Az Egyesült Államok egyszerre próbál proxyháborút folytatni Ukrajnában, katonai műveleteket folytatni Irán ellen, valamint elrettentő erőt mutatni Kína felé az indo–csendes-óceáni térségben, csakhogy a rakétakészletei veszett tempóban fogynak. A Pentagon történelmi léptékű költségvetési emelést kér, a probléma azonban bonyolultabb: a külpolitika célok ütik az ipari realitásokat.

Washingtonban hosszú ideig a „birodalmi státuszból” fakadó adottságként kezelték azt, hogy az amerikai hadiipar korlátlanul képes ellátni egyszerre több konfliktust és több szövetségesi háborút is. Eljött azonban a pillanat, amikor a Pentagon is elismeri, hogy a készletek kritikus szintre estek. Többek között e szakadék áthidalására a Trump-kormányzat történelmi léptékű, 1,5 ezermilliárd dolláros védelmi költségvetést próbál elfogadtatni.

A probléma gyökere nem önmagában az ukrajnai háború vagy az Irán elleni amerikai műveletek, inkább az a kétpárti washingtoni bebetonozott narratíva, amely kimeríthetetlennek tekinti az amerikai hadigazdaságot. Ez a szemlélet főleg az ukrajnai háború kitörése után jelent meg, amikor a Kongresszus és a Biden-kormányzat példátlan mértékben kezdte el használni a Presidential Drawdown Authority (PDA) mechanizmust, vagyis azt az elnöki felhatalmazást, amely lehetővé teszi a fegyverek gyors kivonását az amerikai készletekből külföldi támogatási célokra.

A PDA eredetileg vészhelyzeti eszköz volt. Egy 1961-es törvény alapján arra szolgált, hogy előre nem látható válságok esetén gyors támogatást nyújtsanak szövetséges országoknak. Évtizedeken át ennek az éves plafonja mindössze 100 millió dollár volt. Az ukrajnai háború után azonban a Kongresszus többször is emelte a limitet, végül már 14,5 milliárd dolláros szintre. A döntés rövid távon lehetővé tette Ukrajna gyors felfegyverzését, Washington azonban ezzel a saját háborús tartalékait kezdte el felélni. A politikai vezetés ugyanis úgy ürítette ki a készleteket, hogy közben sem az utánpótlási kapacitás, sem a hadiipari termelés nem volt képes lépést tartani a felhasználás ütemével.

A kormányzat most már nyíltan elismeri a problémát: a 2027-es költségvetési tervezetben 70,5 milliárd dollárt kérnek „kritikus lőszerekre és rakétarendszerekre”, ami 188 százalékos ugrást jelent egyetlen év alatt. A pénz azonban önmagában nem sokat ér: a hadiipari elemzők szerint az amerikai ipar rövid távon egyszerűen nem képes ekkora volumenű termelésre. A probléma különösen élesen jelentkezik a Tomahawk, Patriot, THAAD és JASSM rendszereknél. A haditengerészet például az elmúlt két évben mindössze 88 Tomahawk rakétát vásárolt, most viszont közel négyezres (öt évre lebontott) beszerzési tervet készít elő.

Megvenni a semmit

Mindez túlmutat egy szimpla költségvetési korrekción. A hadiipar valójában még mindig békeidős üzemmódban működik, noha Washington egyszerre próbál (immár fegyvereladási alapon) proxyháborút finanszírozni Európában, közvetlen katonai műveleteket folytatni Irán ellen, valamint elrettenteni Kínát a Csendes-óceánon (nem beszélve a rakétavédelmi pajzsról, a Golden Dome rendszerről, amit 1,2 ezermilliárd dollárból akar kiépíteni).

Különösen kínos a büdzséduzzasztási kísérlet annak fényében, hogy a mostani rakétahiány egyáltalán nem nevezhető váratlannak. Az ukrajnai háború már 2022-ben világossá tette, hogy a modern konfliktusok elképesztő sebességgel égetik el a precíziós és csúcstechnológiás fegyvereket. Az iráni beavatkozás csak gyorsította a folyamatot: a Pentagon eddig legalább 25 milliárd dollárt költött a perzsa-öbölbeli műveletekre, de a valós összeg ennél jóval magasabb lehet.

Közben a Trump-kormányzat kommunikációja egyszerre kritizálja a hadiipart és tesz ígéretet annak gyors felfuttatására. A Pentagon új szereplőket próbál bevonni a rakétagyártásba, mert a hagyományos hadiipari óriások (Lockheed Martin, RTX, Northrop Grumman) önmagukban nem tudják biztosítani a szükséges mennyiséget. A kormányzat ezért egyre intenzívebben érdeklődik az olcsó, tömeggyártást ígérő rakétaprogramok iránt, illetve elkezdete a startupokat is bevonni a hiperszonikus rendszerek fejlesztésébe.

De mi okozta a paradox helyzetet?

Az amerikai hadiipar a hidegháború után fokozatosan áttért a „just in time” termelésre: a csak annyit állítunk elő, amennyire ténylegesen szükség van elve alapján a gyártást optimalizálta ugyan, a költséghatékonyság jegyében ugyanakkor a készletek azonnal zsugorodásnak indultak. A modell jól működött terrorellenes műveletek és korlátozott idejű konfliktusok esetén, de egy elhúzódó, többfrontos nagyhatalmi konfrontációs láncban azonnal megmutatkoztak a hibái és sebezhetőségei.

A rakétahiány valójában a politikai döntésekből adódott. A Kongresszus évekig úgy szavazott meg újabb és újabb fegyverszállításokat, hogy közben nem számolt a stratégiai tartalékok fenntarthatóságával, ahogy a Fehér Ház sem szorgalmazta a kapacitásnövelő, hosszú távú hadiipari gyártási szerződések aláírását – ellenben egymás után ugrott bele olyan konfliktusokba, amelyekhez valójában nem állt rendelkezésre megfelelő ipari háttér. Ez vezetett annak beismeréséig, hogy a „világ rendőrének” szerepe ma már olyan mennyiségű rakétát, lőszert és ipari kapacitást igényelne, amelyet még az Egyesült Államok sem képes előteremteni.

A raktározás csodálatos világa

A büdzsénövelés az alapproblémát tehát nem oldja meg: a nagy értékű precíziós rakéták esetében a gyártási ciklus három-öt év is lehet, finanszírozástól függetlenül. Washington legnagyobb gondja valójában nem a pénz, hanem az idő. A birodalmi felfogásban működő katonai-ipari struktúra túlterheltté vált, aminek a beismerése alapvetően a Biden-kormányzat dolga lett volna, Trump azonban az iráni háborúban éppen úgy folytatta a készletek elégetését, ahogyan elődje tette azt az ukrajnai konfliktusban.

Katherine Thompson, a Cato Intézet vezető munkatársa frappánsan előrelátási válságnak nevezi a helyzetet, ami egyértelműen az amerikai politikai elit nyakába varrható, miután egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy milyen hosszú távú következményekkel jár a készletek felélése. A Kongresszus előtt elméletileg most lenne lehetőség a korrekcióra – ám messze nem azzal, hogy önmagában csillagászati összegekre emeli a védelmi költségvetést. Hatásosabb lenne feltételekhez kötni a lőszer- és rakétafinanszírozást: például az iráni háború világos stratégiájának és legalább hozzávetőleges időkeretének meghatározásával, a minimális stratégiai készletek állandóságának kötelezővé tételével vagy éppen a PDA-rendszer reformjával, amely biztosítaná, hogy azt többé

ne lehessen az ukrajnaihoz hasonló mértékben és minden konkrét elképzelés nélkül használni.

Washingtonban azonban nem mennek ennyire egyszerűen és logikusan a dolgok. Bármennyire is belesimulnának a reformötletek az America First trumpi hitvallásába, a kongresszusi rendszer továbbra is rendkívül lelkes a hadiipari lobbi, a szövetségesi nyomás és a geopolitikai presztízsakciók kombinációja iránt. A védelmi költségvetés visszafogása vagy a katonai kötelezettségvállalások korlátozása egyaránt tabutémának számít a törvényhozásban, ami azonban romboló spirállá változtatja a külpolitika gyakorlati hátterét. Minél több konfliktusban érintett az Egyesült Államok, annál gyorsabban fogynak a készletek. Minél gyorsabban fogynak a készletek, annál nagyobb lesz a költségvetés duzzasztásának kényszere. És minél magasabb a költségvetés, annál tehetetlenebbé válik a hadiipari rendszer, miután

a többfrontos konfliktusok megvívhatóságának elmélete csak növeli a készletelégetési kényszert.

Csakhogy arra még a Pentagon sem tud válaszolni, mi történne az egyébként is minimális mennyiségű raktárkészletekkel, ha az egyszerre több, nagy intenzitású konfliktus egyszer csak összeérne. Egy Tajvan körüli válság például sokkal gyorsabban emésztené fel a precíziós fegyverkészleteket, mint az ukrajnai vagy az iráni hadműveletek. Egy csendes-óceáni konfliktusban a nagy hatótávolságú rakéták száma néhány hét alatt csökkenne a használhatatlanság minimumára.

Ezen az elméleti ponton már össze is omlik az amerikai omnipotencia mítosza. Az Egyesült Államoké továbbra is a világ legerősebb hadereje, de már messze nem az a korlátlan erőforrásokkal rendelkező hegemón, amely a hidegháború utáni korszakban volt. A globális katonai fölény fenntartása technológiai helyett ipari, logisztikai és költségvetési problémává vált.

A Trump-kormányzat 1,5 ezermilliárd dolláros védelmi költségvetése a válság egyértelmű jele. Annak egyre idegesebb elismerése, hogy Washington egyszerre túl sok konfliktust próbál menedzselni, a saját hadigazdasága viszont messze nem áll készen egy elhúzódó, többfrontos háborúval terhelt korszakra. A megoldást ráadásul rossz helyen keresi: nem létezik olyan költségvetési csomag, amely egyik évről a másikra megoldaná a fegyverhiányt és a hadiipari rendszer túlterhelését. A politikai akarat, valamint az ipari realitás között ezúttal is szakadéknyi különbség húzódik.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház