Ralph Schoellhammer a Brussels Signalben megjelent írásában azt állítja, hogy az Egyesült Államok körüli vita egy rossz kérdéssel indul. Szerinte Amerika sorsa ma nem egyszerűen a hanyatlás vagy a siker, sokkal inkább politikai átalakulás: az ország a köztársasági formából elmozdul a birodalmi működésmód felé.

Az osztrák publicista a véleményével azt az európai kommentátorok körében népszerű elvet bírálja, amelynek a lényege, hogy az Egyesült Államok kudarcra van ítélve. Az optimisták azt állítják, hogy Amerika jól jár, mert ez mindig is így volt, a pesszimisták szerint viszont hanyatlásnak indult, mert minden birodalomnak előbb-utóbb ez a sorsa.

Ezt a végtelennek tűnő vitát vágja át azzal, hogy ami jelenleg történik, az egy átmenet a köztársaságból a birodalomba.

Történelmi párhuzamként Rómához, méghozzá a Kr. e. 146 és 78 közötti időszakhoz, a köztársasági kor válságaihoz nyúl vissza. Ezt az időszakot pénzügyi zavarok, demográfiai feszültségek, politikai gyilkosságok, határháborúk és széteső hatalmi irányítás jellemezte. Ismerős felsorolás, talán már csak a tóga hiányzik a szenátorokról.

A szerző fontos meglátása, hogy Rómában a válság végén nem az enyészet, a szétporladás következett, hanem Augustus és a császári rend felemelkedése. És a Köztársaságot követő birodalom, attól függően, hol húzzuk meg a határt, még még legalább négyszáz évig fennmaradt.

Persze miközben a hatalom gyakorlása már más logika szerint működött, a köztársaságra jellemző a szokások és az intézményi díszletek megmaradtak.

Ezt látja most Amerikában is.

Amikor a birodalom visszaveszi a gazdaságot

Schoellhammer szerint a birodalom egy olyan kormányzási forma, amelynek vannak bizonyos jellemzői. Kevésbé liberális (mármint a liberalizmus klasszikus értelmében), mint egy köztársaság: a szabadpiacokról, a független központi banktól és a gazdaságból visszahúzódó állam világa ehelyett mindezt kontrollálni akarja. Egy birodalom részesedést szerez stratégiailag fontos vállalatokban, a központi bankot a végrehajtó hatalom egyik részlegeként kezeli, kijelöli, mely iparágak túl fontosak ahhoz, hogy kudarcot valljanak, és közvetlen beavatkozással biztosítja, hogy azok ne bukjanak el. A piac marad, csak kontroll alá kerül. Ahogy írja: ,

„Egy birodalomban lehet melegházasság, de nem engedheti meg magának a független központi bankot” .

Ennek nagy része már folyamatban van. A cikk példaként hozza fel, hogy az amerikai kormánynak jelenleg 9,9 százalékos a részesedése az Intelben, vagy hogy a hadügyminisztériumként emlegetett Pentagon a legnagyobb részvényes az MP Materialsban, az egyetlen jelentős amerikai vállalatban, amely a ritkaföldfémek területén tevékenykedik. Hasonló lépések figyelhetők meg más kritikus iparágakban is, az acél-előállítástól a hajógyártásig. Ezt mutatja a Pentagon Stratégiai Tőke Hivatala is, amely egy korábban alig egymilliárd dolláros kísérleti hitelprogramból egy akár 200 milliárd dollárnyi hitelt és garanciát mozgósító iparpolitikai eszközzé vált.

Michael Every, a Rabobank munkatársa ezt fordított peresztrojkának nevezi: kapitalizmus nemzetbiztonsági arccal.

Egykor Gorbacsov megpróbálta kivonni az államot a gazdaságból, most Washington – főként Trump alatt – visszahelyezi azt.

Méghozzá úgy, hogy az USA egyre több ágazatot tekint túl fontosnak ahhoz, hogy magára hagyja. Félvezetők, ritkaföldfémek, acél, hajógyártás, hadiipar: ezekben az állam a szabályozói szerep helyett tulajdonosként, hitelezőként és stratégiai megrendelőként jelenik meg.

Európa és a kényelmes vazallusmese

A szerző az európai önképpel is vitába száll. Szerinte

kényelmes, de pontatlan az a kép, miszerint Európa csak egy amerikai vazallus.

Felidézi, hogy az iráni háború idején több európai ország megtagadta, hogy az amerikai gépek a bázisaikat használják. Egy vazallus általában nem tagadja meg az urától a kéréseit, de úgy tűnik, ha az európaiak akarják, ellenállhatnak.

Példaként az 1980-as évek szovjet gázvezetékvitáját hozza: Nyugat-Európa a Reagan-kormány ellenkezése és szankciós nyomása ellenére végigvitte a szibériai gázvezeték ügyét. Schoellhammer szerint, ha az európaiak bosszantónak tartják az Amerikai Köztársaságot, akkor fel kellene készülniük az Amerikai Birodalomra. A régi Amerikával még könnyebb volt vitázni, a formálódó újjal már kevésbé.

Az írás egyik legerősebb megállapítása, hogy

Amerika kulturálisan nehezen tudja kimondani magáról a birodalom szót.

Ehhez képest a britek büszkén viselték a kifejezést, a Habsburgok, a Hohenzollernek és a Romanovok szégyenkezés nélkül beszéltek reichről és imperiumról. Még az oszmánok is tisztában voltak azzal, hogy amit működtetnek, az egy birodalom.

A szerző George Washington példáját hozza fel, aki visszautasította a királyi szerepet. Az amerikai alapmítosz tehát köztársasági, miközben az ország geopolitikai működése egyre több birodalmi jegyet mutat.

Felveti továbbá, hogy

a római történelem igazi zsenije Augustus volt, aki megértette, hogy egy köztársaság kulturális jegyei megőrizhetők akkor is, ha annak lényege valami mássá alakul át.

Nem nevezte magát császárnak, iinkább a princeps címet választotta, Róma első polgáraként. Mindenkit arra biztatott, hogy továbbra is úgy beszéljen, mintha Róma még mindig köztársaság lenne, akkor is, ha az intézményi átalakulás már megpecsételődött.

Jogos a kérdés, hogy az Egyesült Államoknak 2026-ban megvan-e a maga Augustusa. A nehezebb kérdés az, hogy az USA-ban létezik-e még az a szellemi forrás, amelyből egy ilyen átmenet merítkezni tud. A 20. századi amerikai állam több nagy stratégiai megmozdulása – a Kína felé való nyitás vagy a jom kippuri háború utáni közel-keleti rend kialakítása – például egy európai műveltségű, történelmi léptékben gondolkodó elmékhez, mindenekelőtt Henry Kissingerhez kötődött.

Erős kép, kockázatos analógia

Schoellhammer jól ragad meg egy valós fordulatot, miszerint az Egyesült Államok gazdaságpolitikájában visszatér a nemzetbiztonsági állam. A stratégiai iparágak, a tőkeallokáció, az ellátási láncok és a technológiai szuverenitás ma már együtt mozog, és ez valóban több, mint egy hagyományos protekcionizmus.

A gyengéje azonban a nagy történelmi keret. A római analógia látványosnak hangzik, de Róma és Amerika között óriási az intézményi, társadalmi és technológiai különbség. Az irónia mindenesetre érezhető: lehet, hogy a birodalom megszületik, csak a keresztelőn továbbra is köztársaságnak hívják.

Kapcsolódó: