Az amerikai külpolitika negyedszázados stratégiája kudarcba fulladt – állítja John J. Mearsheimer. A világhírű reálpolitikai gondolkodó szerint Washington saját magát gyengítette meg az iraki, afganisztáni és iráni konfliktusokkal, miközben Kína globális riválissá nőtte ki magát.

John J. Mearsheimer legújabb interjújában gyakorlatilag vádiratot fogalmazott meg az Egyesült Államok elmúlt huszonöt évének külpolitikájáról. A Chicagói Egyetem professzora szerint Washington ma egyszerre sodródik válságba a Közel-Keleten, Ukrajnában és a csendes-óceáni térségben, az amerikai elit pedig még mindig ugyanazokat a neokonzervatív reflexeket követi, amelyek Irakban és Afganisztánban is kudarcot vallottak.

A reálpolitikai gondolkodó úgy véli, hogy a neokonzervatívok hosszú időn keresztül az amerikai globális hegemónia exportjára építették a stratégiájukat, ám a gyakorlatban ezek a beavatkozások szinte mindenhol stratégiai mocsárba vezettek:

Irak, Afganisztán és most Irán ugyanannak a gondolkodásnak a következménye.

Az Egyesült Államok és Izrael egyik legsúlyosabb tévedése az volt, hogy úgy hitték: pusztán légicsapásokkal és nyomásgyakorlással rezsimváltást lehet elérni Teheránban. Mearsheimer hangsúlyozta, hogy a modern történelemben gyakorlatilag nincs példa arra, hogy kizárólag légi hadjárattal egy stabil politikai rendszert döntsenek meg. A washingtoni stratégia szerinte kezdettől fogva irreális volt, Benjámín Netanjáhú, illetve az izraeli biztonsági elit nyomására pedig Trump egy olyan konfliktusba sodródott bele, amelyben nincs világos győzelmi forgatókönyv.

A kutató egyik legfontosabb állítása az, hogy az iráni konfliktus lényegében összehozta Oroszországot, Kínát és részben Törökországot, hiszen e három ország számára közös stratégiai érdek, hogy Irán ne bukjon el, mert Teherán összeomlása az amerikai befolyás újabb kiterjedését jelentené a régióban. Moszkva és Peking ráadásul profitál abból, ha Washington hosszú ideig beleragad a Közel-Kelet konfliktusaiba, hiszen ez csökkenti az amerikai figyelmet Kelet-Ázsiában és az ukrajnai háborúban.

Ami Kínát illeti, Mearsheimer azt állítja, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb stratégiai hibáját akkor követte el, amikor a hidegháború utáni elköteleződés politikájával valójában maga segítette felépíteni szuperhatalommá az ázsiai óriást. Egy négyszer akkora népességű, technológiailag gyorsan fejlődő ország azonban hosszú távon potenciálisan veszélyesebb rivális lehet, mint valaha a Szovjetunió volt. A mesterséges intelligencia és a kvantumszámítógépek körüli verseny sokkal meghatározóbb lehet, mint a klasszikus katonai összecsapások.

Káoszelnök

Mearsheimer külön kitért az amerikai hadiipar problémáira is. Washington fegyverkészletei veszélyesen megcsappantak az ukrajnai támogatások és a közel-keleti műveletek miatt. A professzor úgy látja, ez csupán részben költségvetési kérdés, inkább stratégiai probléma: az Egyesült Államok egyre nehezebben tudna egyszerre több nagy konfliktust kezelni. Ráadásul Kína és Oroszország bizonyos fegyverrendszerek gyártásában ma már hatékonyabbnak tűnik, mint az amerikai hadiipar.

Izrael jövőjét rendkívül borúsan látja, mivel

az országot gazdaságilag és társadalmilag is felőrli az állandó háborús állapot.

A tartalékosok folyamatos mozgósítása, a Hezbollah és a Hamász elleni elhúzódó műveletek, valamint az iráni rakéták okozta károk együtt olyan nyomást helyeznek Izraelre, amely hosszabb távon fenntarthatatlan lehet. Számos izraeli hagyja el az országot, a társadalmi pesszimizmus pedig erősödik.

Trump szerepét és személyét kifejezetten kaotikusnak írta le, olyannak, aki nem sokat foglalkozik a professzionális diplomáciai előkészítéssel, inkább improvizatívan politizál, ami tovább növeli a bizonytalanságot. Az elnök helyzetét Lyndon B. Johnson vietnámi időszakához hasonlította, mondván: egy elhúzódó, megnyerhetetlen háború képes politikailag és személyesen is felemészteni az amerikai vezetést.

Mearsheimer szerint az Egyesült Államoknak fel kellene hagynia azzal az ambícióval, hogy katonai erővel formálja át a világot. Ehelyett a saját stratégiai érdekeire és a nagyhatalmi egyensúly fenntartására kellene koncentrálnia. Mint fogalmazott, Amerikának nem „szörnyvadászatra” kellene újra és újra elindulnia, hanem vissza kellene térnie a klasszikus, korlátozott nagyhatalmi realizmushoz.

***

Fotó: Fehér Ház