A mesterséges intelligencia, az adat és a katonai szoftver a hatalmi verseny új eszköze lett, de önmagában nem pótolja a civilizációs vonzerőt. Gevorg Mirzajan politikai elemző szerint a Nyugat puha hatalma válságban van, ám továbbra is olyan mély a globális beágyazottsága, hogy azt a riválisai egyelőre nem tudnak teljeskörűen kiváltani.

A nyugati „puha hatalom” válságáról lehet beszélni, a haláláról azonban kevésbé. Gevorg Mirzajan orosz politikai elemzőnek a Vzglyadban megjelent írásában abból indul ki, hogy az Egyesült Államok és Európa intézményeinek a teljesítménye, a kulturális önbizalma és a politikai elitnek a kiválasztása jelentősen romlott. Szerinte a Nyugat ma kevésbé nyújt magabiztos civilizációs mintát, mint a hidegháború végén vagy a globalizáció csúcskorszakában. Értelmezésében a puha hatalom az aktuális elitek minősége mellett függ a történelmi, nyelvi, oktatási, pénzügyi és kulturális beágyazottságtól is.

A Nyugat előnyét éppen ezek jelentik. Az angol nyelv globális közvetítő szerepét, az amerikai és brit egyetemek presztízsét, a nyugati tudományos intézményrendszert, a dollárközpontú pénzügyi világot, Hollywoodot, a popkultúrát, a digitális platformokat és a fogyasztói életstílust nem lehet egyik évről a másikra leváltani. Mirzajan úgy véli, hogy bár Kína, India és Oroszország is kínál valamilyen alternatívát, egyik sem tud teljeskörűen nyugati típusú, globálisan utánozható mintává válni: Kína túlságosan belső orientációjú, India a saját civilizációs világába fordul, Oroszország pedig inkább a szuverenitást, a tradicionalizmust és a geopolitikai ellenállást helyezi előtérbe.

A cikk nem kezeli automatikus győztesként a nem nyugati pólusokat. Bár Mirzajan orosz nézőpontból ír, mégis azt állítja, hogy

a Nyugat vonzereje még mindig megvan, hiszen az nem csupán propaganda.

Aki ugyanis nem egy nyugati országból akar tudományos, pénzügyi vagy technológiai karriert építeni, továbbra is gyakran angol nyelvű egyetemekhez, nyugati publikációs normákhoz, az amerikai technológiai ökoszisztémához és a nyugati tőkepiacokhoz kapcsolódik. A puha hatalom tehát nem tűnik el attól, hogy a politikai elit gyengébbnek, a társadalmi konfliktusok nagyobbnak, a nyugati önkép pedig megosztottabbnak látszik.

A Palantir válasza: kemény hatalom szoftverből

Mirzajan írásának apropója a Palantir körül kibontakozó vita. A Pentagonhoz és a nyugati biztonsági intézményekhez kötődő amerikai adatelemző és mesterségesintelligencia-vállalat szerint

a Nyugat kulturális vonzereje meggyengült, ezért a hatalmi versenyben a szoftverre, az adatra, az MI-re és a katonai-technológiai fölényre épülő kemény hatalom lehet a döntő.

Ezek a viták nem csupán elméleti jelentőségűek: a Palantir az amerikai hadsereg és több nyugati állami intézmény fontos technológiai partnere, és a The Washington Post beszámolója szerint tavaly mintegy 10 milliárd dolláros, tíz évre szóló megállapodást kötött az amerikai hadsereggel.

A Palantir-féle stratégia jól mutatja a nyugati hatalmi gondolkodás egyik új irányát, amikor is a dominancia alapja a mesterséges intelligencia által támogatott célkiválasztás, a valós idejű adatfeldolgozás, a drónhadviselés, a katonai szoftver, a digitális infrastruktúra és az állami döntéshozatal automatizálása. A vállalat tavasszal publikált kiáltványa és Alex Karp technológiai-politikai érvelése komoly vitát váltott ki, mert a kulturális önvizsgálat helyére az MI-alapú militarizmust és technológiai kényszerítő erőt állította. Az Al Jazeera összefoglalója szerint a Palantir körüli vitát azt jelenti, hogy a vezető amerikai technológiai cégeknek „erkölcsi tartozásuk” van az Egyesült Államok felé, és úgy értik, hogy szoftveralapú kemény hatalommal kell hozzájárulniuk a nyugati dominancia fenntartásához.

Az elemző ezt azonban elégtelen válasznak tartja. Szerinte

a precíziós technológia képes megfigyelni, rombolni, célpontot kijelölni, kommunikációt zavarni és az ellenfelet kényszeríteni, de nem tud tartós lojalitást kelteni vagy az utánzás vágyát megteremteni.

Hiszen a hatalom hosszú távon nem csak abból áll, hogy egy állam képes fájdalmat okozni az ellenfélnek, az is alapvető része, hogy mások követni akarják-e az életformáját, az intézményeit, az elitképzési struktúráját, az üzleti normáit és a kulturáját. A katonai-technológiai fölény ezért akkor válik tartós stratégiai befolyássá, ha a felsorolt elemek is vonzónak bizonyulnak.

A kényszerítés határai

Az írás a 21. századi nagyhatalmi verseny alapkérdését fogalmazza újra: mire épül a tartós befolyás, technológiai kontrollra vagy civilizációs vonzerőre? Mirzajan szerint

Irán és Oroszország példája azt mutatja, hogy azokkal az államokkal szemben, amelyek számára a konfliktus a saját szuverenitásuk és a túlélésük záloga, a katonai-technológiai fölény hatása korlátozott.

A külső nyomás sokszor nem engedelmességet, hanem identitáspolitikai ellenállást vált ki. Vagyis minél inkább egzisztenciális fenyegetésként érzékelik a nyomást, annál kevésbé működik a technikai dominancia.

Mindez különösen érvényes a globális dél, a posztszovjet térség és a Közel-Kelet szempontjából. Ezekben a régiókban ugyanis a nyugati normákhoz való igazodás sokáig a modernizáció útjának tűnt, de az elmúlt évek háborúi, szankciói, kettős mércével kapcsolatos vitái és belpolitikai megosztottságai gyengítették ezt a vonzerőt. A Palantir-féle válasz erre a válságra az, hogy ha a vonzerő kopik, a kontrollt kell erősíteni. Mirzajan viszont arra figyelmeztet, hogy

a kontroll drágább, sérülékenyebb és növeli az ellenállást termel. Ehhez képest a puha hatalom lassabban épül, de tartósabb.

Magyar nézőpontból mindez azért releváns, mert egy közepes méretű, nyitott gazdaság mozgásterét nem kizárólag a katonai vagy a technológiai erőviszonyok alakítják. Legalább ennyire számítanak az oktatási kapcsolatok, a kulturális minták, a kapcsolatok, a nyelvi orientáció, a pénzügyi kötődések és a civilizációs minták. Magyarország része a nyugati intézményrendszernek, ám egyúttal a keleti beruházásokkal, energiaforrásokkal és technológiai kapcsolatokkal is számol. Ebben a helyzetben különösen fontos megérteni, hogy

a hatalmi verseny nem pusztán fegyverekről és szoftverekről szól, hanem arról is, hogy melyik civilizációs minta tűnik követhetőnek.

A Nyugat puha hatalma válságban van, mert a nyugati intézményekbe vetett bizalom gyengült, az elit minősége vitatottabbá vált, a kulturális magabiztossága pedig megkopott. Amelyik állam tartós befolyást akar szerezni, annak nem elég a drón, az adat, az algoritmus és a precíziós fegyver, olyan társadalmi, intézményi és kulturális mintát kell adnia, amelyet mások nem félelemből, hanem érdekből és meggyőződésből követnek.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: