Míg Törökországot a „gonosz tengelyén” helyezi el Ursula von der Leyen – Kína és Oroszország mellett –, addig Marta Kos bővítésért felelős biztos az Európai Unió fontos stratégiai partereként hivatkozott a Boszporusz őrére. Az eltérő narratívák Brüsszel következetlenségét jelzik Ankarával szemben, pedig ahhoz, hogy az EU geopolitikailag releváns szereplővé váljon, két dologra mindenképp szüksége lesz: hitelességre és következetességre – az utóbbi fontos alappillére az előbbinek.

A jelenlegi bizonytalanság egy ellentmondásban gyökeredzik: ahhoz, hogy az unió releváns nemzetközi aktorrá váljon, szüksége van Törökországra. A Fekete-tengeren a NATO-alapú együttműködésre építve a hatalomkivetítés kiterjesztése, a Földközi-tengeren pedig a biztonság és az energiaellátás szempontjából kulcsfontosságú az együttműködés. Amellett, hogy a közeledést politikai és kulturális különbségek akadályozzák, a helyzetet tovább bonyolítja, hogy Ankara geopolitikai és stratégiai súlya ebben a kontextusban riválissá teszi a két felet.

A modus vivendi vizein

Az ukrajnai háború felértékelte a Fekete-tengert mint stratégiai térséget. Bár a konfliktus kezdetén úgy tűnt, hogy Oroszország hamar elvághatja Ukrajnát a tengeri hozzáféréstől, Odessza, a legfontosabb ukrán kikötő nem került Moszkva kezére. Az Azovi-tenger feletti ellenőrzés bebiztosításával (a Krím és Mariupol elfoglalásával) a Fekete-tenger keleti medencéjét megszerezték, a Kígyó-sziget és Herszon elvesztésével elestek annak a lehetőségétől, hogy az ukrán külkereskedelmet kontrollálni tudják. Az oroszok mozgásterét a térségbeli NATO-jelenlét (Románia, Bulgária és Törökország révén) tovább szűkíti. Odessza 2014 óta egyre értékesebb kikötővé válik: az ukrán export 60 százaléka innen indul útnak – ami az értékét tekintve 15, mennyiségében pedig 30 százalékos növekedés. A város és így a Fekete-tenger Ukrajna és Európa számára is fontos köldökzsinór, mivel az előbbi jelentős gazdasági bevételt, az utóbbi a stabil gabonaellátást köszönheti neki.

A háború azonban felborította az erőegyensúlyt ebben a térségben, amivel talán Törökország nyert a legtöbbet. Az 1936-os montreux-i egyezmény értelmében ugyanis

Ankara a konfliktus kezdete óta zárva tartja a Boszporuszt és a Dardanellákat, amivel gátolja a nyugati kőolajszankciókat megkerülni igyekvő orosz árnyékflotta Földközi-tengerre vezető útvonalait. Ráadásul az ország döntőbírói szerepe is megerősödött,

hiszen a szorosok megnyitását minden bizonnyal egy végleges, számára a legmegfelelőbb biztosítékokat rögzítő rendezéshez fogja kötni. Ezzel a NATO-szövetségesek, valamint a geopolitikai rivális Oroszország között egyensúlyozó Törökország kihasználhatja az oroszok erejének meggyengülését a sajátja megerősítése érdekében, így sakkban tarthatja Moszkvát a Fekete-tengeren.

Ankara itteni politikáját a nyugati szövetségesek is üdvözlik. Bár a törökök nem csatlakoztak az oroszok elleni szankciókhoz, a Moszkva hatalmát ellensúlyozó szerep mellett olyan együttműködések is segítik a modus vivendit, mint a fekete-tengeri gabonamegállapodás. Ennek a lényege, hogy Törökország közvetítő és ellenőrző szerepet játszik a térségbeli gabonaszállítások biztonságos fenntartásában az ENSZ-szel közösen működtetett isztambuli koordinációs központon keresztül. A hajózási folyosó biztosítása mellett az eurázsiai ország így hozzájárul a globális élelmiszer-ellátás stabilizálásához is. A másik ilyen közös ügy a Romániával és Bulgáriával közösen létrehozott aknamentesítési munkacsoport.

Az Európai Unió tavaly májusban fogadta el azt a Fekete-tenger térségére vonatkozó stratégiát, amely szintén szorosabbra fűzi az együttműködést Törökországgal. Ebben Európa, a Dél-Kaukázus, Közép-Ázsia és a kelet-mediterrán térség konnektivitásának és a kölcsönösen előnyös, fenntartható növekedést segítő partnerségének megerősítése érdekében hosszú távú és fokozott stratégiai szerepvállalást hirdetett meg. Ennek a fő területei a biztonság, a stabilitás és a reziliencia, a fenntartható növekedés és a prosperitás, a környezetvédelem, a klímaváltozás elleni küzdelem és az az azzal szembeni felkészültség, valamint a civilek védelme. Ezekkel kapcsolatban Brüsszel nagyobb felelősséget és aktivitást ígér. A bővítésért felelős biztos, Marta Kos szavai meg is erősítik ezt: „A Fekete-tengert az EU tagállamai és tagjelölt országai határolják. […] A jobb regionális összeköttetés új lehetőségeket teremt a kereskedelem és az üzleti élet számára, emellett hozzájárul az energiaellátás diverzifikálásához, csökkentve az Oroszországtól való függőséget”.

Ennek megvalósítása során Törökország az unió fontos partnerévé válhat a térség legerősebb NATO-tagállamaként, és miután az Egyesült Államok által nyújtott biztonsági garanciák a szövetség európai szárnyában egyre bizonytalanabbá válnak, Brüsszelnek szüksége lehet Ankarára a Fekete-tengeren és annak partjai mentén.

Két dudás egy csárdában

Az unió már három évtizede felismerte a Földközi-tenger térségének jelentőségét: az 1995-ös barcelonai deklaráció az „euro-mediterrán” partnerségről lefektette az együttműködés alapjait azáltal, hogy rögzítette annak hosszú távú céljait, főként a gazdasági integrációt, a szabadkereskedelmi zónák létrehozását, a biztonsági kooperációt – például a terrorizmussal, az illegális migrációval vagy a kábítószer-kereskedelemmel szemben –, valamint a nem uniós tagállamok közötti partnerségek ösztönzését.

Erre a dokumentumra alapozva az Európai Unió Tanácsa tavaly elfogadta a mediterrán paktumot. Ez megerősíti, hogy a mediterráneum három kontinens – Európa, Ázsia és Afrika – kereszteződése, ahol különböző kultúrák és gazdaságok találkoznak, ezért a régiót különösen összetett kapcsolatok és problémák jellemzik. A cél, hogy ezeket megértve, vagy ha szükséges, ezeken felülemelkedve az unió közelebb hozza magához a másik két kontinenst, hogy a komplex kihívásokat közös megoldásokkal és együttműködésekkel hatékonyabban tudják kezelni. A paktum a tágabb térségre kiterjedt partnerségeket szorgalmazza, az Öböl-államokat, a szubszaharai térséget, a Nyugat-Balkánt és Törökországot is beleértve.

Az Európai Unió ebben a tág térségben is vezető szerepet szeretne a kihívások kezelésében, a befolyását pedig soft power eszközökkel, a kulturális erejével kívánja kiterjeszteni. Ez utóbbiak közé tartozik egy mediterrán egyetem tervezett alapítása, a régióközi tudományos együttműködések ösztönzése, a biztonsági együttműködések és a civil biztonsághoz szükséges infrastruktúra-fejlesztések, a zöldtechnológiák és a fenntarthatóság terén birtokolt tudás, technológia megosztása, valamint a digitális integráció.

Dubravka Šuica mediterrán biztos kiemelte, hogy a törökökkel való együttműködés fontos lenne ezen célok eléréséhez, hiszen az ország elhelyezkedése nemcsak a jellemzően bizonytalan közel-keleti helyzet kontrollálása miatt értékes, hanem az ellátási láncok, például a Kínát és Ázsiát Európával összekötő Középső folyosó miatt is. A biztonság szempontjából pedig ne feledkezzünk meg Ankara szerepéről az illegális migráció feltartóztatásában.

Azonban ahogyan a mondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában – és ez akkor is igaz, ha a szóban forgó csárda maga a Földközi-tenger.

Brüsszel hiába keresi a partnerséget Ankarával, ha az utóbbi magától értetődőnek tartja, hogy a kelet-mediterrán régióban egyedül úgy lehet táncolni, ahogyan ő fütyül.

A Kék haza doktrína Törökország azon irányelve, amelynek a lényege, hogy a szuverenitását kizárólagosan gyakorolja a Földközi-tenger keleti részén, az Égei- és a Fekete-tengeren.

A Kék haza ötletét Recep Tayyip Erdoğan elnök emelte be az országának széles körű stratégiai autonómiára és határozottságra épülő külpolitikájába. A doktrínának három fő célja van: a jogigények és az erőforrások védelme a tengeren, a tengerészeti képességek kiterjesztése és függetlenítése a nyugati partnerektől, valamint Törökország vezető tengerészeti hatalommá emelése a régióban. A gyakorlatban ez a tengeri határok kiterjesztésére tett kísérletekben, a kiterjedt és állandó katonai jelenlétben, hadgyakorlatokban, valamint a nem európai szövetségesekkel kötött stratégiai partnerségekben valósul meg. Ezek viszont folytonos feszültségforrást jelentenek az unió és a törökök között, különösen Görögország és Ciprus miatt. Emellett a Földközi-tenger mélyén, a vitatott határterületeken található jelentős földgáztartalék kitermelési jogainak a kérdése szintén mérgezi a két szereplő kapcsolatát.

Ankara nem tagja az ENSZ tengerjogi egyezményének (UNCLOS), amely a tengeri határok kijelölését és a tengeri területek feletti szuverenitás gyakorlását szabályozza. Ennek az egyik oka, hogy a görög Dél-Égei-szigetek közül sok hovatartozása vitatott, valamint ezek közelsége a török partokhoz bonyolulttá teszi a kizárólagos gazdasági övezet és a tengeri talapzat kijelölését mind görög, mind török szempontból. A kérdést az 1923-as lausanne-i békeszerződés hivatott rendezni, de az abban foglaltakat Athén és Ankara időről időre figyelmen kívül hagyja, vagy egyenesen felülírja. Ez pedig feszültséget és gyakori vitát vált ki a két állam, valamint Törökország és az Európai Unió között is.

A helyzetet tovább bonyolítja Ciprus helyzete. Mivel a szigeten törökök és görögök is élnek, 1960-ban a két nép állama brit közvetítéssel megszervezte a Ciprusi Köztársaságot, ahol nemzetközi szerződésekben garantálták a békés egymás mellett élést és a közös államszervezést. 1963-ban azonban a ciprusi görögök erőszakkal átvették a hatalmat a közös intézmények felett, ezzel felrúgva a békét és az egységet garantáló megállapodásokat. A helyzet tovább romlott, amikor 1974-ben Görögország megpróbálta annektálni a szigetet, ami ellen Törökország fegyverrel lépett fel. A kettészakadás 1983-ban vált teljessé, amikor török támogatással kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot.

Területi viták Törökországgal a Földközi-tengeren. Magyarázatok – EEZ: kizárólagos gazdasági övezet, ahol az adott állam feltétlenül és kizárólagosan gyakorolhatja a szuverenitását. Kontinentális talapzat: az a legfeljebb 200 tengeri mérföldes (kb. 370 km) szakasz, amely az adott állam szárazföldi területének víz alatti kiterjedését foglalja magában. Forrás: Stiftung Wissenschaft und Politik

A nyugati szövetségesek szerint Törökország a vitatott vizeken tartott hadgyakorlatokkal, valamint a tengeri földgázforrások feltárásának módjával számos nemzetközi egyezményt megsért, ezt pedig szankciós intézkedésekkel, valamint a különböző fórumokból való kizárással büntetik. Törökország nem tagja például a Kelet-Mediterrán Gázfórumnak (EMGF) sem, amit Ciprus, Egyiptom, Franciaország, Görögország, Izrael, Olaszország, Jordánia és Palesztina a versenyképes, korrekt és stabil regionális földgázpiac fenntartásának érdekében hozott létre. Az ilyen jellegű reretorziók azonban nem tántorítják el Erdoğant. Májusban bejelentette, hogy a kormánya jogszabályt készít elő a vitatott tengeri területek rögzítésére vonatkozóan, amely a török jogba foglalná a Kék haza doktrínátját, intézményesítve az expanzív igényeket.

Tekintettel a Fekete- és a Kelet-Földközi-tenger közötti geostratégiai összekapcsoltságra, Ankara nyugati szövetségeseinek elengedhetetlen, hogy konstruktív párbeszédet folytassanak Törökországgal annak érdekében, hogy eloszlassák az ország aggályait és közös nevezőre jussanak. A közeledés a meglévő megállapodások és keretek – például az EMGF – felülvizsgálatával is kezdődhet, annak biztosítása érdekében, hogy ezek a kezdeményezések reprezentatívak és inkluzívak legyenek, valamint figyelembe vegyék az összes regionális érdekelt fél igényeit. Erre égető szükség van, hiszen a közel-keleti konfliktus és annak gazdasági hatásai olyan kockázatokat és nyomást rónak Európára, valamint a tágabb mediterrán térségre, amelyek kezelése csak közösen lehet hatékony.

Európai félelmek

Ursula von der Leyen megjegyzése – amikor Törökországot Oroszországgal és Kínával egy polcra helyezte – az európai szorongás megnyilvánulása volt. Brüsszel ugyanis attól tart, hogy bár szüksége lenne Ankarára, az nem tekinti magát automatikusan a nyugati szövetség részének. Az EU gondját tovább növeli, hogy Törökország keleti nyitása és a nyugati felügyeleten kívüli mozgástere kiterjesztése gyorsíthatja az atlanti rendszer széttöredezését, miközben az Egyesült Államok is éppen arra készül, hogy búcsút intsen az öreg kontinensnek.

Von der Leyen állításával szemben

Törökország nem tekinti természetes szövetségesének sem Oroszországot, sem Kínát. A közeledés oka az, hogy csalódott a nyugati szövetségi rendszerben, ezért Keleten keres alternatívákat:

szankciókerülő megoldásokat, dollárdominanciát mérséklő elszámolási csatornákat, új fejlesztési bankokat és piaci lehetőségeket. A nyugati tőke kiáramlása, az árfolyamnyomás és a nyugati befektetésekhez kötődő politikai feltételrendszerek miatt Ankara abban érdekelt, hogy diverzifikálja a gazdaságát, éppen ezért fordít egyre több figyelmet a BRICS-re is.

Ez a barátkozás ugyanakkor kifejezetten „kényelmetlen” Erdoğan számára, amire jó példa a már említett rivalizálás Oroszországgal, amellyel több konfliktusban sincs egyetértés. Kína eközben valamivel szívélyesebb Törökországgal szemben, de a közös platformot itt is csupán az teremti meg, hogy a nyugati „szabályalapú rend” gyakran gazdasági és geopolitikai korlátokat szab a két állam stratégiai céljainak megvalósításában.

Brüsszel dilemmája is ebből adódik: az uniónak stratégiai okokból szüksége van Törökországra – a Fekete-tenger kapujától a migrációs útvonalak kezelésén át a közel-keleti stabilitásig és az energiapolitikai csomópontszerepig –, mégsem tud mit kezdeni azzal, hogy Ankara egy harmadik úton jár. Meg akarja tartani a nyugati integráció előnyeit, miközben a mozgásterét keleti kapcsolatokkal és párhuzamos pénzügyi-gazdasági csatornákkal bővíti. Míg az EU Törökországot nélkülözhetetlen partnerként tartja, Ankara egyre kevésbé fogadja el a tartós alárendeltséget egy általa kényelmetlennek és igazságtalannak érzett keretben.

Kapcsolódó:

Címlapfotó: MTI/Necati Savas