Miközben Washington hónapok óta az iráni válság kezelésével küszködik, Kína olyan pozíciót épített fel, amely nélkül ma már szinte elképzelhetetlen bármiféle rendezés a Hormuzi-szoros körül. Trump május 14-én kereskedelmi és stratégiai tárgyalásokra érkezik Pekingbe, így éppen azzal az országgal ül le alkudozni, amelynek Teheránra nagyobb befolyása van, mint bárki másnak a világon.

A május 14-i Trump–Hszi-csúcstalálkozó egyik legfontosabb sajátossága, hogy hivatalosan szinte mindenről szól, a háttérben azonban csupán egyetlen témája lesz: Irán. A vámháború, Tajvan, a félvezetők vagy a technológiai exportkorlátozások továbbra is konfliktuspont marad Washington és Peking között, a Fehér Ház számára azonban jelenleg létezik egy ennél sürgetőbb probléma is: hogyan lehet stabilizálni a Hormuzi-szorost és lezárni az iráni válság legveszélyesebb szakaszát úgy, hogy közben az Egyesült Államok ne tűnjön gyengének és tehetetlennek.

Peking a legendás stratégiai türelmét alkalmazva pontosan felismerte ezt a helyzetet. Az elmúlt hetekben a kínai diplomácia tankönyvbe illően építette fel azt a képet, hogy Irán ügyében ma már nincs rendezés kínai részvétel nélkül. Az időzítés különösen beszédes: Abbász Aragcsi iráni külügyminiszter pekingi látogatása alig néhány nappal Trump érkezése volt esedékes, a találkozón pedig Vang Ji külügyminiszter nyilvánosan a Hormuzi-szoros mielőbbi újranyitását sürgette. Ez egyfelől diplomáciai gesztus volt Trump felé, tudván, hogy az elnök semmit nem akar jobban, mint a kereskedelem zavartalan visszaállítását, másfelől Peking tudatos geopolitikai demonstrációnak szánta, azt üzenve: Kínának megvannak azok a kommunikációs csatornái és gazdasági eszközei Teherán felé, amelyek az Egyesült Államoknak már nincsenek.

A beavatkozás alapja természetesen az olaj. Kína továbbra is Irán legnagyobb volumenű vásárlója, ami az elmúlt hónapokban még fontosabbá vált, mivel a nyugati szankciók és a háborús helyzet miatt Teherán exportlehetőségei tovább csökkentek. Az iráni gazdaság működéséhez létfontosságú kínai kereslet így politikai befolyássá alakult át: aki az iráni állam egyik legfontosabb bevételi forrását kontrollálja, annak a szava Teheránban automatikusan többet ér.

A helyzet pikantériáját fokozta, hogy Peking látványosan és nyíltan elkezdett szembemenni az amerikai szankciós rendszerrel. A kínai kereskedelmi minisztérium 2021-es megalkotása óta május elején alkalmazta először azt a törvényt (blocking rule), amely megtiltotta a kínai cégeknek az amerikai másodlagos szankciók betartását öt iráni olajjal kapcsolatba hozott kínai finomító esetében. Az elmúlt években Kína ugyan rendszeresen kijátszotta az amerikai büntetőintézkedéseket, de többnyire félhivatalos, szürkezónás megoldásokkal: közvetítőcégekkel, átcímkézett szállítmányokkal, árnyékflottával. Most azonban Peking állami szinten közölte, hogy nem hajlandó elismerni Washington harmadik államokra kiterjedő szankciós joghatóságát. A Fehér Ház kínos helyzetbe került: az amerikai szankciós rendszer ereje részben mindig is azon alapult, hogy a globálisan meghatározó gazdaságok minimum informálisan együttműködtek vele. Ha azonban a világ legnagyobb iráni olajvásárlója kijelenti, hogy nem hajlandó betartani ezeket a korlátozásokat, az hosszabb távon magát a szankciós modellt is gyengítheti.

A pók csendben figyel

Kína a háttérben valójában már három éve építi az óriásprojektjét, amelyben fokozatosan próbálja magát olyan globális közvetítőként pozicionálni, amely képes tárgyalni az egymással szemben álló felekkel is. Az első igazán látványos példája ennek a 2023-as iráni–szaúdi megállapodás volt, a modellje ugyanakkor nagyon eltér az amerikai diplomácia hagyományos logikájától. Peking ugyanis általában nem a nulláról kezd el konfliktusokat megoldani, hanem menet közben száll be a történetbe, és már a részben kialakult kompromisszumos ötletek kivitelezését gyorsítja fel, hogy aztán a végén tőkét kovácsoljon saját közvetítői szerepéből. Ez történt Rijád és Teherán esetében, és valószínűleg most is ez történik Irán ügyében.

Kérdés, hogy a csúcson milyen kontextusban kerül majd szóba Tajvan. Peking szemében a sziget továbbra is a legfontosabb stratégiai ügy, ám Washington jelenleg kénytelen Iránra koncentrálni. Hszi Csin-ping pontosan érzékeli ezt a figyelemmegosztást, ahogyan azt is, hogy az iráni háború és a közel-keleti erőforrás-lekötés gyengítheti az amerikai elrettentést az indo-csendes-óceáni térségben. A kínai elnök a személyes találkozón könnyen megfigyelheti, hogy Washington mennyire hajlandó kompromisszumokra egy olyan pillanatban, amikor egyszerre kell kezelnie a közel-keleti válságot, az energiaárak összeomlását és az ázsiai szövetségesek növekvő bizonytalanságát.

Egyes vélemények szerint Peking valójában nem is akar megegyezést az Egyesült Államokkal. Nem lezárni akarja a stratégiai rivalizálást, ehelyett egy kiszámíthatóbb verseny folytatására törekszik, egy olyan rendszer kialakítására, ahol a felek folyamatosan korlátozzák egymást, de kontrollált keretek között, hirtelen eszkalációk nélkül. Ezért valószínűtlen bármiféle átfogó megállapodás a mostani csúcstalálkozón. Lesznek látványos bejelentések a kínai mezőgazdasági importról, esetleges Boeing-megrendelésekről, vámtárgyalásokról: a valódi konfliktusok azonban ugyanúgy változatlanok maradnak, mint a legutóbbi elnöki találkozó után.

A nyertes így Kína lehet akkor is, ha semmilyen nagy bejelentés nem születik, hiszen már most elérte, hogy a világ legfontosabb geopolitikai válságában megkerülhetetlen szereplőként kezeljék. Ez különösen figyelemreméltó annak fényében, hogy néhány éve még csak és kizárólag gazdasági játékosként tekintettek rá. Most azonban egyszerre Irán legfontosabb energiapartnere, az Öböl-menti államok egyik legnagyobb befektetője, Oroszország stratégiai partnere és az Egyesült Államok legfontosabb globális riválisa. Ez a teszi lehetővé számára azt, hogy szinte minden konfliktusban felbukkanjon, úgy, hogy közben egyik oldallal sem szakít teljesen. És pontosan ez az, amivel a csúcstalálkozón az egyre bizonytalanabb Trumpnak szembesülnie kell. Az elnök megértette, hogy a Közel-Kelet stabilizálásához a katonai erő kevés, a diplomáciai rendezéshez azonban Kína együttműködésére lesz szüksége. Ettől a pillanattól kezdve pedig az ütőkártyák mind Hszi Csin-ping kezében vannak. Kérdés, mire használja fel azokat, és mit kér hosszú távon cserébe a segítségért.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház