Az amerikai–izraeli „lefejező” stratégia nem omlasztotta össze az iráni rendszert: ha lehet, még inkább megerősítette azt. A konfliktus megvilágítja Washington stratégiai korlátait. Az Egyesült Államok olyan konfliktusba sodródott bele, amelyet sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem képes fenntartható módon megnyerni.
Egyre többen és egyre hangosabban kérdőjelezik meg a Trump 2.0 külpolitikáját. Jeffrey Sachs sztárközgazdász már egyenesen az amerikai világrend korlátairól ír az iráni háború kapcsán. Az IMF és a Világbank tanácsadójának kemény jóslata szerint az Egyesült Államok és Izrael által februárban indított Irán elleni háború amerikai visszavonulással zárul, miután Washington képtelen olyan költségek mellett győzni, amelyeket a saját politikai rendszere és a globális gazdaság még elviselne.
A washingtoni stratégák alapvetően félreértették Iránt. Az amerikai vezetés abból a logikából indult ki, hogy egy intenzív légicsapás-sorozat, a katonai vezetés likvidálása és az iráni nukleáris infrastruktúra megbénítása gyors rendszerösszeomlást idéz majd elő. Az ötlet részben a venezuelai eseményeken alapult, melynek során Washingtonnak sikerült egy a maga számára igen kedvező politikai helyzetet kialakítania. Csakhogy Irán nem Venezuela – mondja Sachs. A közel-keleti ország több ezer éve olyan civilizációs államként működik, amelynek politikai kultúrájában mélyen él az idegen beavatkozással szembeni ellenállás. Emlékeztetőül ott van az 1953-as CIA-puccs traumája, amikor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia megdöntötte Mohammad Mosaddegh demokratikusan megválasztott kormányát. Az iráni politikai elit és társadalom kollektív emlékezetében ez máig meghatározó, negatív élmény: Washington azonban nem értette meg, hogy egy külső támadás nem szétveri, inkább összezárja és megszilárdítja az iráni rendszert.
Mennyit ér egy nem létező győzelem?
Sachs szerint (és ezzel az állítással senki nem vitatkozik) a modern hadviselés gazdasági logikája is az Egyesült Államok ellen fordul. Irán olcsó drónjai és rakétái aránytalanul drága amerikai védelmi rendszereket kényszerítenek reagálásra. Amíg egy iráni drón néhány tízezer dollárba kerülhet, addig az elfogásukra használt amerikai rakéták ára milliós nagyságrendű. Ugyanez igaz a tengeri hadviselésre is: Irán viszonylag olcsó partvédelmi rakétákkal fenyegethet több milliárd dolláros amerikai hadihajókat. Ebből azonban már egy sokkal mélyebb tendencia rajzolódik ki. A hidegháború utáni amerikai katonai fölény Washington gyakorlatilag korlátlan technológiai és pénzügyi erőforrásaira épült. A dróntechnológia, a precíziós rakéták és az aszimmetrikus hadviselés fejlődése azonban drasztikusan csökkentette ezt az előnyt. Egy regionális hatalom ma már olyan veszteségeket tud okozni az Egyesült Államoknak, amelyek politikailag vállalhatatlanná válhatnak. A jelek szerint pontosan ez történik Irán esetében is.
Sachs élesen kritizálja az amerikai döntéshozatalt is. A háború megindítása nem egy átgondolt stratégiai folyamat eredménye volt, csupán egy szűk kör politikai, Izrael inspirálta lobbitevékenységének megvalósulása. A hagyományos nemzetbiztonsági mechanizmusok részben kiüresedtek, a döntéshozatal pedig személyi lojalitásra épülő rendszerré vált. A konfliktus így valójában egy „amatőr” rögtönzésből született, ami – tekintve a belpolitikai és globális hatásait – igen nagy luxusnak számít.
Washington eredeti céljai ráadásul nem teljesültek. Nem jött létre amerikai kontroll alatt álló utódkormány Teheránban, nem omlott össze az iráni államapparátus, és az ország nukleáris, illetve rakétaprogramjának kérdése sem rendeződött: ehelyett Irán katonailag és politikailag is megerősödött. A háború végén a térség így nagyjából a korábbi állapotokhoz térhet vissza, három fontos különbséggel: Irán erősebb ellenőrzést szerez a Hormuzi-szoros felett, nő az elrettentő képessége, ugyanakkor az amerikai katonai jelenlét csökkenhet az Öböl-térségben.
A Hormuzi-szoros kérdése különösen fontos. A világ olaj- és LNG-kereskedelmének jelentős része ezen a tengeri útvonalon halad át, így bármilyen tartós zavar globális energiaválságot idézhet elő. Sachs úgy véli, hogy éppen ez a pont lett a legnagyobb csapda, amibe az Egyesült Államok belesétált. Irán képessé vált olyan gazdasági károkat okozni a világgazdaságnak, amelyeket már Washington sem tud kontrollálni. Vagyis az amerikai katonai fölény mit sem ér önmagában, ha a konfliktus közben az egész globális gazdasági rendszer destabilizálódik. Mindez ráadásul úgy történik, hogy közben Teheránnak is a Perzsa-öböl stabilitása az alapvető érdeke, különösen azért, mert Kína és Oroszország – Irán legfontosabb stratégiai partnerei – szintén az energiaexport megbízhatóságát tartják szem előtt.
A sztárközgazdász szerint tehát az iráni háború az amerikai hegemónia egyértelmű válságtünete. Washington továbbra is globális dominanciára épülő stratégiában gondolkodik, ám a katonai-technológiai és geopolitikai viszonyok már nem teszik lehetővé azt az egyoldalú erőpolitikát, amely a hidegháború utáni évtizedekben működött. Az Egyesült Államok ma már képtelen korlátlanul és ellenőrizetlenül rendszereket megdönteni és saját érdekei szerint újrarendezni a globális erőviszonyokat.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
