Az Európai Unió 20 milliárd euróból építene MI-gigaközpontokat, hogy felvegye a versenyt Amerikával és Kínával. Csakhogy egyre több szakértő és politikus teszi fel a kellemetlen kérdést: ki fogja használni ezt az óriási számítási kapacitást egy olyan kontinensen, ahol alig létezik MI-technológiai ipar?

Brüsszel 20 milliárd eurót akar elkölteni mesterséges intelligenciához kapcsolódó infrastruktúrára, ami paradox módon még jobban fokozza az Európai Unió szorongását a technológiai dominancia korszakának kezdetén. Nem véletlenül. A tét nagy: amennyiben Európa a jövőben képtelen technológiai pólusként működni az amerikai–kínai MI-versenyben, egyre erőtlenebb szabályozói mellékszereplővé válik a globális piacon. A megoldás azonban nem feltétlenül az, amit az Európai Bizottság kitalált.

Maga a Politico szellőztette meg az EU-s frusztrációt: az odáig rendben van, hogy Brüsszel gigantikus MI-adatközpontokat akar építeni, de egyre több szakértő és politikus kérdezi meg, hogy tulajdonképpen ki fogja azokat használni. Ursula von der Leyen még tavaly februárban a párizsi AI Action Summiton beszélt arról, hogy Európának saját MI-adatközpontokra van szüksége, vagyis olyan óriási számítási központokra, amelyek képesek a legnagyobb nyelvi modellek tanítására. Az elképzelés szerint négy-öt olyan létesítmény épülne, amely egyenként körülbelül százezer GPU-val működne, vagyis olyan méretű infrastruktúrát jelentenének, amely az amerikai MI-projektek szintjét is megközelítené. A hivatalos EuroHPC-program részletei is ezt tükrözik: e szerint Európa saját „MI-adatközpont-ökoszisztémát” akar létrehozni, amely stratégiai autonómiát biztosíthatna az uniónak.

Csakhogy éppen ez lett az egész projekt legérzékenyebb pontja. Az Egyesült Államokban azért van óriási kereslet számítási kapacitásra, mert ott már létezik egy olyan technológiai ökoszisztéma, amely természetes módon termeli ki ezt az igényt. A legnagyobb vállalatok egyre nagyobb modelleket tanítanak, amelyekhez szinte korlátlan GPU-kapacitásra van szükség. Ezek mögött ráadásul ott áll az amerikai felhőpiac, a világ legnagyobb kockázatitőke-piaca és az a platformdominancia, amely az elmúlt másfél évtizedben kialakult a Szilícium-völgy körül. Az amerikai MI-infrastruktúra tehát nem állami programként született meg, hanem vegytiszta piaci eredmény.

Európa ezzel szemben most felülről próbálja meg kialakítani azt az infrastruktúrát, amelyhez Amerikában már eleve létezett gazdasági ökoszisztéma. Csak az nem világos senkinek, hogy mire kell az a rengeteg számítási kapacitás. Az ugyanis felettébb bajos, amikor egy infrastruktúrát kialakítanak a saját MI-vállalatok és a piac számára, ám maguk a vállalatok és a piac azonban nem létezik.

Nem várnak holnapig

A kritika jogos. Európában jelenleg lényegében csak Franciaországban zajlik komolyabb MI-fejlesztés, a Mistral révén, amelynek azonban esze ágában sincs várni az EU-s projektekre, inkább önerőből létesít saját adatközpontokat Svédországban és Franciaországban. Vagyis még a legéletképesebb európai MI-cég sem akar támaszkodni az uniós infrastruktúra-programra.

Míg az Egyesült Államok technológiai nagyhatalommá válva felépítette a világ legnagyobb felhő-infrastruktúráját, a legfejlettebb GPU-ökoszisztémát és kinevelte a legerősebb MI-vállalatokat, Európa érdemben a közelébe sem tudott kerülni. Helyette szabályozási monstrummá nőtte ki magát, és a „ha nincs sajátod, mondd meg, hogyan működjön a másé” elv alapján az adatvédelmi szabályozásokra, a platformkorlátozásokra és a digitális versenyjogra koncentrált. Még nagyobb hiba volt, hogy elhitte: a digitális korszakban a szabályozási normák önmagukban geopolitikai erőt jelentenek. Az MI-korszak azonban arra világít rá, hogy már a nyers számítási kapacitás is stratégiai erőforrás.

A fő cél természetesen a digitális szuverenitás megteremtése, Brüsszel pedig attól fél, hogy Európa technológiai függősége politikai függőséggé alakulhat. Ha ugyanis az európai ipar amerikai felhőszolgáltatásokat használ, amerikai MI-modelleket futtat, amerikai GPU-kkal dolgozik és amerikai platformokra épít, akkor az európai digitális autonómia hosszú távon teljesen elenyészik. A Bizottság szemében tehát az EU-s adatközpontok egy stratégiai infrastruktúra részei, hasonlóan ahhoz, ahogyan az egyes államok saját energetikai rendszereket, kikötőket vagy félvezetőgyárakat építenek.

A paradoxon kiabál: miközben az EU a digitális autonómia megteremtése miatt építene adatközpontokat, azok egy az egyben az amerikai technológián alapulnának. Az Nvidia jelenleg monopolhelyzetben van a fejlett MI-GPU-k piacán, ami azt jelenti, hogy

Európa az amerikai technológiai függőség csökkentéséhez amerikai chipeket vásárolna.

Nincs saját chipipara, globális felhőóriása, nincsenek komolyan vehető MI-vállalatai és nincs az amerikaihoz hasonló tőkepiaca sem. Épp emiatt merül fel a szakértőkben, elemzőkben és politikusokban a kérdés, hogy vajon Európának valóban a ChatGPT-típusú nyelvi modellek versenyében kell-e elindulnia. Egyre többen érvelnek amellett, hogy az EU soha nem érné utol az amerikai MI-platformokat, ezért aztán el sem kellene kezdenie a háborút. Ehelyett a mesterséges intelligencia ipari alkalmazásában (gyártásoptimalizálásban, gyógyszerkutatásban, energetikai rendszerekben, mérnöki modellezésben vagy épp a robotikában) tehetne szert előnyre, éppen úgy, ahogyan Kína teszi, amely ebben a szegmensben máris megelőzte az USA-t.

Komoly dilemma, miután az EU maga sem tudja, hogy pontosan mit akar. Miközben az Egyesült Államok és Kína már egy új technológiai világrendet épít, Brüsszel még mindig annak eldöntésével küzd, hogy szabályozóként, infrastruktúra-építőként vagy valódi technológiai hatalomként akar-e részt venni az új korszakban. Ennélfogva a jelenlegi MI-program inkább tűnik bátortalan felzárkózási kísérletnek, mint valódi technológiai dominanciára irányuló stratégiának.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime