Putyin Pekingben megkapta a vörös szőnyeget, a stratégiai barátság reményét és egy vastag dokumentumcsomagot. A nagy gázüzlet viszont elmaradt. Hszi Csin-pingnek jó hete volt: Trumpnak bizonytalan stabilitást ígért, Moszkvának pedig egyszerre mutatta meg a saját fontosságát és függését.

A kínai–orosz viszonynak van egy olyan rétege, amelyről a hivatalos közleményekben alig beszélnek, a háttérben mégis ott dolgozik: Szibéria és az orosz Távol-Kelet kérdése.

Noha hivatalosan Pekingnek nincsenek területi igényei Moszkvával szemben, sőt a 2001-es kínai–orosz jószomszédsági szerződésben ezt a felek rögzítették is, a kínai történeti emlékezetben ugyanakkor az Amur-vidék, az Usszuri-térség és Vlagyivosztok környéke az úgynevezett „egyenlőtlen szerződések” korszakában „elcsatolódott” az ázsiai nagyhatalomtól.

Az 1858-as aiguni szerződést a Kína egy gyenge országra rákényszerített orosz diktátumnak tartja. Erre épül rá egy mai, főleg nacionalista és biztonságpolitikai vitákban megjelenő kérdés: ha Kína egyszer világtörténelmi sérelmek rendezéséről beszél, hol húzza meg a határt?

Ez a szál azért fontos, mert Putyin pekingi látogatása első pillantásra baráti csúcstalálkozónak tűnt, mélyebben vizsgálva az orosz–kínai erőviszony egyik stressztesztje volt. Az olasz ISPI intézet elemzése egy kiszivárgott, állítólagos FSB-dokumentumra hivatkozva arról írt, hogy az orosz biztonsági apparátus egy része Kína Szibéria és a Távol-Kelet iránti érdeklődését fenyegetésként érzékeli. A cikk az orosz biztonsági félelmeket és nem a hivatalos kínai állami programot írja le, emellett megmutatja, hogy a találkozón tapasztalható barátságos légkör mögött feszültségek húzódnak. Kína számára Szibéria energia-, nyersanyag-, logisztikai és arktiszi hozzáférése kecsegtetőnek tűnhet, ugyanakkor Oroszország részéről ugyanez a térség a szuverenitásának és a nagyhatalmi önképének az egyik bizonyítéka.

A kérdés mögött, hogy Kína képes-e egyszerre Washingtonnak stratégiai stabilitást, Moszkva felé pedig stratégiai mélységet kínálni, ott van az az orosz dilemma, miszerint Moszkva stratégiai partner szeretne lenni, holott a háború, a szankciók és az európai energiapiac részleges elvesztése miatt egyre inkább rászorul Kínára.

A pekingi csúcs után minderre egy árnyalt választ kaptunk: Hszi Csin-ping megadta Putyinnak a protokolláris tiszteletet, a státuszt, elismerte a történelmi folytonosság elvét és a vastag együttműködési csomagot, de a legfontosabb gazdasági áttörést, a Szibéria Ereje 2 véglegesítését a türelmes kínai tempóra hagyta.

Hszi Csin-ping színpadán Trump és Putyin is vendég volt

A nyugati sajtó első reflexe vizuális volt, a Bloomberg képriportja úgy ábrázolta a jelenetet, hogy az amerikai zászlókat felváltotta orosz trikolór, de Putyin fogadása szinte tükörképe volt Trump néhány nappal korábbi pekingi koreográfiájának. Az AP ugyanezt a párhuzamot írta le: a Tienanmen téri parolázások, a virágot lengető gyerekek, a katonazenekar, a díszőrség és a zárt ajtós tárgyalás a Nagy Népi Csarnokban.

A felszín tehát azt üzente, hogy a kínai elnök mindkét vendégnek biztosította a neki kijáró színházat. A rendezői szék azonban Pekingben maradt, és az egész hét legfontosabb üzenete épp ez volt.

Hasonló protokoll eltérő tartalommal: Trump esetében Peking a kétoldalú feszültség menedzselését és a stratégiai stabilitási lehetőségeket kereste, Putyinnál a hosszú távú partnerség újraigazolása került előtérbe. Trump három napot töltött Kínában, Putyin kettőt, de ez utóbbinál lényegesebbnek tűnt a közös dokumentumcsomag, a TASZSZ–Hszinhua-kiállítás és az aláírási ceremónia. Kissé ironikusan azt is mondhatjuk, hogy Trumpnak jutott a személyre szabott díszlet, Putyinnak pedig a geopolitikai családi album.

Peking és a kínai világrend

A kínai elnök a közös sajtómegjelenésen arra emlékeztetett, hogy Putyin huszonötödik alkalommal járt Kínában, és az idén harmincéves a kínai–orosz stratégiai partnerség, illetve huszonöt esztendős a jószomszédsági szerződés. Ennek az üzenete, hogy megvan a politikai bizalom, a magasabb minőségű gazdasági együttműködés, az oktatási és társadalmi kapcsolatok, valamint a nemzetközi koordináció az ENSZ-központú világrend védelmében. Ez a klasszikus pekingi nagystratégiát tükrözi: türelmes, intézményes, ünnepélyes és elég tág ahhoz, hogy szinte minden beleférjen.

A közös nyilatkozat ennél még többet mondott. A szöveg a kapcsolatot „nem szövetségi, nem konfrontatív, harmadik fél ellen nem irányuló” viszonyként írja le, miközben katonai bizalomról, közös hadgyakorlatokról, tengeri és légi közös járőrözésről, pénzügyi, ipari, energetikai, digitális, MI-, atomenergetikai, logisztikai és agrár-együttműködésről is beszél.

Vagyis a hivatalos kínai formula elutasítja a blokkosodást, ehelyett a rendszerszintű koordinációt tekinti elsődlegesnek.

Peking ebben a műfajban különösen ügyes, hiszen a szöveg alapján békés, nyitott és stabilizáló államként jelenik meg, egy olyannak, amely lassan mindent összeköt mindennel.

A második közös nyilatkozat a kialakuló világrendről szólt. A multipolaritásról és az új típusú nemzetközi kapcsolatokról szóló dokumentum a dekolonizációt, a globális dél felemelkedését, a szuverenitást, a civilizációs pluralizmust, a hegemóniaellenességet és az oszthatatlan biztonságot tárgyalja. Különösen fontos, hogy a szöveg a nyugati blokkosodást, a szankciókat, a technológiai eszközöktől való elzárást, valamint a katonai szövetségi logika ázsiai kiterjesztését állítja szembe a többpólusú renddel. A dokumentum üzenete szerint Peking és Moszkva saját magát tünteti fel a készülő új rendszer kialakítóiként.

Idetartozik Andrew Korybko politológus hipotézise, amelynek a lényege, hogy Moszkva egyenrangúbb elköteleződést várna Kínától, mert Oroszország az ázsiai nagyhatalmat már mélyen beengedte a kritikus ágazatokba, az energia, a logisztika és az élelmiszer-biztonság területére, azonban több kínai beruházás és technológiai vállalás óvatosan vagy késve érkezik. Ennek két kimenetele lehet: a kínai–orosz entente de facto egyenrangúbb szövetséggé mélyül vagy Moszkva fájdalmas kompromisszumokat keres Washingtonnal. A pekingi csúcs után úgy látszik, az első forgatókönyv politikai szinten erősödött, a gazdasági téren viszont továbbra is sok a kérdés.

Dokumentumhegyek és narratív infrastruktúra

A mérleg nyelve Moszkva felé billen: a dokumentumcsomag vastag, és Putyin több konkrét eredményt kapott, mint Trump. A kínai lista szerint két nagy politikai nyilatkozat mellett a vezetők jelenlétében aláírt húsz dokumentum és további húsz, a helyszínen bejelentett megállapodás szerepelt a csomagban. Többek között a Mancsouli–Zabajkalszk vasútvonal, a magfúziós és nukleáris együttműködés, a nyitott kereskedelemről és multilateralizmusról szóló állásfoglalás, energiaügyi zöldtanúsítványos memorandum, ipari, vámügyi, szellemi tulajdoni és egyetemi együttműködés. A számok alapján ez tekintélyes csomag, ám kérdés, hogy ezekből mennyi lesz a valódi beruházás.

A dokumentum egyik legerősebb, eddig kevésbé hangsúlyozott része az információs és médiaegyüttműködés. A közös nyilatkozat külön beszél a nagy nemzetközi események információs támogatásáról, a kétoldalú politikai, gazdasági és társadalmi fejlődésről szóló tudósítások előmozdításáról, a harmadik felek által okozott negatív médiahatások ellensúlyozásáról, a digitális diplomáciáról, az online médiáról és az influenszertartalmak közös gyártásáról. Ehhez társul a People’s Daily–TASZSZ, a Hszinhua–TASZSZ, a China Daily–orosz médiacsoport és a CCTV–orosz állami televízió közötti együttműködés.

A találkozó tehát túlmutatott az üzeneteken: az üzenetgyártást is közelebb hozta egymáshoz. Ez már Kína soft powerének a következő szintje, pontosabban annak államilag szervezett befolyásépítő változata.

A nyugati közvélemény felé ennek a hatása várhatóan korlátozott marad, a globális dél országai közt viszont működhet, mert ott a szuverenitás, a fejlődés és a nyugati dominanciával szembeni önérzet jóval magasabb.

A valódi stresszteszt

A Szibéria Ereje 2 külön fejezetet érdemel, mert ez volt a csúcs kiemelt témája. A nyugati lapok egyöntetűen azt emelték ki, hogy Hszi Csin-ping és Putyin bírálta az amerikai külpolitikát, elítélte a „Golden Dome” rakétavédelmi tervet és a tengerentúli nukleáris politikát, de nem született végleges szerződés az Oroszország számára kulcsfontosságú új gázvezetékről. A The Guardian szerint ebben az ügyben az ár a legnagyobb akadály; a Reuters úgy vélte, hogy a két vezető egységet mutatott az Egyesült Államokkal szemben, a nagy gázüzlet azonban elmaradt.

Ez pedig Moszkva szempontjából igencsak kellemetlen. A Reuters szerint a Gazprom részvényei estek, miután a társaság nem fizet osztalékot a tavalyi év után, és továbbra sem sikerült tisztázni a Szibéria Ereje 2 menetrendjét. A cikk alapján a cég piaci kapitalizációja 2,8 ezermilliárd rubelre, vagyis nagyjából 40 milliárd dollárra csökkent, ami jókora visszaesés a vállalat egykori ambícióihoz képest.

A Vzgljad ugyanakkor jóval optimistább. Az orosz lap azt írja, hogy a projekt technikai oldalát lényegében sikerült rendezni, ismert az útvonal és az építés módja, a fő kérdés a kereskedelmi szerződés, azon belül is az ár és az indexálás. Az általa idézett szakértők szerint Kína számára a Közel-Kelet, a Hormuzi-szoros, az amerikai energia és az LNG-ellátás politikai kockázata miatt egyre értékesebb lehet a szárazföldi, vezetékes orosz gáz.

Az oroszok számára ez azért fontos, mert Moszkva azt szeretné láttatni, hogy nem csak Oroszországnak van szüksége Kínára, hanem Kínának is az orosz energiára.

Számunkra a Vzgljad-cikk legérdekesebb része az európai dimenzió. Egy orosz szakértő emlékeztetett arra, hogy Oroszország 2021-ben körülbelül 150 milliárd köbméter vezetékes gázt szállított Európába, vagyis nagyjából három Szibéria Ereje 2-volumennyit. Vagyis ha Oroszország két ilyen vezetéket is felépíthetne, a korábbi európai mennyiségek helyreállítására is képes volna, mert lenne 200–250 milliárd köbméternyi szabad gázpotenciálja. Ez a kijelentés, még ha jelenleg politikailag erősen vágyvezéreltnek is tűnik, Moszkva ezzel azt üzeni Európának, hogy van esélyt az orosz gáz Európába való áramlására.

Ehhez képest a Le Monde mindezt úgy értelmezi, hogy Hszi a világpolitika közepén állt, Putyin pedig a gázvezeték ügyében továbbra is az előszobában maradt. Peking érdeke az ellátásbiztonság, de alacsony ár, rugalmas szerződés és diverzifikált energiamix mellett. Az AP által idézett elemző szerint a vezetékmegállapodás elmaradása komoly problémát jelent Oroszországnak. Moszkva stratégiai garanciát és piacot keres, Peking pedig időt nyerne, olcsóbb árat és jelentősebb mozgásteret szeretne magának.

A végső mérleg ezért kettős, és épp emiatt érdekes.

Putyin Pekingben demonstrálhatta, hogy Oroszország nincs elszigetelve:

Hszi Csin-ping barátként fogadta, a dokumentumcsomag vastag volt, a világrendről szóló narratíva antihegemonikus, az információs, oktatási, technológiai és katonai-biztonsági kapcsolódások sűrűsödnek.

A kínai elnök ugyanakkor ennél is többet nyert: megmutatta, hogy Trump és Putyin az ő színpadára érkezik, és mindketten mást keresnek nála:

Washington stabilitást, Moszkva stratégiai mélységet. Kína mindkettőt adagolja, igaz, a saját feltételei szerint. A pekingi csúcs után a legerősebb vezérgondolat, hogy hétfőn még azt kérdeztük, Kína hajlandó-e Moszkvát egyenrangú stratégiai partnerként kezelni, míg a találkozó után úgy tűnik, Peking hajlik a szövetségre, ám a saját feltételei szerint, kínai tempóban és világrendi keretben.

***

Foto: Kremlin.ru

Kapcsolódó: