Tajvan hiába épített ki világszínvonalú járványkezelési rendszert, Kína ismét megakadályozta a részvételét a WHO legfontosabb fórumán. Az újabb konfliktus mögött egy sokkal erősebb kérdés húzódik: meddig képesek a globális intézmények ellenállni a nagyhatalmi nyomásnak?

Kína megakadályozta Tajvan részvételét az Egészségügyi Világszervezet (WHO) éves közgyűlésén, a World Health Assemblyn (WHA). Peking ezzel azt mutatja meg, hogy a globális intézményrendszerben a gazdasági ereje mellett már vétószerű politikai befolyással is képes erősíteni a saját szuverenitási narratíváját.

A konfliktus jogalapja az az 1971-es ENSZ-határozat, amely a Kínai Népköztársaságot ismerte el „Kína egyetlen legitim képviselőjeként”, ezzel kiszorítva Tajvant a szövetségből. Peking ezt azóta is következetesen úgy értelmezi, hogy Tajvannak nincs önálló nemzetközi jogalanyisága, tehát nem jelenhet meg külön vagy önálló szereplőként ENSZ-kötődésű szervezetekben sem.

A vita egyik fontos része ugyanakkor éppen az, hogy az említett határozat valójában nem állapítja meg Tajvan státuszát, csupán azt, hogy Kínát hivatalosan Peking képviseli. Nyugati jogászok és tajvani diplomaták évek óta erre a tényre próbálnak ráépíteni egy alternatív értelmezést, kevés sikerrel. Peking számára ugyanis a kérdés stratégiai fontosságú, így mindent meg is tesz az érdekeinek érvényesítéséért. A kínai vezetés attól tart, hogy Tajvan bármilyen önálló nemzetközi szereplése precedenst teremtene az „Egy Kína-elv” szétzilálására. Ebből következik, hogy Tajvan WHO-részvételét, bármilyen csekélységnek is tűnjön, kvázi szuverenitási vörös vonalként értelmezi.

Mindez azért is generál parázs vitákat, mert Tajvan 2009 és 2016 között megfigyelőként már jelen lehetett a WHA ülésein. Ennek azonban egyetlen oka volt: abban az időszakban a szigeten a Kuomintang (KMT) kormányzott, amely elfogadta az úgynevezett 1992-es konszenzust, vagyis azt a kissé homályosan megfogalmazott tételt, amely szerint „egy Kína létezik”, csak annak értelmezésében van eltérés. Peking ezt elegendő politikai alapnak tekintette arra, hogy „engedélyezze” Tajvannak a korlátozott nemzetközi részvételét.

A fordulat 2016-ban következett be, amikor a függetlenségpártinak tekintett Demokratikus Haladó Párt (DPP) került hatalomra. Az ugyanis nem fogadta el a pekingi narratívát, Kína pedig erre válaszul elkezdte lezárni Tajvan nemzetközi mozgásterét. A WHO-ból való kizárás tehát valójában büntetőintézkedésként értelmezhető: Peking azt üzeni vele, hogy minden olyan tajvani vezetés, amely nem hajlandó az „Egy Kína” politikai alapját elfogadni, nem számíthat nemzetközi engedményekre.

Járványkampány

A konfliktus a Covid idején éleződött ki, Tajvan ugyanis akkor globálisan az egyik legsikeresebb járványkezelési modellt mutatta be: gyors kontaktkutatás, digitális feltérképezés, kiváló védekezési logisztika és rendkívül alacsony halálozási arány jellemezte a rendszerét. Tajpej erre építve azt próbálta kommunikálni, hogy a WHO politikai okokból zár ki egy olyan szereplőt, amelynek valójában értékes tapasztalatai vannak. A körülmények miatt a nyugati világban ez komoly egyetértésre lelt, különösen az Egyesült Államokban és Japánban, Peking azonban mindebből épp az ellenkező következtetést vonta le: minél sikeresebb Tajvan soft power szempontból, annál veszélyesebb a kínai narratívára nézve. Emiatt az utóbbi években a kínai stratégia enyhülés helyett egyre jobban megkeményedett, és az irányelv immár arról szól, hogy Tajvan önállóan ne jelenhessen meg semmilyen multilaterális platformon.

Ezek a sikeres próbálkozások tökéletesen belesimulnak a tágabb kínai geopolitikai stratégiába, amelynek keretében Peking a katonai nyomás mellett intézményi, gazdasági és diplomáciai eszközökkel is igyekszik elszeparálni Tajvant. Ez a Tajvani-szorosban rendezett hadgyakorlatoktól egészen odáig terjed, hogy több országot is felszólított, ne engedjék át a légterükön Laj Csing-te tajvani elnök repülőgépét. Emellett igyekszik jó kapcsolatot kiépíteni a tajvani ellenzékkel, különösen a KMT-vel, hogy demonstrálja, nem Tajvannal, csupán a „szeparatista” DPP-vezetéssel van problémája.

A WHO-ügy ezért sokkal inkább szól a nemzetközi láthatóságról, mint az egészségügyről, pedig Tajvan számára minden ilyen fórum létfontosságú, mert ezek jelentik számára az informális államiság bizonyítékait. Ha ugyanis rendszeresen részt vehet a globális intézmények eseményein, az erősíti a létezését önálló politikai szereplőként. Peking pedig épp ezt akarja megakadályozni.

Ki mit mutat, ki mit mond…

Közben a WHO is kényelmetlenebb helyzetbe kerül, a szervezet tagállami konszenzus alapján működik, tehát nem tud ellenkezni Kínával. Ugyanakkor a Covid óta folyamatos kritikák érik amiatt, hogy túlzottan figyelembe veszi Peking politikai érzékenységét, ahelyett, hogy szigorúan szakmai alapon működne. A tajvani kizárás tehát Nyugaton a WHO átpolitizálásának a szimbólumává válik. A jelenlegi csörte ráadásul egy érzékeny geopolitikai pillanatban történt, Donald Trump és Hszi csin-ping találkozója előtt, amikor Tajvan attól tart, hogy a sziget státusza ismét alku tárgyává válhat a washingtoni–pekingi kapcsolatokban.

Tajpej egyik állandó félelme, hogy a globális világrend változásának egyik tesztje lesz, amely választ ad a kérdésre, hogy képes-e önálló nemzetközi jelenlétet fenntartani egy nagyhatalom ellenében egy gazdaságilag és technológiailag kulcsfontosságú, demokratikus, de diplomáciailag el nem ismert ország a Trump 2.0 és Kína felemelkedésének korában. Peking válasza egyértelmű nem, míg a Nyugat eddigi határozott igenje egyre bizonytalanabb. Ugyan az USA, Japán és több európai ország szavakban támogatja Tajvan részvételét a nemzetközi szervezetekben, tényleges áttörést eddig nem tudtak elérni. Ennek az oka egyszerű és Tajpej számára lelombozó: Kína ma már túl nagy szereplő ahhoz, hogy a multilaterális intézmények konfrontálódjanak vele, főleg, miután az Egyesült Államok sorra lép ki azokból. A WHO-ügy így látványos példája lett annak, ahogy a globális intézmények a nagyhatalmi versengés terepévé válnak.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház