Brüsszel attól tart, hogy Washington és Moszkva Európa feje fölött köthet megállapodást Ukrajnáról. Ezért az EU-ban egyre többen sürgetik egy „Putyin-csatorna” létrehozását, amelynek vezetésére a hírek szerint Angela Merkel vagy Mario Draghi a legesélyesebb.

Az Európai Unióban most először látszik tényleges politikai akarat arra, hogy Brüsszel ne pusztán finanszírozója és fegyverszállítója legyen az ukrajnai háborúnak, hanem önálló szereplőként üljön tárgyalóasztalhoz a rendezési folyamatban is. Így merült fel együttes ötletként egy európai különmegbízott kinevezése, aki közvetlen tárgyalási csatornát tarthatna fenn Vlagyimir Putyinnal.

A kezdeményezés mögött részben az a félelem áll, hogy Donald Trump új geopolitikai prioritásai – különösen a Közel-Kelet, Dél-Amerika és Kína felértékelődése – háttérbe szoríthatják Ukrajnát az amerikai külpolitikában. A tárgyaló személye körüli vita és találgatás ugyanakkor annak beismerése is, hogy az EU diplomáciai leválása Moszkváról nem hozott áttörést. Az elmúlt években Brüsszel lényegében kizárólag Washington politikájához igazodott, miközben saját tárgyalási lehetőségeit fokozatosan felszámolta. Ennek az eredménye, hogy ma Európa gyakorlatilag egyedül viseli a háború gazdasági költségeit, ám annak lezárási kísérleteire alig van közvetlen ráhatása. Ami az egyik háborús felet illeti, Volodimir Zelenszkij szerint Ukrajna számára is létfontosságú, hogy Európa közvetlenül részt vegyen a tárgyalási mechanizmusban. Kijev ugyanis attól tart, hogy egy amerikai–orosz alku egyáltalán nem veszi figyelembe az ukrán biztonsági szempontokat.

Magát Kaja Kallast, az EU külügyi főképviselőjét legendás oroszgyűlölete miatt alapból kihúzták a listáról, a kalapban maradt legesélyesebb nevek azonban nem is annyira meglepők. Mario Draghi a technokrata válságkezelés szimbóluma Európában: az euróválság idején az Európai Központi Bank élén gyakorlatilag politikai egyetértés nélkül stabilizálta az eurózónát. A másik, Angela Merkel hosszú éveken keresztül az egyetlen európai vezető volt, akit Putyin partnerként kezelt. A Kremlben ismerték Merkel politikai működésének előnyeit és korlátait, valamint kompromisszumra hajlamos stílusát. A Mutti esetében a helyzet mégis ironikus: tárgyalási szuperképességei ellenére a neve azért cseng rosszul, mert ő volt az egyik kulcsszereplője és kivitelezője annak az európai ötletnek, amely az orosz energiahordozókra épülő kölcsönös függés révén próbálta stabilizálni az európai–orosz kapcsolatokat. Az Északi Áramlat-vezetékek és a német ipar orosz gázfüggősége utólag sokak szemében megbocsáthatatlan geopolitikai tévedéssé vált.

Ki kopogtat a végén?

Az Európai Unió hosszú évek óta egy saját maga által kreált belső geopolitikai válsággal küzd: gazdasági óriásként működik, de katonai és diplomáciai értelemben továbbra sincs egységes akarata. Még most sem világos például, hogy az EU valójában milyen békefeltételeket támogatna. A kelet-európai tagállamok keményebb oroszellenes álláspontot képviselnek, míg Nyugat-Európa egy része egyre őszintébben beszél a háborús kifáradásról és a tárgyalások szükségességéről. Ennek a hátterében természetesen alapvetően gazdasági problémák húzódnak: az európai ipar energiaársokkja, Németország versenyképességi problémái, az egyre növekvő védelmi kiadások, valamint a közel-keleti események miatt közelgő világválság komoly nyomást helyez a blokkra.

Mario Draghi neve ebből a szempontból különösen érdekes. Az EKB volt főnöke az elmúlt években több részletes jelentésben figyelmeztette az EU-t arra, hogy Európa versenyképességi válságba sodródhat az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Az ő esetleges kinevezése így nem csupán diplomáciai, hanem gazdaságstratégiai üzenet is lenne, miszerint az EU stabilizációt és kiszámíthatóbb geopolitikai környezetet keres.

Orosz oldalról nyitottak az ötletre, Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője szerint Putyin „egy telefonhívásnyira van” az európai vezetőktől. Moszkva számára egy európai tárgyalási csatorna több előnnyel is járhat. Egyrészt gyengítheti a transzatlanti egységet, másrészt lehetőséget teremthet arra, hogy az EU és az Egyesült Államok érdekei közötti különbségeket kihasználják. A Kreml ugyanakkor továbbra is a kétoldalú kapcsolatokban gondolkodik. Az orosz nagystratégiában a hatalmi alkuk hagyományosan államokkal köttetnek, nem pedig összetett intézményrendszerekkel, ezért is merült fel, hogy Moszkva inkább egyetlen nagy európai állam vezetőjével tárgyalna közvetlenül, mint magával az Európai Unióval.

A négy éve tartó diplomáciai csend Oroszország malmára hajtja a most lezúduló vizet. Európa túl lassan értette meg, hogy a geopolitikai realitásokat nem lehet pusztán szankciókkal és morális alapú nyilatkozatokkal kezelni. Az új tárgyaló, legyen az bárki, hatalmas hendikeppel indul, hiszen amíg Európa hivatalosan változatlanul az elszigetelés politikáját hangoztatja Oroszországgal szemben, addig a háttérben Washington, Peking és Moszkva már egy új diplomáciai korszak infrastruktúráját kezdte el kiépíteni.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime