Egy észak-amerikai ország az Európai Unióban? A kérdés már nem provokáció. Kanada esete ugyanis a legveszélyesebb precedenst teremtheti meg azzal, hogy Európa a saját tagállamai szövetsége helyett globális politikai térré válik.

Donald Trump és a kanadai kormány viszonya az elnök új ciklusának első pillanatától kezdve pattanásig feszült. Így volt ez már Justin Trudeau kormányfő alatt, akit az elnök már az előző etapjában is szó szerint megalázott minden lehetséges fórumon, azzal párhuzamosan, hogy nem győzi hangsúlyozni: Kanadának az USA 51. tagállamává kell válnia. Az indulatok Trudeau bukása után sem csillapodtak. Az új miniszterelnök, Mark Carney már a legkomolyabb vámháborúval és azzal szembesült, hogy Trump védelmi pénzt szedne be Kanadától – amit az amerikai elnök szerint csak úgy kerülhetne el, ha a kormány belegyezne az annektálásba. A két szomszéd közötti kapcsolat romlása túlmutat egy szimpla gazdasági kakaskodáson, a konfliktus reménytelen feloldását pedig maga Carney fogalmazta meg legendássá vált és pragmatikusnak kikiáltott davosi beszédében. Mint mondta, a szabályalapú világrend véget ért, helyette a nyers nagyhatalmi verseny jön. Erre a válasz csak egységes és közös lehet: a közepes hatalmaknak (mint Kanada és az EU) össze kell fogniuk, hogy értékalapú együttműködéssel próbáljanak új rendet építeni, mert sem az alkalmazkodás, sem a behódolás nem fog biztonságot adni. Mondatai rímeltek az akkor már egy ideje egyre nagyobb teret hódító elméletnek, amely szerint Kanadának az Európai Unió 28. tagjává kell válnia egy új, közös biztonsági és gazdasági keret kialakítása érdekében.

Ideológia vagy érték?

Bármennyire abszurdnak tűnik Kanada EU-csatlakozása, nem lehetetlen. Ugyanakkor egy ilyen manőver annyira komplex és kockázatos lenne mind geopolitikai, mind világgazdasági szempontból, hogy reálpolitikai szemmel valóban észszerűbbnek tűnik megvizsgálni más megoldásokat is.

Miután Kanada teljes államszervezeti és gazdaságpolitikai logikáját újra kellene huzalozni, a csatlakozás időtávja valószínűleg évtizedekben lenne mérhető, ami különösen aggasztó, tekintve, hogy az ötlet aktuálpolitikai indíttatásból született. Ennek az alapfeltevése ráadásul az, hogy az EU nem egy kereskedelmi és gazdasági elit klub, hanem egy mélyen integrált politikai rendszer, amelyhez a csatlakozás kvázi a szuverenitásról és a döntési jogok zöméről való lemondást jelentené. A legnagyobb problémát természetesen az Egyesült Államok jelentené, amely túl nagy és befolyásos ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Egy ilyen lépés (de csupán a bejelentése is) további feszültségeket generálhat az USA-val, egyébként elnöktől függetlenül: Trump nyilván különösen ingerülten reagálna, de Washingtonnak semmilyen kormányzat alatt nem állna érdekében, hogy az Európai Unió beköltözzön a szomszédjába.

Kanada ugyanis geopolitikai szempontból nem autonóm stratégiai szereplő, hanem egy Fehér Ház által irányított észak-amerikai rendszer része.

Adott tehát egy már így is igen szoros kapcsolat Kanada és az EU között, amit többek között a CETA szabadkereskedelmi és a stratégiai partnerségi megállapodás (utóbbi politikai és biztonságpolitikai alapon) intézményesített eddig is. Vagyis a szilárd alapfeltételek egy csatlakozáshoz máris rendelkezésre állnának, ugyanakkor éppen e feltételek miatt más, alternatív integrációs lehetőségek is felmerülhetnek. Ha Kanada és Brüsszel egyébként is aktuálpolitikai és ideológiai alapon keresi a szorosabb együttműködési formát, adott lenne az észak-amerikai ország csatlakozása az Európai Politikai Közösséghez (EPC), amely éppen az, aminek a neve mutatja: egy viszonylag rugalmas, laza kormányközi koordinációs platform, amely így is 45 országot fog össze, a célja pedig a politikai együttműködés erősítése anélkül, hogy az EU intézményi mélységét reprodukálná. Vagyis integráció helyett együttműködés, tagság helyett közös platform a szuverenitás megőrzésével, egyben azt a kérdést is eldöntve, hogy hol húzódik Európa politikai határa. Miközben a világ összes elemzője arra a következtetésre jut, hogy az Egyesült Államok kiszámíthatatlansága és Kína geopolitikai szuperhatalommá válása miatt a jövő a hatékony, gyors reagálásra képes kis vagy minilaterális szövetségeké, nehéz lenne megmagyarázni, hogy Kanada éppen miért akarná bebetonozni magát a világ legbürokratikusabb, politikailag legmegosztottabb, a céljait tekintve pedig tagállami szinten soha nem egységes Európai Unió lomha tömegébe.

Az ötlet valójában az EU bővítési szabályrendszerének drasztikus tesztje. Ha szigorúan a feltételeket nézzük elvonatkoztatva a 3000 kilométernyi távolságtól, Kanada tökéletesen megfelel a tagsági kritériumoknak – sok esetben még jobban is, mint egyes jelenlegi tagállamok. Teljesíti a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok követelményeit. Gazdasági oldalon fejlett, versenyképes piacgazdaságként képes lenne integrálódni az egységes piacba.

Az egyetlen valós probléma a jogi környezettel van.

A tagság kulcsa az acquis communautaire átvétele, vagyis az EU teljes joganyagának integrálása lenne.

Ez azonban már teljes jogi és szabályozási újraépítést jelentene 35 különböző szakpolitikai területen, a versenyjogtól az energiapolitikáig, nem beszélve a továbbiakról, mint az euró bevezetésének kötelezettsége, a vámunióhoz és az egységes piachoz való teljes csatlakozás, a schengeni rendszerbe való integráció stb. Bonyolult, bizonyos logika szerint meg is oldható, a valós politikai akarat azonban szinte biztosan ellentmondana az ideológiára épülő elképzeléseknek.

A kulcskérdések ezért ezen a ponton filozófiaivá válnak: hajlandó-e Kanada éppen a sokat hangoztatott szuverenitását feladva önmagát európaivá alakítani? Mit jelent egyáltalán európainak lenni? Mi Európa? Van-e meghatározott válasz rá a földrajzi definíción túl, vagy csupán egy olyan politikai és kulturális konstrukció, amelynek a határai folyamatosan változnak?

Amúgy minden rendben lenne

Ezek a kérdések más dimenzióba helyezik az elméleti vitát a gyakorlati kivitelezésről. Az alapérv a csatlakozás ellen ugyanis épp az egységes földrajzi entitás hangsúlyozása. A mellette érvelők ilyenkor kötelességszerűen rámutatnak, hogy francia és holland tengerentúli területeinek köszönhetően az EU de facto globális jelenléttel bír, ami eleve relativizálja az „Európa = kontinens” dogmáját. (Ha nagyon precízek akarunk lenni, az Európai Unió legközelebbi pontja Kanadához a Franciaországhoz tartozó Saint-Pierre és Miquelon szigetcsoport, amely mindössze 19–25 kilométerre található a kanadai Új-Fundland partjaitól.) Vagyis a földrajz ebben az esetben csupán egy képlékeny, radírt és ceruzát igénylő melléktényező. Valójában, ha az EU a kanadai csatlakozásra igent mondana,

nem térképet, hanem identitást váltana, annak függvényében, hogy egy adott pillanatban mit tekint Európának.

Jogi oldalról közelítve találni is kiskaput, illetve annak beépítésre váró helyét: az Európai Unióról szóló szerződés 49. cikke azt kimondja ugyan, hogy a felvételt kérő országnak európai államnak kell lennie, azt azonban valóban nem definiálja semmilyen formában, hogy mit jelent európainak lenni. Vagyis, mondják a csatlakozáspártiak, a potenciális tagok köre nem feltétlenül földrajzilag determinált, inkább politikai-értékalapú döntések függvénye.

Annak hangsúlyozása azonban, hogy Kanada tökéletesen kompatibilis az EU-val, sőt több szinten is strukturálisan illeszkedik hozzá (értsd: szinte európaibb az európaiaknál) már valóban egy adott pillanat uralkodó aktuálpolitikai és ideológiai áramlatának a lenyomata, és mint ilyen, alkalmatlan a gyakorlati döntésre. Maga a kiindulópont is az Egyesült Államok EU-val és Kanadával szembeni egyre hűvösebb magatartása volt, amely az elnöki ciklusok alatt folyamatosan változhat – pontosan úgy, ahogyan a Brüsszelben uralkodó politikai nézetek. A folyamatos változás talajára viszont stabilan, maradandóan és főleg egy EU-stílusú, betonba öntött elképzeléseken nem lehet építkezni. Ha ez megtörténik, az azt jelentené, hogy az uniós öndefiníciós kísérletek zsákutcába jutottak. Miközben a szemünk láttára zajlik egy nagyon is földrajzi alapú nagyhatalmi blokkosodás, addig az unió a maga rendkívül merev rendszerével bővítené a globálisat, szokásos módon azt várva, hogy a globális fogalmát (és vele a szabályait) maga határozza meg.

A kanadai tagság kérdése csak ebből a szempontból indikátor. Ha az EU egyszer komolyan mérlegeli egy ilyen ország felvételét, azzal szentesíti, hogy nem földrajzi alapon álló gazdasági projekt többé, hanem érték- és ideológiaalapú politikai tér. A döntés messze túlmutat Kanadán: az Európai Unió vélt vagy valós globális szerepéről és egyre meghatározhatatlanabb önképéről szól.

***

Kapcsolódó:

Fotó: MI