Már nem titok, hogy Kína politikai fegyverként használja az ellátási láncok feletti uralmát, különösen a ritkaföldfémek esetében. Ugyanakkor a Trump-adminisztráció visszatérése és a hónapok óta tartó globális kereskedelmi káosz, a szövetségesekre is kivetett vámsorozatok miatt Washington megbízhatósága is alapjaiban rendült meg. A korábban megkérdőjelezhetetlen amerikai biztonsági garanciák ma már sokak szemében bizonytalannak tűnnek.

Ez a bizalmi deficit kényszerítette ki a középhatalmak reálpolitikai válaszait, amelyben az országok már nem egyetlen védelmezőhöz láncolják magukat, hanem egymással kötnek pragmatikus alkukat, gyakran Pekinget és Washingtont is kihagyva a körből. A középhatalmak érdekalapú szövetségi hálózata sűrűsödik, amit az iráni háború, az orosz expanzió és Kína felemelkedése együttesen kényszerített ki.

A kritikus nyersanyagok új térképe

A nyersanyag-geopolitika vált az új világrend első számú ütközőzónájává. Az Egyesült Államok 60 olyan nyersanyagot nevesített, amely a gazdaság és nemzetbiztonság számára stratégiai jelentőségű. Bár a Trump-kormányzat februárban 55 ország részvételével Critical Minerals Ministerial címen konferenciát szervezett Washingtonban – amelyből 27 kétoldalú megállapodás született –, a szövetségesek óvatossága szembeötlő.

A G7-országok közül Japán, Franciaország és Kanada már egy olyan alternatív nyersanyagpiaci blokkon dolgozik, amely független az amerikai vezetéstől. A bizalomhiány mértékét jelzi, hogy még a legközelebbi partnerek is egyedi alkukat kötnek egymással:

Japán és Ausztrália megerősítette az együttműködését kifejezetten a jövőbeli gazdasági sokkok és bizonytalanságok kivédése érdekében.

Kanada – amely korábban még amerikai annexiós fenyegetésekkel is szembenézett – Ausztráliával és Grönlanddal épít ki közvetlen nyersanyagkapcsolatokat.

Franciaország Japánnal, Nagy-Britanniával és Kanadával mélyíti a biztonsági és bányászati együttműködését.

Mindez egy történelmi fordulatot jelez.

A törésvonalak immár a nyugati blokkon belül is megjelentek, így Washington elveszíti a kizárólagos irányítást a saját legszorosabb szövetségesei felett, amelyek a nagyhatalmi zsarolás kiküszöbölésére egymással kötnek különalkukat.

Nyersanyag-nacionalizmus és öntudatosság

A folyamat másik meghatározó iránya a globális dél országainak stratégiai irányváltása. Ezek az államok már nem elégszenek meg a nyersanyagexportőr szerepével. Lula brazil elnök kijelentése, miszerint

Brazília nem lesz puszta árucikkszállító, hanem a technológiai transzferre és a helyi feldolgozásra és a magasabb hozzáadott értékre fókuszál,

ez egész régió számára irányadó. Ennek értelmében kötött Botswana és Omán energia-infrastrukturális és bányászati paktumot, India és Brazília pedig februárban írt alá kölcsönös befektetési megállapodást.

Ez az új doktrína a gyakorlatban kényszerített iparosítást jelent, hiszen a fejlett országok vállalatainak immár nem elegendő egyszerű bányászati koncessziókat vásárolniuk. Ha hozzá akarnak férni az alapanyagokhoz, helyben kell felépíteniük a finomítókat, az akkumulátorgyárakat és a feldolgozóüzemeket. Ezzel a globális dél országai fizikailag kényszerítik ki a technológiai innováció és a tőke áttelepítését a fejlődő világba, végleg felszámolva a posztkoloniális kitermelői modellt.

Amikor az iparpolitika válik hadviseléssé

A legjelentősebb átrendeződés a védelmi és ipari szektorban tapasztalható. A Heinrich Böll Alapítvány elemzése szerint Európa és az indo-csendes-óceáni térség között több mint ezer új katonai és védelmi kooperáció jött létre. A hálózatépítés ugrásszerű volt:

az együttműködések 60 százaléka az elmúlt öt évben, azon belül a 40 százaléka az elmúlt két évben valósult meg.

Ebben az új korszakban az ipari együttműködés maga vált a legfőbb biztonságpolitikává:

Ukrán, lengyel, litván és cseh vállalatok tajvani cégekkel kötöttek megállapodásokat drónfejlesztésre. Illetve Kijev a Fülöp-szigetekkel is tárgyal tengeri drónok közös gyártásáról.

Ausztrália katonai erővel és megfigyelő repülőgéppel biztosítja az ukrán ellátmányozási folyosót Lengyelországban.

Ezek az együttműködések azért kiemelt jelentőségűek, mert ha egyes államok közösen fejlesztenek és gyártanak fegyverrendszereket, az olyan visszafordíthatatlan technikai és logisztikai összefonódást hoz létre, amely sokkal erősebb és tartósabb szövetséget jelent bármilyen politikai nyilatkozatnál. A kompatibilis alkatrészellátás, a közös karbantartási protokollok és az integrált logisztikai útvonalak évtizedekre rögzíthetik a középhatalmak közötti kötelékeket, teljesen függetlenítve ezeket a védelmi hálózatokat a szuperhatalmi kontrolltól.

A katonai jelenlétben is érezhető az átszerveződés. Az európai államok az elmúlt két évben 70 katonai gyakorlatot vagy missziót hajtottak végre az ázsiai régióban. A listát Olaszország vezeti 16 művelettel, majd Németország (12), Spanyolország (11) és Franciaország (8) következik. Ezenkívül indiai fregattok jelentek meg a Földközi-tengeren, a japán haditengerészet pedig Hamburgban és finn kikötőkben hajt végre protokollon túli műveleteket.

A katonai jelenlétnek a fókuszában azért az indo-csendes-óceáni térség áll, mert itt összpontosul a globális félvezető- és chipgyártás magja, a legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalak, egyben ez a térség az Egyesült Államok és Kína közötti hegemonikus vetélkedés elsődleges hadszíntere. Az európai és regionális középhatalmak felismerték, hogy a jövő technológiai és biztonsági rendszereiben csak az az állam maradhat szuverén tényező, amely ebben a térségben kiterjedt ipari, logisztikai és katonai jelenléttel biztosítja be a pozícióit.

A középhatalmak értékalapú realizmusa

Mark Carney kanadai miniszterelnök Davosban emlegetett értékalapú realizmusa találkozott az európai és ázsiai igényekkel.

A hasonló érdekekkel és elvekkel rendelkező államoknak össze kell fogniuk, hogy ne váljanak a nagyhatalmi alkuk áldozataivá.

Európának szüksége van ezekre a partnerségekre a szuverén cselekvéshez, mivel az USA már nem kívánja a korábbi formában fenntartani a nemzetközi rendet.

A folyamat egyik legnagyobb akadálya azonban az európai koordináció hiánya. A kontinens országai egyenként jelentős kapacitásokkal rendelkeznek, ugyanakkor gyakran egymással versengve próbálnak megrendeléseket szerezni az indiai vagy dél-koreai piacokon. A tagállami szintű versengés azonban lehetővé teszi a tőkeerős ázsiai partnerek számára, hogy az európai országokat egyszerűen kijátsszák egymás ellen. A széttagoltság eredményeként az ázsiai megrendelők letörik az árakat, illetve aszimmetrikus technológiai transzfert kényszerítenek ki, ami hosszú távon az európai hadiipar globális súlyvesztéséhez és innovációs lemaradásához vezethet. Egységes külgazdasági és hadiipari doktrína hiányában az európai ipar puszta beszállítóvá, az új világrend kiszolgáltatott szabálykövetőjévé minősülhet le.

Fotó: Fehér Ház

Kapcsolódó: