Venezuela Maduro bukása után sem ment át klasszikus rendszerváltáson: a politikai hatalom váza megmaradt, Caracas gyors gazdasági nyitásba kezdett. Az országnak a kínai mintához hasonló útja lehet a piacnyitás politikai liberalizáció nélkül.

Négy hónappal Nicolás Maduro amerikai elfogása után Venezuela első pillantásra történelmi fordulópontnál áll. A korábbi elnök már nem irányítja Caracast, Delcy Rodríguez vette át a végrehajtó hatalmat, az ország újra kapcsolatba lép a nemzetközi pénzügyi intézményekkel, a nyugati energetikai cégek pedig ismét lehetőséget látnak az olajban, gázban és bányászatban. A felszínen mindez rendszerváltásnak tűnhet, de közelebbről nézve Venezuela inkább irányított hatalomátmentésen megy keresztül. Folyik a gazdasági nyitás, a politikai hatalom magja azonban lényegében érintetlen maradt.

A venezuelai átmenet fontos tanulsága, hogy egy autoriter rendszer bukása nem minden esetben elindít egy demokratikus fordulatot, ehelyett bizonyos feltételek mellett piacbarátabb gazdasági modellt vehet át úgy, hogy közben a hatalmi intézményrendszer, a pártállami logika és a biztonsági apparátus tovább él. A The Conversation elemzésének állítása éppen ez:

Venezuela a kínai típusú modell felé mozdulhat, vagyis gazdasági liberalizációt hajthat végre politikai liberalizáció nélkül.

A cikk szerint a PSUV, vagyis a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt továbbra is ellenőrzi az állam fő intézményeit, köztük a nemzetgyűlést, a legfelsőbb bíróságot, a választási igazgatást, a rendőrséget és a hadsereget.

Maduro távozott, de a rendszer váza megmaradt

Maduro elfogása önmagában rendkívüli esemény volt, az amerikai beavatkozás után azonban Delcy Rodríguez az alkotmányos és intézményi folytonosság nyelvén vette át a hatalmat. Az Associated Press beszámolója szerint a venezuelai legfelsőbb bíróság és a hadsereg is támogatta Rodríguez ideiglenes elnöki szerepét, miközben a hivatalos narratíva eleinte Maduro „elrablásáról” beszélt.

Ez a kettősség azóta is meghatározza a venezuelai átmenetet: Rodríguez egyszerre próbálja elhatárolni magát Maduro politikai örökségének egy részétől, közben mégis megőrizni azt az intézményi apparátust, amely nélkül a chavista hatalmat nem lehetne fenntartani.

A kormányzati átalakítások jelentősnek tűntek, de korlátozottak maradtak: Rodríguez 32 miniszteri posztból 13-at átalakított, ám a régi hatalmi gépezet kulcsfigurái közül többen rendszerben maradtak.

A legfontosabb jelzés a biztonsági és katonai elit kezelése. Az ideiglenes elnök márciusban leváltotta a régóta hivatalban lévő védelmi minisztert, Vladimir Padrino Lópezt, és Gustavo González Lópezt nevezte ki a helyére. Ez a lépés első látásra szakításnak látszik a Maduro-korszakkal, de valójában a hatalmi centrum újraszervezése: González López a hírszerzési és biztonsági apparátus régi, keményvonalas szereplője, akit korábban amerikai és európai szankciók is érintettek emberi jogi és korrupciós ügyek miatt.

Diosdado Cabello további jelenléte szintén azt mutatja, hogy a chavista állam nem tűnt el, ő a rendszer egyik legfontosabb hatalmi közvetítője, a párt, a biztonsági szervek és a politikai lojalitási hálózatok között. Ha egy átmenetben az ilyen szereplők megőrzik a pozícióikat, akkor az új vezetés mozgástere eleve szűk: reformot hajthat végre, de csak annyiban, amennyiben az nem veszélyezteti a hatalmi koalíció túlélését.

A venezuelai állam tehát nem „üres lapról” indul újra: Maduro bukása nem törölte el végleg a múltat, Caracast pedig nem szakította ki a szocialista internacionalizmus politikai örökségéből. A PSUV több, mint egy párt: államszervező hálózat. A törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a választási apparátus, az állami média, a hadsereg és a rendőrség hosszú évek alatt olyan rendszerré állt össze, amelyben a politikai verseny feltételeit maga a hatalmon lévő párt határozza meg. A Freedom House idei értékelése szerint a venezuelai hatóságok tavaly is az állami intézmények feletti ellenőrzést használták fel választási előnyszerzésre, a 2024-es elnökválasztás teljes eredményeit pedig a CNE nem publikálta a törvényi kötelezettség ellenére.

Az ellenzék választást akar, Washington stabilitást

Az ellenzék elnökválasztást követel, ami demokratikus szempontból logikus igény. Maduro távozása után az ország politikai legitimációs vákuumba került: a korábbi választások hitelessége megkérdőjelezetté vált, a chavista intézményrendszer mégis fennmaradt, a mostani vezetés pedig nem nyert szabad és versengő országos felhatalmazást.

A gond az, hogy sem Rodríguez, sem Washington nem siet világos választási menetrendet felvázolni.

Az amerikai érdekek szempontjából a politikai demokratizáció mellett legalább ilyen erősen jelen van a stabilitás, a migrációs nyomás kezelése, az energetikai hozzáférés és a stratégiai nyersanyagok biztosítása.

Az IMF és a Világbank áprilisban újraindította a kapcsolatait Venezuelával, ami megnyithatja az utat az ország első teljes IMF-értékelése előtt két évtized után, továbbá hozzáférhetővé tehet mintegy 5 milliárd dollárnyi SDR-forrást.

Ez már önmagában jelzi, hogy Washington és a nemzetközi pénzügyi intézmények a Rodríguez-kormányt tárgyalóképes partnernek tekintik. Az IMF hivatalos közlése szerint Venezuela 1946 óta tagja az intézménynek, a kapcsolatokat pedig 2019-ben függesztették fel elismerési viták miatt; a formális kapcsolatok áprilisban indultak újra. A Világbank ugyanezen a napon jelentette be, hogy szintén újraindítja ügyeit a Rodríguez-adminisztrációval, miután a kapcsolatok 2019 óta szüneteltek, az utolsó hitel pedig 2005-ben volt esedékes.

A politikai üzenet világos: a nemzetközi rendszer egy része kész együttműködni az új caracasi vezetéssel, amennyiben az garantálja a stabilitást, a piacnyitást és a nyugati gazdasági érdekek visszatérését. Ez azonban kényes alkut hoz létre. Ha a külső szereplők túl gyorsan elfogadják a gazdasági nyitást politikai garanciák nélkül, akkor az átmenetből könnyen konzervált autoriter stabilizáció lesz.

Az amnesztia fontos gesztus, de nem áttörés

Rodríguez egyik legfontosabb politikai lépése az amnesztia és a politikai foglyok ügyének kezelése volt. Január végén bejelentett egy széles körű amnesztiatörvényt, amely az 1999 óta tartó politikai konfliktusokhoz kapcsolódó ügyekre terjedhet ki, ugyanakkor kizárja a gyilkosság, kábítószer-kereskedelem, korrupció és emberi jogi jogsértések miatt elítélteket. Rodríguez a hírhedt El Helicoide börtön bezárását is bejelentette, de jogvédők és ellenzéki szereplők már akkor figyelmeztettek: a lassú egyedi szabadítások és a büntetlenség veszélye miatt az amnesztia nem tekinthető önmagában demokratikus garanciának.

A fogolyügy számai mutatják az átmenet korlátait. Az El País április végi beszámolója szerint az amnesztia kifutása után a Foro Penal (venezuelai jogvédő szervezet) 473 politikai foglyot tartott nyilván, míg a Justicia, Encuentro y Perdón (civil emberi jogi szervezet) 676 fogolyról beszélt. Emellett sok szabadult továbbra is bírósági megjelenési kötelezettség, elővigyázatossági intézkedés vagy más jogi korlátozás alatt áll.

Ez a venezuelai átmenet egyik központi ellentmondása. Az amnesztia a nemzetközi közvélemény felé erős gesztus, a társadalmi megbékélés irányába is jelenthet első lépést. Viszont

amíg több száz politikai fogoly marad börtönben, és a korábbi represszív intézmények működési logikája nem változik meg, addig az amnesztia inkább szelektív engedmény, nem átfogó jogállami fordulat.

A Human Rights Watch továbbra is három egymással összefüggő venezuelai válságot emel ki: az ellenzék és civil szereplők elleni fellépést, a humanitárius vészhelyzetet és a tömeges kivándorlást.

A gazdaságpolitikai fordulat gyorsabb, mint a politikai átmenet

Ahol Venezuela valóban gyorsan változik, az a gazdaságpolitika. Rodríguez vezetése alatt az ország hamar nyitott a magántőke, a külföldi befektetők és a nemzetközi pénzügyi rendszer felé. Ez több területen is látszik: az olajiparban, a bányászatban, az adósságrendezés előkészítésében és a multilaterális kapcsolatokban.

Az olajiparban már érzékelhető a mozgás: Venezuela olajtermelése márciusban – kondenzátumokkal és gázfolyadékokkal együtt – elérte az 1,1 millió hordót naponta, szemben a januári 942 ezer hordós szinttel. Április végén az Eni megállapodást írt alá a venezuelai olajügyi minisztériummal és a PDVSA-val, vagyis a venezuelai állami olajvállalattal egy nehézolajprojekt újraindításáról az Orinoco-övezetben; a Reuters szerint a Chevron, a Shell és a Repsol is hasonló új megállapodásokban érdekelt.

A bányászatban még erősebb a fordulat: a chavista ellenőrzésű parlament áprilisban olyan bányászati törvényt fogadott el, amely megnyitja az ország altalajkincseit a külföldi tőke előtt, illetve megszünteti az állam kizárólagos ellenőrzését az ásványkincsek kitermelése felett. Venezuela ugyan próbálja visszacsábítani a külföldi befektetőket az arany-, vasérc- és bauxitlelőhelyeire, de az ágazatot fegyveres csoportok, illegális bányászati hálózatok és súlyos biztonsági kockázatok veszélyeztetik.

A nemzetközi pénzügyi visszatérés szintén nagy jelentőségű. Venezuela teljes külső adóssága 150-170 milliárd dollárra tehető, ebből mintegy 60 milliárdos állami és PDVSA-kötvény után az ország 2017 óta nem teljesíti rendben a fizetési kötelezettségeit. Az IMF-fel és a Világbankkal való kapcsolatfelvétel ezért több, mint diplomáciai gesztus, az adósságrendezés, a finanszírozási hozzáférés és a befektetői bizalom helyreállításának előfeltétele.

A kínai modell csábítása

A venezuelai fordulat mögött kirajzolódó stratégia ismerős: a politikai kontroll megtartása, a gazdasági nyitás engedélyezése, a külföldi tőke bevonása, az exportképes szektorok megerősítése és a rendszer legitimitásának gazdasági teljesítményre építése.

Ezt sok elemző a kínai reformút leegyszerűsített változataként írja le.

Kína reformkorszaka valóban azt mutatta meg, hogy egy kommunista pártállam képes lehet piacgazdasági elemeket beépíteni anélkül, hogy többpárti demokráciává alakulna. A kínai reformot gyakran fokozatos, részleges gazdasági liberalizációként és politikai konzervativizmusként írják le.

A venezuelai helyzet azonban több ponton eltér a kínai mintától. Kína a reformok idején hatalmas munkaerő-tartalékkal, iparosítási potenciállal, erős állami fejlesztési kapacitással és exportorientált feldolgozóipari stratégiával rendelkezett. Venezuela ezzel szemben romló intézményi örökséggel, szétzilált állami vállalatokkal, alacsony bizalommal, jelentős kivándorlással, büntetőjogi és szankciós kockázatokkal, valamint nyersanyagfüggő gazdasági szerkezettel indul.

Ezért a „kínai modell” Venezuelában könnyen félrevezető hasonlat lehet. A valószínűbb forgatókönyv nem egy átfogó ipari modernizáció, inkább egy nyersanyagalapú autoriter kapitalizmus kialakulása: olaj, gáz, arany, bauxit, vasérc, külföldi tőke, állami engedélyezés, politikai kontroll és gyenge intézményi fékek. Ez gazdasági stabilizációt hozhat, de hosszú távon újratermelheti Venezuela régi problémáját, a járadékgazdaságot.

A nyersanyagcsapda visszatérhet

Venezuela modern válságának egyik mély oka mindig is az olajfüggőség volt. A chavista modellt a magas olajárak időszakában elosztási politikára, állami kontrollra és klientúraépítésre alapozták. Amikor az olajbevételek visszaestek, a modell fenntarthatatlanná vált, a PDVSA teljesítménye romlott, az importfinanszírozás összeomlott, a hiperinfláció és az ellátási válság pedig tömeges kivándorlást indított el.

A mostani nyitás egyik veszélye, hogy Venezuela ugyanabba a szerkezeti csapdába tér vissza, csak más politikai és külgazdasági partnerekkel. Ha az ország fő növekedési motorja ismét az olaj, a gáz és a bányászat lesz, akkor a politikai gazdaságtan logikája alig változik: a hatalom a járadékok elosztását ellenőrzi, a befektetők az állammal alkudoznak, a társadalom pedig kevéssé részesül tartós termelékenységi fordulatból.

A bányászati fordulat különösen kockázatos. Venezuela új bányászati szabályozása a nemzetközi befektetések vonzását célozza aranyban, ezüstben, koltánban és más ásványkincsekben, de környezetvédők szerint a törvény súlyosbíthatja az erdőirtást és a szennyezést azokon a területeken, ahol a környezeti károk már most jelentősek. Az Orinoco bányászati övezetben tízezrek dolgoznak erőszakos, szennyezett és gyakran kaotikus körülmények között; a régió Venezuela területének mintegy 12 százalékát érinti, beleértve őslakos közösségeket és védett területeket is.

Ez a modell geopolitikailag is kényes: az Egyesült Államok szempontjából Venezuela energia- és nyersanyagforrásként újra felértékelődött, az európai cégeknek az orosz energiafüggőség csökkentése és a globális nyersanyagverseny miatt vonzó lehet a venezuelai visszatérés. Caracas számára a nyugati tőke visszatérése legitimációt, devizát és politikai levegőt ad. A kérdés az, hogy ebből intézményi újjáépítés lesz-e, vagy csak új járadékkoalíció.

Washington dilemmája: demokrácia vagy hozzáférés?

Az amerikai szerepvállalás morális és stratégiai dilemmája jelentős: Washington évekig a venezuelai demokrácia helyreállítását, a politikai foglyok szabadon engedését és a tiszta választásokat követelte.

Most viszont olyan helyzet állt elő, amelyben az Egyesült Államoknak gazdasági és geopolitikai érdeke fűződik ahhoz, hogy Rodríguez stabil partner maradjon.

A nyugati döntéshozók előtt ezért három út áll. Az első a gyors stabilizáció támogatása politikai feltételek nélkül. Ez rövid távon üzletileg és geopolitikailag kényelmes, hosszú távon viszont autoriter kapitalizmust konzerválhat. A második a teljes demokratikus feltételrendszer követelése, ami elvben tisztább álláspont, de instabilitást és hatalmi visszarendeződést is kockáztathat. A harmadik a fokozatos, feltételes nyitás: pénzügyi és energetikai együttműködés mérhető politikai lépésekhez kötve, például teljes körű fogolyszabadításhoz, választási menetrendhez, független megfigyeléshez és intézményi garanciákhoz.

Európa számára ez különösen fontos tanulság. Az elmúlt évek válságai megmutatták, hogy az energiapolitikai függések könnyen külpolitikai kompromisszumokká válnak. Venezuela visszatérése az olaj- és nyersanyagpiacra enyhíthet bizonyos globális ellátási feszültségeket, de csak akkor szolgálja a nyugati stratégiai érdeket, ha közben nem épül fel egy újabb instabil, korrupt, represszív járadékállam.

Mi következik Venezuelában?

A következő hónapokban három kérdés dönti el, milyen irányba fordul Venezuela.

Az első a választási menetrend. Ha Rodríguez világos, nemzetközileg ellenőrizhető elnökválasztási pályát hirdet, az valódi átmenet irányába mozdíthatja az országot. Ha a hatalom az alkotmányos technikák, bírósági értelmezések és biztonsági érvek mögé bújik, akkor a politikai rendszer lényege változatlan marad.

A második a biztonsági apparátus reformja. A katonai és hírszerzési vezetők cseréje önmagában kevés. A kérdés az, hogy megszűnik-e a politikai megfigyelés, a kínzás, a kényszerített vallomások és az ellenzéki szereplők kriminalizálása. Amíg ezek intézményi mintázatként fennmaradnak, addig Venezuela demokratikus átmenet helyett autoriter újrakalibrálásban van.

A harmadik a gazdasági nyitás minősége. A külföldi befektetések önmagukban nem oldják meg Venezuela válságát. Szükség lenne átlátható szerződésekre, független bíróságokra, környezetvédelmi garanciákra, korrupcióellenes intézményekre, a PDVSA professzionális újraszervezésére és olyan fejlesztéspolitikára, amely nem kizárólag az olaj- és bányajáradékok újraelosztására épül.

A venezuelai lecke

Venezuela példája azért fontos, mert túlmutat Latin-Amerikán. A 21. század egyik nagy politikai kérdése, hogy az autoriter rendszerek képesek-e gazdaságilag alkalmazkodni anélkül, hogy politikailag kinyílnának. Kína, Vietnám, a Perzsa-öböl monarchiái vagy egyes posztszovjet államok különböző változatai mind azt mutatják, hogy a piac és a politikai szabadság kapcsolata nem automatikus.

Venezuela most ennek latin-amerikai változatával kísérletezik. A chavista államszocializmus válságba jutott, de a chavista államapparátus túlélte a vezetője bukását.

A piacnyitás gyors, a politikai nyitás korlátozott, a nemzetközi tőke visszatérése látványos, a jogállami garanciák gyengék.

Ez a kombináció rövid távon stabilizálhatja az országot, de hosszú távon újratermelheti ugyanazokat a szerkezeti betegségeket, amelyek Venezuelát a világ egyik leggazdagabb olajállamából humanitárius és intézményi válságba sodorták.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: