Az USA egy olyan megállapodás kidolgozásán munkálkodik, amely az ország két legbefolyásosabb családja köré egyesítené az olajban gazdag Líbiát, miközben az iráni háború megfojtja a globális energiaáramlást. A hatalom megosztásáról szóló megállapodás célja, hogy egyesítse az észak-afrikai országot a nyugati Líbiában élő Dbeibeh és a keleti Haftar család segítségével, miközben mindkét família vezetőit egy új generációval váltanák fel.

Bár a kezdeményezés már egy ideje folyamatban van, most azért került újra a figyelmet középpontjába, mert az iráni háború miatt emelkednek az olajárak, ami visszacsábítja az amerikai energiaipari vállalatokat az országba, amely Afrika legnagyobb bizonyított olajkészleteivel büszkélkedhet.

A drágulás következtében a líbiai uralkodócsaládok váratlan nyereségre tesznek szert a Brent árának emelkedésével. A Nemzeti Olajvállalat bevétele áprilisban elérte a 2,9 milliárd dollárt, ami a háromszorosa az év elejinek.

Líbia miniszterelnökének leváltása

Massad Boulos, Donald Trump afrikai megbízottja vezeti az amerikai kezdeményezést. Bár ez a diplomáciai megállapodás nyilvánosságra került, és sok líbiai ellenzi, a nyugati világban azért nem keltett nagyobb feltűnést, mivel a régióban az iráni háború vonzza a legtöbb figyelmet. A Trump-adminisztráció azt szeretné, ha Ibrahim Dbeibah venné át a miniszterelnöki posztot unokatestvére, az ország jelenlegi kormányfője, Abdul Hamid Dbeibah helyett, aki egészségügyi problémákkal küzd.

Líbia jelenleg (Forrás: https://libya.liveuamap.com/#google_vignette)

Boulos áprilisban az antalyai fórumon, amelyen a líbiai delegáció is részt vett, Törökországgal együtt szorgalmazta ezt a váltást. Ibrahim Dbeibah szoros kapcsolatot alakított ki Boulosszal, akivel korábban tárgyalt is a milliárdos befagyasztott líbiai vagyon felszabadításáról. Az ország másik oldalán Saddam Haftar, a kelet-líbiai területeket ellenőrző Khalifa Haftar tábornok 35 éves fia lenne az észak-afrikai térség elnöke. Saddam a Líbiai Nemzeti Hadsereg helyettes parancsnoka, ő diverzifikálta a Haftar család kapcsolatait egykori ellenségeivel, például Törökországgal. Tavaly egy washingtoni látogatás során a CIA helyettes igazgatójával is találkozott, csakúgy, mint Saddammal az év elején Párizsban.

A líbiai alaphelyzet

Az országban 2011-ben polgárháború kezdődött, miután egy NATO által támogatott felkelés megdöntötte a régóta hatalmon lévő Muammar Kadhafit. Ezt követően, az ország két részre szakadt: Tripoliban egy nemzetközileg elismert, keleten pedig egy Khalifa vezette kormány működik.

A két fél 2019-ben háborút vívott, amelynek során az utóbbi megpróbálta elfoglalni Tripolit. A harcok proxyháborúvá alakultak, amelyben Törökország az ENSZ által elismert kormányt támogatta, míg Oroszország, Egyiptom és az Egyesült Arab Emírségek Khalifát. A Dbeibeh családból származó Abdul Hamidot 2021-ben nevezték ki miniszterelnöknek egy az ENSZ által vezetett kezdeményezés részeként, amelynek célja az ország demokratikus választásokon való átvezetése volt.

Azonban az összes külső hatalom, beleértve az Egyesült Államokat, feladta a demokratikus választások reményét Líbiában.

Ehelyett a hatalomba beágyazott családokkal dolgoznak együtt, és a két legkorruptabb között osztják szét az országot. Csakhogy a Haftarokat nem ismerik el Nyugat-Líbiában, és Dbeibeh sem ellenőrzi teljes mértékben a nyugati régiót. Az utóbbi család próbált közeledni a nyugat-líbiai milíciákhoz, de más csoportok felé nem sikerült, mert részükről nagy volt az ellenállás. A hatalom megosztására szolgáló kísérlet a Haftar családból származó Saddammal valószínűleg nem sül el jól Misratában, a Földközi-tenger partján fekvő városban, amely a gazdagabb családok otthona.

Míg a Haftarok szorosabban ellenőrzik Kelet-Líbiát, a családon belül nagy a megosztottság. Saddam ellenőrzi a hadsereget, de rivalizál a testvéreivel, különösen Belqassimmal, aki a bengázi fejlesztési és újjáépítési alapot irányítja. Jelenleg sem a Dbeibeh, sem a Haftar család nem egységes, ami nehezíti az amerikai terv végrehajtását.

Helyettesítheti-e Líbia a perzsa-öbölbeli olajat?

A Trump-kormányzat folytatja azt az erőfeszítést, amit a Biden-adminisztráció indított el a líbiai uralkodócsaládok közötti viszony javítására, bár jelentősen megkönnyítette a folyamatot a befagyasztott milliárdok felszabadításának és az üzleti megállapodások megkötésének az ígérete. E egy kormányzati szintű kezdeményezés célja, hogy a líbiai olajat hozzáférhetővé tegye az amerikai olajcégek számára.

Az ENSZ korábban hitt abban, hogy a demokratikus választási folyamatok működhetnek az országban, ám hiába.

Ennek ellenére elértek néhány sikert: a Líbiai Központi Bank április elején, több mint egy évtized után, bejelentette az ország első egységes költségvetését. Meglepő lépés volt az is, hogy a kelet- és nyugat-líbiai erők a múlt hónapban az USA által vezetett Flintlock katonai gyakorlat részeként együtt gyakorlatoztak Szirtben. De persze az amerikai energiavállalatok már az iráni háború előtt felderítették a lehetőségeket Líbiában. A Chevron például februárban kapott kitermelési engedélyt a Szirt-medencére, az ExxonMobil pedig tavaly augusztusban aláírt egy szándéknyilatkozatot a Nemzeti Olajvállalattal, hogy visszatérjen az országba.

Az említett cég olajexportja a közlésük szerint áprilisban elérte a napi 1,2 millió hordót, ami 10 éves csúcs, azonban egyfelől ezt a mennyiséget érdemes fenntartásokkal kezelni, másfelől az iráni háború nem változtatta meg lényegesen a befektetési lehetőségeket.

Az ország olajipari infrastruktúrájának a nagy része fél évszázadnál is régebbi, és a kormány átláthatatlansága miatt a statisztikák sem biztosak. Vagyis az Egyesült Államok és szövetségesei vélhetően csalódni fognak, ha azt gondolják, hogy Líbia pótolni tudja a Perzsa-öbölből kieső mennyiségeket.

Az, hogy nem képesek több olajat termelni, a saját belső alkalmatlanságuknak köszönhető, nem pedig az Egyesült Államok vagy egyéb külső támogatás mértékével, illetve annak hiányával. Az az elképzelés, hogy Líbia az iráni háború alatt jelentős mennyiségű olajat tudna szállítani, nem reális. Már az orosz–ukrán háború kirobbanásakor lefolytatták ugyanezeket a vitákat, akkor is felmerült, hogy az észak-afrikai ország képes-e felváltani Oroszországot Európa gázellátójaként. A háború kezdetén azt gondolták, hogy Líbia lesz az új Algéria, de ahogy akkor, erre most sincs esély.

Törökország támogatása

Az, hogy az ország két prominens családja az Egyesült Államok égisze alatt közelebb kerül egymáshoz az ország jelenlegi energiaforrásainak megosztása érdekében, megvalósíthatóbb cél, mivel a külső hatalmak, amelyek egykor Líbiát proxykonfliktussá változtatták, diverzifikálták a kapcsolataikat.

Saddam Törökország kegyeit keresi, és Szaúd-Arábia égisze alatt már kapott fegyvereket Pakisztántól, eközben Egyiptom, amely egykor ellenezte a tripoli kormányt, megerősítette a kapcsolatait vele, és javítja a viszonyát régi ellenségével, Ankarával.

A törökök és az egyiptomiak azért is hajlandók az együttműködésre, mert a politikai kontextus jelenleg annyira eltér a korábbitól, hogy annak semmi köze Trumphoz. Az Egyesült Államok vélhetően számíthat Törökország támogatására, amely az egyik legbefolyásosabb szereplő a térségben. Ankara valószínűleg elégedett lesz bármilyen nagy bejelentéssel, és valószínűleg a szaúdiak is támogatni fogják azt.

Az Egyesült Államok emellett lehetőséget lát arra is, hogy éket verjen a Haftar család és Oroszország közé, amely zsoldosokat telepített Líbia keleti részére, és korábban kikötői hozzáférést keresett az országban. Csakhogy mivel a szomszédos Maliban egy oroszok által támogatott kormány az al-Kaidához kapcsolódó militánsok miatt az összeomlás szélén áll, elképzelhető, hogy az oroszoknak Líbiát is el kell majd hagyniuk.

Az USA nagy fába vágta a fejszéjét

A jelenlegi líbiai folyamat egy kívülről érkező stabilizációs kísérlet, amelyben az Egyesült Államok és partnerei feladták a demokratikus átmenet korábbi eszméjét, helyette a tényleges hatalmat birtoklók közötti alku felé mozdultak el az ország egyesítése érdekében. Ez a megközelítés rövid távon racionálisnak tűnik: a tartós megosztottság, a sikertelen választási kísérletek után a külső szereplők egy működőképes, stabil hatalmi egyensúlyt próbálnak létrehozni.

Biztató jel, hogy most először egyszerre több területen is látható előrelépés. A Líbiai Központi Bank április elején bejelentette az ország több mint egy évtized utáni első egységes költségvetését, ami fiskális szinten jelzi az állam részleges újraegyesítését.

Ezzel párhuzamosan az, hogy a keleti és a nyugati erők a múlt hónapban közösen részt vettek Szurtban az USA vezette Flintlock hadgyakorlatokban, azt mutatja, hogy kialakulóban van egy minimális biztonsági együttműködés, ami a korábbi évek proxyháborús időszakához képest érdemi változás. Ahogy említettük, az amerikai energiaipari vállalatok már az iráni háború előtt is keresték a lehetőségeket az országban, a Chevron februárban kutatási engedélyt kapott a Szurt-medencére, az ExxonMobil pedig augusztusban egyetértési megállapodást írt alá a Nemzeti Olajtársasággal a Líbiába való visszatérésről. Ezen szereplők aktivizálódása arra utal, hogy a nemzetközi tőke már számol egy bizonyos fokú stabilitással.

Mindez azonban összefügg a tágabb geopolitikai környezettel. Az Irán körüli feszültségek és az energiapiaci bizonytalanság ugyanis felértékeli Líbia olajkészleteit, a korábban egymással szemben álló regionális szereplők (Törökország, Egyiptom) közötti közeledés pedig csökkenti a külső beavatkozásokból fakadó destabilizációt.

Ezen kedvező jelek ellenére a folyamatnak megvannak a maga korlátai. Az egész konstrukció elitvezérelt, a társadalmi legitimációja alacsony, illetve figyelmen kívül hagyja a helyi hatalmi hálózatokat, milíciákat és regionális érdekcsoportokat. Ráadásul, ahogy említettük, mindkét család belül is megosztott, ami kérdésessé teszi, hogy képesek-e hosszú távon egységes álláspontot képviselni. Gazdasági szempontból pedig túlzottak a várakozások az ország potenciáljával kapcsolatban.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons