Az európai energiaválság egyik ellentmondása, hogy az EU bár levált az orosz vezetékes gáz jelentős részéről, ám közben az LNG-re, vagyis a cseppfolyósított földgázra egyre jobban ráutalta magát. A vezetékes gáz olyan, mint egy fix vasútvonal: ha működik, kiszámíthatóan és nagy tömegben szállít. Az LNG viszont tengeri konténerforgalom, azaz rugalmasabb, több irányból érkezhet, de érzékenyebb a világpiaci árakra, a kikötőkre és a szállítási útvonalak biztonságára, ahogy az észrevehetjük a Hormuzi-szoros körül kialakult válságon is.

Ebben az új rendszerben az Egyesült Államok lett Európa legfontosabb beszállítója: az amerikai LNG aránya az európai importban januárban a múlt év azonos időszakához képest 50-ről körülbelül 60 százalékra nőtt, miközben az orosz LNG ugyanabban a hónapban nagyjából majdnem 20 százalékot tett ki. Ez azt jelenti, hogy az unió az orosz csővezetékesből részben amerikai tengeri függésbe lépett át, miközben az orosz LNG továbbra is benne van a rendszerben.

A váltás politikailag érthető volt, gazdaságilag viszont bonyolultabb képet ad. Az amerikai LNG gyorsan pótolhatóvá tette az orosz vezetékes gáz egy részét, de az EU ezzel jobban kitette magát az atlanti-óceáni szállítási láncoknak, az ázsiai vevőkkel folytatott versenynek és az amerikai belpolitikai döntéseknek.

Európa még mindig orosz sarkvidéki gázt vesz

Az orosz LNG esetében a Jamal-félsziget a kulcs. Ez az északi-sarkvidéki energiatérség a Novatek vezette Jamal LNG-projekt révén továbbra is fontos beszállítója Európának: az első negyedévben a globális szállítmányainak 97 százalékát az EU vásárolta meg: a 71 rakományból 69 európai kikötőkbe ment. Vagyis miközben Brüsszel stratégiai célja az orosz energia kivezetése, a gyakorlatban Európa még mindig az orosz sarkvidéki LNG szinte egyedüli felvásárlója.

Ez azért különösen érzékeny pont, mert az unió már kijelölte a leválás menetrendjét, a döntés szerint az orosz LNG teljes tilalma jövő év elejétől lépne életbe, a vezetékes orosz gázra vonatkozó teljes tilalom pedig később követné, ami Moszkva számára időzített problémát jelent: ami ma még bevételt hoz Európából, az rövid időn belül megszűnhet.

Itt kapcsolódik össze a Jamal LNG és a Szibéria Ereje 2 története. A tervezett vezeték a Jamalhoz kötődő arktikus gázmezőktől Mongólián át juttathatna gázt Kínába, évi 50 milliárd köbméteres kapacitással. A vezeték természetesen nem LNG-t szállítana, hanem földgázt, de stratégiai értelemben ugyanarra a kérdésre adna választ: hogyan lehet az orosz északi gázvagyont Európa helyett tartósan Ázsiába juttatni.

(A kép forrása: RFE/RL)

Orosz szemszögből ez menekülőút lenne: ha az európai LNG-kapu bezárul, Moszkvának olyan piac kell, amely nagy, hosszú távú és politikailag kevésbé ellenséges. Kína pont ideális lehetne erre, de csak akkor, ha Peking elfogadja az árat, a mennyiséget és a finanszírozási feltételeket. A gázvezeték ezért nem pusztán mérnöki projekt, inkább egy óriási geopolitikai szerződés előszobája: a csövek lefektetése előtt előbb az alkuerőt kell elosztani, ahol viszont Kína rendelkezik az adukkal.

Peking mosolyog, de nem ír alá bármit

Putyin május 20-i pekingi látogatása ezt az alkut próbálta előremozdítani. A nyilvános üzenetekben Moszkva és Peking egységet mutatott: bírálták az amerikai külpolitikát, elutasították a hegemóniát és a többpólusú világrend képviselőiként léptek fel. Azonban Putyin nem szerezte meg Hszi Csin-ping végleges jóváhagyását a Szibéria Ereje 2-höz, miközben a Kreml csak általános egyetértésről beszélt a fő paraméterek kapcsán.

Ez a különbség döntő. A politikai fotó, a közös nyilatkozat és az Amerika-ellenes retorika Moszkvának fontos, de nem helyettesíti a szerződést. A találkozó időzítése különösen beszédes volt, mert Putyin néhány nappal a Trump–Hszi találkozó után érkezett Pekingbe. Az amerikai–kínai csúcson Hszi Csin-ping egy kölcsönös függésekkel terhelt nagyhatalmi alkuban mozgott, ahol kereskedelemről, technológiáról, Közel-Keletről és a globális stabilitásról is szó volt. Az orosz–kínai találkozón ezzel szemben Peking helyzete kényelmesebb volt, mivel Moszkva jobban rászorul a kínai energiaügyi és technológiai kapcsolatokra, mint fordítva.

Viszont az iráni háború új érvet adott az oroszoknak: ha a közel-keleti tengeri útvonalak sérülékenyek, akkor egy szárazföldi vezeték biztonságosabbnak tűnhet, mint a Hormuzi-szorost vagy más problémás pontokon át haladó LNG-kereskedelem. Csakhogy Kína több lábon áll: vásárolhat Közép-Ázsiából, tengeren érkező LNG-ből és közben kivárhatja, amíg Moszkva még kedvezőbb feltételeket kínál.

Európa számára ebből két tanulság következik. Az első, hogy az orosz energia leválasztása nem egyszeri döntés, hanem hosszú átmenet, amelyben az amerikai LNG, az orosz sarkvidéki gáz és az ázsiai kereslet alakítja az árakat. A második, hogy Oroszország jövőbeli pénzügyi mozgástere egyre inkább Kínától függhet, ami tovább növeli az ázsiai nagyhatalom befolyását az ukrajnai háborúban. Magyarország szempontjából ez azért fontos, mert a közép-európai energiabiztonságot nem lehet csak szerződésekben és csővezetékekben mérni: azt is látni kell, ki diktálja a feltételeket a háttérben, és melyik nagyhatalom képes a saját ellátási érdekeit mások kiszolgáltatottságából erőforrássá alakítani.

Kapcsolódó: