Az ukrajnai háború óta Oroszország villámsebességgel sodródik Kína felé, csakhogy a kapcsolat kevésbé egyenrangúvá válik: Peking olcsó energiát, nyersanyagokat és stratégiai hozzáférést kap, Moszkva viszont fokozatosan elveszíti a mozgásterét a saját keleti régióiban. Mindennek a tesztpályája Szibéria.
A kínai–orosz kapcsolatokat Moszkvában és Pekingben továbbra is történelmi partnerségként próbálják eladni, ám a valóság egy klasszikus nagyhatalmi alá-fölé rendeltségi viszony. Az ukrajnai háború óta ugyanis Oroszország gazdasági, technológiai és pénzügyi értelemben Kína felé sodródott, Peking pedig rendkívül pragmatikus módon használja ki Moszkva növekvő kiszolgáltatottságát.
A történet mögött egy régi, teljesen soha be nem gyógyuló seb húzódik: Szibéria és az orosz Távol-Kelet problémája. A mai Vlagyivosztok és az Amur-vidék jelentős része a Csing Birodalomhoz tartozott, mielőtt a 19. században Oroszország az ajguni és a pekingi szerződés révén megszerezte azokat. Kínában ezek a megállapodások a „megaláztatás évszázadának” részeként élnek a történelmi emlékezetben. Revizionista szinten és hivatalosan nem jelenik meg külpolitikai követelésként, de a kínai nacionalista diskurzusban rendszeresen felbukkan.
És még valahol.
A „területszerzés” ugyanis katonai helyett gazdasági formában zajlik, hiszen Pekingnek nincs szüksége nyílt területi konfliktusra, ha hosszú távon gazdaságilag integrálhatja a térséget a saját rendszerébe. Ez különösen igaz az ukrajnai háború kitörése óta, amikor Oroszország elveszítette az európai exportpiacainak jelentős részét, illetve kénytelen volt kelet felé fordulni. Kína ma már az orosz energiaexport egyik legfontosabb felvevőpiaca, a földgáz, az olaj, a faanyag, a ritkaföldfémek és más stratégiai nyersanyagok növekvő arányban áramlanak keletre.
A Kreml eredetileg azt remélte, hogy Kína pótolni tudja az elveszett európai keresletet, csakhogy Hszi Csin-ping elnöknek rendkívül jó a tárgyalási pozíciója. Peking pontosan tudja, hogy Moszkvának ma sokkal nagyobb szüksége van rá, mint fordítva, és ez az árképzésben, a devizahasználatban és az infrastruktúra-fejlesztésekben is megjelenik. Oroszország több távol-keleti gazdasági övezetében ma már érzékelhető a jüan dominanciája, hiszen az ukrajnai háború utáni pénzügyi elszigetelődés következtében a kínai valuta szerepe ugrásszerűen megnőtt az orosz–kínai kereskedelemben. Az exportkényszer és a pénzügyi összefonódás révén Oroszország így viszonylag gyorsan belesodródott a kínai gazdaság terébe.
Csöbör és vödör
A kínai vállalatok jelenléte fokozódik Szibériában és az orosz Távol-Keleten, az erdőgazdálkodási koncessziók, a bányászati projektek, a logisztikai fejlesztések és az extrán hosszú távú földbérletek révén Peking saját stratégiai infrastruktúrát épít ki. Az oroszok egy része ettől kifejezetten tart: a korábbi felmérések szerint sok helyi lakos attól fél, hogy a kínaiak jelenléte hosszabb távon demográfiai és politikai következményekkel járhat. A probléma a Kreml számára is kényes, mert Oroszország távol-keleti része hatalmas terület alacsony népsűrűséggel, amelyek közvetlenül a világ egyik legnépesebb és legerősebb ipari állama mellett helyezkednek el.
A helyzetet súlyosítja, hogy az ukrajnai háború jelentősen lekötötte Oroszország katonai és gazdasági erőforrásait, míg Kína viszonylag sértetlenül és gazdaságilag erősödve jött ki az elmúlt évek hullámvölgyeiből. A két ország közötti erőviszony tehát Peking javára tolódik el, nem véletlen, hogy Moszkvában egyre komolyabban számolnak azzal, hogy Oroszország hosszú távon nyersanyag-háttérországgá válik a kínai gazdaság számára.
Ez lényegében ugyanaz a szerep lenne, amelyből Moszkva évtizedeken át próbált kitörni a Nyugattal szemben.
Peking szemszögéből Szibéria jelentősége nem kizárólag energetikai, a térségben ugyanis hatalmas édesvízkészletek, ritkaföldfém-lelőhelyek, arany, fa és stratégiai ásványkincsek találhatók. Az átalakuló világrendben, ahol az erőforrás-biztonság ismét a geopolitika egyik központi kérdésévé válik, ezek felbecsülhetetlen értékűek.
Márpedig Kína stratégiája pontosan erről szól: biztosítani a hozzáférést a kritikus nyersanyagokhoz és a logisztikai útvonalakhoz. Pekingnek azonban ehhez nincs szüksége konfrontációra, elég növelni a gazdasági függőséget, a pénzügyi jelenlétet és az infrastruktúra-ellenőrzést, hogy háború nélkül területet nyerjen. Moszkva előtt így egy különösen kellemetlen geopolitikai paradoxon mutatkozik meg. A Kreml a Nyugat elleni történelmi küzdelemként írja le a jelenlegi korszakot, ám közben a saját keleti perifériáját engedi át a kínai gazdasági dominanciának.
***
Kapcsolódó:
Fotó: RIA Novosti
