A NATO hetvenhét éve az amerikai katonai erőre épül. Az idők azonban változnak: Trump iráni háborúja és az európai csapatkivonások sokkolták a szövetség keleti szárnyát, és a háttérben máris formálódik egy új, NATO nélküli európai védelmi rendszer.

Trump a második elnöki ciklusának kezdete óta gyakran támadja a NATO struktúráját, működését, finanszírozását és elsősorban az ezeket a problémákat okozó európai keleti szárnyat. A kivonulási fenyegetőzések, a Grönland körüli botrányok, az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia megváltozott prioritásai, valamint az Irán elleni háború egyre több európai vezető fejében formálta meg a logikus kérdést: mi történik akkor, ha az Egyesült Államok egy válsághelyzetben egyszerűen nem akar harcolni Európáért? A felvetés azonban már nem csak elméleti: az európai védelmi körökben (politikai és katonai szinten egyaránt) konkrét tervek körvonalazódnak egy „posztamerikai NATO” világára. Trumpot megelőzően az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna, ma azonban már komoly tárgyalások folynak róla – egyelőre zárt ajtók mögött, nehogy az elnök megneszelje, ezzel pedig olajat öntsenek az amúgy is hatalmas máglyaként égő tűzre.

De megneszeli. A The Economist bennfentes információkat is megszellőztetve nyíltan beszél az átállási tervekről. Emlékeztet a folyamat kezdetére: Trump már az első ciklusában is üzleti modellként kezelte a NATO-t, folyamatosan támadva az európai tagállamokat az alacsony védelmi kiadásaik miatt. Újbóli megválasztása után a helyzet rosszabb lett, és az iráni konfliktus kitörését követően világossá vált, amit az elnök soha nem is tagadott: Washington prioritási listáján az európai biztonság, beleértve az ukrajnai háborút, az utolsó helyek egyikén szerepel. A fókuszban immár Latin-Amerika, a Közel-Kelet és természetesen Ázsia áll, azaz nem véletlen időzítés az Európában állomásozó amerikai kontingens létszámának a csökkentése.

A németországi csapatkivonás felett még úgy-ahogy napirendre tértek az európai államok, tudván, hogy az nyílt politikai bosszú Merz kancellár Trump iráni háborúját élesen kritizáló álláspontjáért. A Lengyelországba rotációs rendszerben küldendő 4000 amerikai katona telepítésének visszavonását azonban már a tagállamok is döbbenten és felháborodva figyelték. A NATO magasan legnagyobb, bőven 4 százalék fölötti védelmi költségvetésével büszkélkedő tagállama Trump katonai kedvence volt, gyakran emlegette Amerika egyik legnagyszerűbb szövetségeseként.

Eddig. Az új irány szerint azonban a NATO európai szárnya kollektív büntetésben részesül. A szövetség elrettentési rendszerének a pszichológiai alapja mindig is az volt, hogy az amerikai katonák fizikailag is jelen vannak Európában. Egy Lengyelország vagy a Baltikum elleni orosz támadás automatikusan amerikai véráldozattal járna, vagyis Washington biztosan belépne a háborúba. Az elnök új ciklusában azonban az amerikai jelenlét feltételes opcióvá vált, ami villámgyors újragondolásra készteti az európai tagállamokat, élükön Lengyelországgal, a balti államokkal, Svédországgal és Finnországgal, amelyek már csak történelmi okokból és egzisztenciális félelmeik miatt is jóval feszültebben figyelik az ukrajnai háborút, mint Nyugat-Európa.

Tizenkét évvel ezelőtt

A The Economist információi szerint a helyzet annyira súlyossá vált, hogy egyes NATO-tagállamok már nemcsak attól tartanak, hogy Washington távol maradna egy európai konfliktustól, de attól is, hogy blokkolná a szövetség döntéshozói folyamatát. A félelem alapvetően a NATO legnagyobb erősségét és egyben legnagyobb gyengeségét jelentő, a kollektív védelem elvét hirdető 5. cikkely körüli értelmezési vitákból fakad. Az ugyanis a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem automatikus mechanizmus, hanem konszenzusos döntés, sőt: a tagállamok egyéni szerepvállalási akaratán múló eszköz. Vagyis bármelyikük lassíthatja vagy megbéníthatja az életbeléptetését, túl azon, hogy ha úgy dönt, ki is maradhat belőle.

Ebben a káoszban bukkant fel B tervként egy már létező szervezet, a brit vezetésű Közös Expedíciós Haderő (Joint Expeditionary Force, JEF) bővítésének és alkalmazásának lehetősége. Ez eredetileg egy rugalmas, gyors reagálású, kifejezetten észak-európai katonai együttműködésként jött létre 2014-ben, részben a Krím annektálására válaszul. A tagok között ott van Nagy-Britannia, a balti államok, a skandináv országok és Hollandia is – Ukrajna májusban jelezte teljes jogú tagsággal járó csatlakozási szándékát. A JEF-et annak idején egy NATO-t kiegészítő struktúraként hozták létre, most azonban sokak szemében egy lehetséges „mini-NATO-vá” kezd válni, annak minden előnyével együtt: gyorsabban tud reagálni, rugalmasabb és kevésbé bürokratikus, mint a NATO-döntéshozatal, vagyis a lassú konszenzusos alapok helyett a hatékonyságot részesíti előnyben. Ez az előnye egyelőre a hátránya is, mivel kifejezetten az északi-baltikumi térségre koncentrál, amely egy esetleges orosz támadás elsődleges frontvonala lenne. Ezzel együtt azonban (egyelőre) nem foglalkozik az olyan kérdésekkel, hogy mi történhet, amennyiben nem Oroszország jelenti a közvetlen fenyegetést.

A biztonság nem jár alanyi jogon

Az európai tagállamok évtizedeken keresztül abból indultak ki, hogy az amerikai katonai fölény örökké tart. Az ukrajnai háború, majd az iráni konfliktus azonban nyersen rávilágított az amerikai hadiipari kapacitások korlátaira. A rakétakészletek fogyása, a lőszerhiányok és a biztonságpolitikai prioritások átrendeződése megmutatta, hogy Washington nem feltétlenül képes egyszerre finanszírozni Európa, Ukrajna, a Közel-Kelet és az indo-csendes-óceáni térség biztonságát. Azaz egyenes út vezetett addig a pontig, amíg világossá nem vált, hogy az amerikai stratégiai fókusz tartósan el fog fordulni a kontinenstől.

Ebben a helyzetben értékelődik/értékelődne fel Németország szerepe. Berlin újrafegyverkezése kukába dobta a második világháborútól az ukrajnai konfliktus kezdetéig terjedő pacifista külpolitikát, és néhány év alatt olyan tempóra váltott, amit eddig elképzelhetetlennek tartottak. Jelenleg minden igyekezetével azon van, hogy gazdasági nagyhatalmi státuszát a katonaival egészítse ki, vagyis militáns vezérállammá váljon Európában. Csakhogy a probléma az, hogy az alapvetően a második világháborúra visszautaló történelmi reflexek, a bürokratikus lassúság és a német hadsereg strukturális problémái miatt sok kelet-európai ország továbbra is bizalmatlan (és kifejezetten aggódik) Berlin vezető szerepével kapcsolatban.

Ezért fordul a figyelem inkább Nagy-Britannia felé, amely a brexit ellenére kulcsfontosságú stratégiai partner az EU számára. A szigetország hadiipara, katonai kultúrája, hírszerzési hálózata és nukleáris képességei miatt továbbra is az egyetlen olyan európai állam (Franciaország minden ambíciója és atomfegyverzete ellenére komoly hiányosságokkal küzd a komplexitás területén), amely a leginkább képes az amerikai típusú stratégiai koordinációra. Egyetlen, de óriási hibája, hogy védelmi finanszírozási háttere és hadseregének jelenlegi állapota miatt a valós kapacitásai erősen korlátozottak.

Valahol azonban el kell kezdeni, ez pedig már nemcsak a konkrét katonai képességekre, hanem a politikai döntéshozatalra is hatványozottan vonatkozik. A NATO a hidegháború óta az amerikai politikai hegemónia intézményes kereteként működött Európában, ezt a szerepét azonban épp saját maga semmisíti meg, ami egy eddig ismeretlen helyzetet teremt az európai stratégiai gondolkodásban. A keleti szárny országainak ezért elkerülhetetlenül saját döntéshozatali struktúrát, parancsnoki rendszert és regionális elrettentési modellt kell kialakítaniuk. Az amerikai „protektorátusnak” lassan (vagy inkább gyorsan) vége lesz, az önálló geopolitikai hatalommá váláshoz pedig éppen az a Trump biztosítja a lendületet, akinek egyébként egyáltalán nem állna érdekében végignéznie Európa túlzott katonai megerősödését és stratégiai autonóm törekvéseit, ezzel együtt az amerikai hosszú távú befolyás elvesztését. A jelek szerint azonban már nincs visszaút.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház