A közelgő Trump–Hszi-találkozót első ránézésre könnyű volna a szokásos amerikai–kínai tárgyalások egyik újabb epizódjaként értelmezni, amely vámokról, technológiai exportkorlátozásokról, ritkaföldfémekről, Tajvanról vagy az iráni kapcsolatrendszerről szól. A valódi jelentősége azonban túlmutat a napi diplomáciai eseményeken.

A mostani csúcs arról szól, hogy milyen irányba mozdul a globális rend a következő évtizedben, és hogy az Egyesült Államok képes-e még megbízható stratégiát kínálni a szövetségeseinek egy olyan korszakban, amikor Kína már rég nem felzárkózó hatalom, inkább egy alternatív ipari-technológiai centrum.

Diplomáciai lehetőség, stratégiai kockázat

A mostani találkozó különösen érzékeny pillanatban jön létre. A Közel-Keleten az iráni konfliktus új szakaszba lépett, Tajvan körül tovább nő a katonai nyomás, az amerikai–kínai technológiai rivalizálás pedig egyre kevésbé hasonlít egy hagyományos kereskedelmi vitára.

A konfliktus ma már félvezetőkről, mesterséges intelligenciáról, kritikus ásványokról, adatbiztonságról és ipari kapacitásokról szól.

Ebben a környezetben Trump és Hszi találkozója egyszerre diplomáciai lehetőség és stratégiai kockázat.

Az Epoch Times egyik fontos meglátása, hogy

egyik vezető sem engedheti meg magának a gyengeség látszatát.

Trump számára a belpolitikai nyomás különösen erős. Az iráni konfliktus költségei, az amerikai infláció, a fiskális feszültségek és a következő választási ciklus miatt a Fehér Háznak szüksége lenne valamilyen külpolitikai eredményre, amely stabilitást és kontrollt sugall. Egy sikertelen vagy eredménytelen pekingi látogatás viszont könnyen azt az érzetet kelthetné, hogy Washington már nem képes diktálni a feltételeket.

Hszi Csin-ping számára ugyanakkor a csúcs legalább ekkora reputációs kockázatot jelent. Kína gazdasági lassulással, ingatlanpiaci problémákkal, demográfiai nyomással és a nyugati technológiai korlátozásokkal néz szembe. A kínai vezetés ezért különösen érzékeny minden olyan helyzetre, amely azt sugallná, hogy Peking amerikai nyomásra hátrál meg. A Tajvan körüli katonai nyomásgyakorlás, az exportkontrollviták és a kínai ipari túlkapacitások körüli konfliktusok miatt Hszi számára a belső elit és a kínai közvélemény felé is az erő és a stratégiai türelem képét kell fenntartania.

Kína új tárgyalási önbizalma

Az egyik legfontosabb változás az első Trump-korszakhoz képest az, hogy Kína ma már sokkal kevésbé érzi magát védekező pozícióban. Korábban Washington abból indult ki, hogy a vámokkal, a dollárrendszer erejével és a pénzügyi nyomásgyakorlással rákényszerítheti Pekinget a számára kedvezőbb feltételek elfogadására. Azóta azonban Kína jelentősen megerősítette az ipari és technológiai önállóságát, olyannyira, hogy ma már nem egyszerűen exporthatalomként tekint önmagára.

Egy olyan országgá vált, amely saját technológiai szabályrendszert, ellátási hálózatokat és geopolitikai mozgásteret épít.

Ezt tükrözik a Guancha kínai elemzései is. Az egyik cikk szerint az amerikai–kínai rivalizálás már két különböző gazdasági és geopolitikai modell versenye. A vita ma már nem pusztán vámokról vagy a piaci hozzáférésről szól, ehelyett abban versengenek, hogy melyikük kontrollálja a technológiai standardokat, a kritikus infrastruktúrákat, az ellátási láncokat és a globális ipari kapacitásokat.

A kínaiak olvasata különösen érdekes abból a szempontból, hogy

Peking ma már kevésbé érzi úgy, neki kell alkalmazkodnia az amerikai szabályrendszerhez.

A Guancha egyik szerzője úgy fogalmaz, Trumpnak nagyobb szüksége van a pekingi stabilizációra, mint Kínának az amerikai kapcsolatok gyors rendezésére. Ez a megközelítés jól mutatja, hogy mennyit nőtt Kína önbizalma az elmúlt években.

A nyugati alkuerő széttöredezése

Michael Kovrig Foreign Affairsben megjelent elemzése ugyanakkor más oldalról világítja meg ugyanezt a folyamatot. Szerinte Trump visszatérése óta több amerikai szövetséges és partnerország védekező reflexből Peking felé kezdett mozdulni. Kanada, az európai országok és több ázsiai partner részben azért keresi az intenzívebb kapcsolatot Kínával, mert gyengült a Washington kiszámíthatóságába vetett bizalmuk.

A legerősebb állítása az, hogy Kína ezt tudatosan stratégiai lehetőségként használja ki. A vörös szőnyeges látogatások, a gyorsan kommunikálható kereskedelmi engedmények, az agrármegállapodások vagy a piacra jutási ígéretek nem pusztán diplomáciai gesztusok, ezek a kínai stratégia részei: azaz

Peking külön-külön kezeli a nyugati országokat, miközben fokozatosan gyengíti a közös nyugati alkuerőt.

Szerinte ez különösen fontos Európa számára. Az európai vezetők ugyanis gyakran rövid távú eredményeket keresnek: vámkedvezményeket, beruházásokat, agrárpiaci hozzáférést vagy kínai gyárépítéseket. Ezek politikailag jól kommunikálhatók, stratégiai értelemben azonban könnyen elmélyíthetik a függőségeket. Kovrig szerint Kína gazdaságpolitikája a saját autonómiáját erősíti, miközben más országokat egyre inkább beszállítói vagy nyersanyag-kitermelői szerepbe helyez.

Ritkaföldfémek: az új stratégiai adó

A mostani tárgyalások egyik legfontosabb kérdése a ritkaföldfémek és kritikus ásványok. A második Guancha-cikk szerint az amerikai hadiipar, az akkumulátorgyártás, az elektronikai ipar és az energiatechnológiai szektor rövid távon képtelen elszakadni a kínai feldolgozási kapacitásoktól. A vita tehát már arról szól, hogy az Egyesült Államok vámokkal tudja-e korlátozni a kínai exportot, illetve Kína milyen mértékben hajlandó biztosítani az ellátási láncok stabilitását.

A ritkaföldfémek geopolitikai jelentősége az elmúlt években jelentősen nőtt, mivel ezek az anyagok kulcsszerepet játszanak a hadiiparban, azelektromos járművekben, az akkumulátorokban, a radarokban, az elektronikai rendszerekben és a megújuló energetikához kapcsolódó technológiákban. Kínának a kitermelésen kívül a feldolgozásban vannak domináns pozíciói, ami azt jelenti, hogy Washington hiába próbál alternatív bányászati projekteket elindítani, rövid távon továbbra is jelentős mértékben függ a kínai ipari kapacitásoktól.

Mindez alapvetően módosította a tárgyalás erőviszonyait.

Míg korábban Washington a vámokkal és a pénzügyi rendszer dominanciájával próbált nyomást gyakorolni, addig mára Pekingnek is vannak kézzelfogható eszközei az ellátás terén. A ritkaföldfémek, a kritikus ásványok és a feldolgozóipari kapacitások olyan stratégiai aduvá váltak, amelyekkel Kína közvetlenül hat az amerikai ipari és katonai érdekekre.

Amerikai bizonytalanság és eurázsiai háromszögjátszma

Az Asia Times elemzése ehhez egy harmadik értelmezést ad hozzá. A cikk szerint a mostani csúcs legalább annyira szól az amerikai bizonytalanságról, mint Kína ambícióiról.

A régió középhatalmai nem feltétlenül bíznak jobban Pekingben, mint Washingtonban, a probléma inkább az, hogy az Egyesült Államok egyre kevésbé tud hosszú távú, kiszámítható és gazdaságilag is vonzó stratégiát kínálni az indo-csendes-óceáni térség számára.

Az egyik legfontosabb megállapítás, hogy a katonai jelenlét önmagában nem egy regionális stratégia, az ázsiai országok ugyanis egyszerre figyelik a haditengerészeti jelenlétet, az infrastruktúra-fejlesztést, a kereskedelmi kapcsolatokat, a technológiai együttműködést és a pénzügyi integrációt. Kína pedig ebben a komplex versenyben sokszor következetesebb és hosszabb távon tervező szereplőnek tűnik, még akkor is, ha több szomszédja biztonsági fenyegetésként tekint rá.

Ez az amerikai stratégia egyik legnagyobb dilemmája. Washington egyszerre próbálja visszaszorítani Kína technológiai fejlődését, védeni a saját ipari bázisát, fenntartani a dollárrendszer dominanciáját és megerősíteni ázsiai szövetségeit. Közben azonban a szövetségesei egy része attól tart, hogy az amerikai politika túlságosan ciklikussá és üzleti alapúvá vált.

Trump számára ebből következik a legnagyobb stratégiai kockázat. A rövid távú látványos megállapodások – szója-, LNG-, Boeing- vagy ritkaföldfémalkuk – könnyen kommunikálhatók politikai sikerként. Hosszabb távon azonban az a kérdés, hogy Washington ezekért cserébe mennyit enged a technológiai exportkontroll terén, Tajvan ügyében vagy a kínai cégekkel szembeni korlátozásokban.

A kínai stratégia ezzel szemben láthatóan hosszabb időhorizonton mozog.

Peking nem a gyors geopolitikai győzelmet keresi, hanem fokozatos ipari, technológiai és pénzügyi önállóságot épít.

Ez különösen jól látható az elektromos járművek, az akkumulátoripar, a kritikus ásványok és a feldolgozóipari túlkapacitások területén. Kína célja nem egyszerűen az export növelése, hanem egy olyan pozíció kialakítása, amelyben a globális ipari rendszer működése részben a kínai kapacitásoktól függ.

Orosz nézőpontból

a Trump–Hszi-csúcs egy kétoldalú esemény, hanem egy háromszögjátszma része.

Andrew Korybko politológus szerint Washington számára az lenne a legkedvezőbb, ha külön-külön tudna részalkukat kötni Pekinggel és Moszkvával, miközben megakadályozza a kínai–orosz stratégiai közeledés további mélyülését. Moszkva számára viszont kockázatot jelentene egy amerikai–kínai megállapodás ukrajnai rendezés nélkül, mert az Oroszországot kedvezőtlenebb tárgyalási helyzetbe hozná. Mindez arra emlékeztet, hogy a pekingi csúcs tétje nemcsak az amerikai–kínai rivalizálás, hanem az eurázsiai erőháromszög jövője is.

Korybko szerint Trump elsősorban azért megy Kínába, hogy előrelépést érjen el a régóta tárgyalt kereskedelmi megállapodás terén. Úgy látja, hogy Washington makrogazdasági pozíciója erősödött a korábbi kétoldalú kereskedelmi alkuk miatt, Kínáé viszont romlott a tengeri energiaimportot érintő közel-keleti konfliktus következtében. Ezt szerinte ellensúlyozza, hogy Trump képtelen volt elérni a rendezést Oroszországgal Ukrajna ügyében, ami Moszkvában erősítheti a keményvonalasokat és növelheti egy kínai–orosz együttműködés esélyét.

A Nyugat számára ezért a legnehezebb kérdés ma már nem az, hogy szükség van-e de-riskingre, hanem az, hogy meddig lehet elmenni a leválásban anélkül, hogy az a saját ipari és technológiai versenyképességét is meggyengítené. Bár a kínai függőség csökkentése politikailag egyre népszerűbb cél, gazdaságilag rendkívül költséges és lassú folyamat.

A Trump–Hszi-csúcs valódi tétje ezért messze túlmutat a vámokon vagy a diplomáciai protokollon. A kérdés az, hogy

az Egyesült Államok képes-e továbbra is olyan nemzetközi rendet kínálni partnereinek, amely egyszerre nyújt biztonságot, gazdasági lehetőséget és stratégiai kiszámíthatóságot.

Ha Washington erre nem tud meggyőző választ adni, akkor a világ egyre több állama fogja úgy érezni, hogy a Kínával való pragmatikus együttműködés – minden politikai fenntartás ellenére – elkerülhetetlen.

A jelenlegi amerikai–kínai rivalizálás ezért kevésbé emlékeztet klasszikus hidegháborúra, sokkal inkább egy összekapcsolt ipari-technológiai verseny. A jövő erőviszonyait nemcsak a hadseregek, hanem a ritkaföldfémek, az ellátási láncok, a feldolgozóipari kapacitások, a technológiai standardok és a szövetségi rendszerek kohéziója fogja meghatározni.

Kapcsolódó: