Az iráni háború energiapiaci következményei Ázsiában már megingatták a költségvetési, ipari és társadalmi stabilitást is. Az első védőpajzsok – támogatások, készletek, árplafonok – kimerülőben vannak, a térség kormányai pedig dráguló válságkezelési pályára szorulnak.

Ázsiában az iráni háború energiapiaci hatása túllépett az első árhullámon, a régió országai most a második sokkot próbálják kezelni. Az első reakció még a stratégiai készletek megnyitásáról, az állami árkontrollról és a fogyasztói támogatásokról szólt, ám ezek az intézkedések rövid konfliktusra voltak kalibrálva. A háború elhúzódása miatt az energiaárak már a légi közlekedésben, a tengeri szállításban, a közüzemi számlákban és az élelmiszer-termelésben is megjelentek. Az UNDP becslése szerint a válság akár 299 milliárd dollárnyi gazdasági veszteséget okozhat az ázsiai–csendes-óceáni térségben, és 8,8 millió embert sodorhat a szegénység közelébe.

A legnagyobb feszültséget az okozza, hogy az ázsiai kormányok többsége körülbelül 70 dolláros hordónkénti olajárral tervezte a költségvetését, de a Brent ára a konfliktus hatására rövid időre már 120 dollár közelébe is emelkedett.

Ez fiskális csapdát teremtett, a támogatások fenntartása rontja a költségvetési pozíciót, viszont a támogatások leépítése inflációs és politikai nyomást hoz. Az energiaellátási válság pedig azokat éri el elsőként, akiknek a legkisebb a mozgásterük: a szegényebb államokon belül az alacsony jövedelmű fogyasztókat.

India, Thaiföld és Vietnám már fizeti a belpolitikai árat

Indiában a kormány a háztartási főzőgázellátást helyezte előtérbe, amivel viszont a műtrágyagyártás gázellátása szűkült. Ez stratégiai szintű kockázat, mert India a világ egyik legfontosabb rizsexportőre, az emelkedő műtrágyaár és a gyengébb csapadékkilátás ezért közvetlenül érinti az élelmiszer-biztonságot. Narendra Modi miniszterelnök már takarékossági üzeneteket küldött. A helyi termékek vásárlását, kevesebb külföldi utazást, több otthoni munkát, tömegközlekedést és alacsonyabb műtrágyahasználatot kért a lakosságtól és a gazdáktól.

A Fülöp-szigeteken a válság gyorsan szervezési kérdéssé vált. Az állam négynapos munkahetet vezetett be az üzemanyag-megtakarítás érdekében, célzott támogatást adott a szegényebb háztartásoknak, ráadásul a Fitch szerint a magasabb energiaköltségek már lassítják az üzleti aktivitást Manilában. Thaiföld kevesebb mint egy hónap után feladta a dízelárplafont, mert kimerültek az üzemanyag-támogatási források. Bangkok most más költségvetési tételeken vágna, hogy a magasabb olajár mellett is tartsa az államháztartási kereteket.

Vietnám más logikát követ, meghosszabbította az üzemanyagadók felfüggesztését, hogy tompítsa a belföldi árnyomást. A probléma itt a turizmuson keresztül is megjelenik. A repülőgép-üzemanyag hiánya járatcsökkentésekhez vezetett, ami főként azért probléma, mert a turizmus a vietnámi gazdaság fontos bevételi pillére. Pakisztán és Banglades még sérülékenyebb helyzetben van, mert szűk devizatartalékok mellett kénytelenek a drágább és volatilisabb azonnali olaj- és gázpiacon vásárolni. Mindez egyszerre okozhat importinflációt, fizetésimérleg-nyomást és társadalmi feszültséget.

A szén visszatérése az energiaátmenet stressztesztje

A válság egyik legfontosabb piaci következménye, hogy a földgázellátási zavarok gyorsan visszaterelik az ipari államokat a szén felé.

Japánban és Dél-Koreában megélénkült a szénerőművi termelés, miután az iráni háború megzavarta az LNG-ellátást, és kiesett a katari exportkapacitás egy része is. Japánban áprilisban 11,1 százalékkal, Dél-Koreában 39,7 százalékkal nőtt a szénerőművi termelés éves alapon, amellett, hogy az ázsiai spot LNG ára 62 százalékkal emelkedett a háború kezdete óta.

Mindez már nem nevezhető átmeneti anomáliának. Az alkalmazkodás jegyében a BIMCO globális hajózási szervezet szerint áprilisban Japán, Dél-Korea és az EU szénszállítmányai éves alapon 27 százalékkal ugrottak meg, a Hormuzi-szoros lezárása pedig 8 százalékos visszaesést okozott a globális tengeri LNG-szállításban. Ez azt jelzi, hogy válsághelyzetben az energiaátmenet politikai céljai gyorsan háttérbe szorulnak, így az államok a leggyorsabban mozgósítható kapacitásokhoz nyúlnak.

A válság iparpolitikai versennyé alakul

A másik válaszút a gyorsított elektrifikáció. A Fülöp-szigeteken az AP beszámolója alapján a háztetőre szerelt napelemes rendszerek iránti kereslet erősen megugrott, egy húsz vállalatot vizsgáló felmérés heti telepítési növekedést és sokszorosára emelkedő érdeklődést jelzett. A válság ezzel Kína ipari pozícióját is erősíti: a világ vezető napelem- és tisztatechnológiai beszállítójaként Peking akkor tud exportpiacot nyerni, amikor az importőr országok az ellátásbiztonság miatt gyorsan telepíthető megoldásokat keresnek.

A délkelet-ázsiai államok ezért egyszerre menekülnek vissza a fosszilis tartalékkapacitásokhoz és nyitnak az olcsóbb, gyorsan telepíthető megújulók felé.

Indonézia 2034-re 100 gigawattos háztartási napenergiacélt tűzött ki, Vietnám 2030-ra a középületek és otthonok legalább tizedén telepítene napelemet, Thaiföld pedig a háztartási naperőművek hálózati betáplálását ösztönözné kedvezőbb elszámolási feltételekkel. A válság így az energiapiaci sokkon kívül iparpolitikai szelekció is: azok az országok kerülnek előnybe, amelyek energiatartalékot, devizapuffert, hálózati rugalmasságot és hazai termelési kapacitást tudnak egyszerre mozgósítani.

A következmény Európa számára is világos. Ázsia energiaéhsége, a szénpiac újbóli felpörgése, az LNG-szállítások szűkülése és a fuvardíjak emelkedése közvetetten az európai ipar költségszintjét is megemeli. A térség válsága azt mutatja, hogy az energiabiztonság már versenyképességi és nemzetbiztonsági alapfeltétel. Aki geopolitikai sokk idején csak a spotpiacra, a távoli tengeri szállításra és a fiskális támogatásokra támaszkodik, az könnyen olyan pályára kerül, ahol az energiaátmenet ára, az ipari versenyképesség és a társadalmi stabilitás egyszerre válik sérülékennyé.

Kapcsolódó: