák mind visszahajóznak az Új Világba –, Berlin egy vészforgatókönyvet az asztalra csapva felkiált majd: van másik!

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Olivier Hoslet