Bár Washington és Teherán tárgyal egymással, a folyamat annyira lassú, hogy a világ energiarendszere lassan feléli a tartalékait. A Hormuzi-szoros tartós lezárása egyelőre nem okozott teljes gazdasági sokkot, de ez inkább a stratégiai készleteknek és a kereslet visszaesésének köszönhető, semmint a helyzet megoldódásának.

Van egy kérdés, amit a piac biztosan nem, az energiafüggő világszintű ipari szegmens óvatosan, a kormányok pedig csak suttogva mernek feltenni: mi történik akkor, ha a Hormuzi-szoros nemhogy hónapok, de még évek múlva sem nyílik meg újra a kereskedelem előtt?

A Bloomberg publicistája, Javier Blas ezzel a geopolitikai horrorforgatókönyvvel foglalkozik minapi írásában, több figyelemre méltó megjegyzést téve. A kérdés nagyon is fontos, miután a globális energiapiac (jó szokásához híven önmaga és az árfolyam nyugtatására) még mindig átmeneti zavarként kezeli a helyzetet, mintha a természetes állapot egyik napról a másikra automatikusan és magától helyreállna. Nem kell azonban annyira mélyen a múltba révedni, hogy a történelem ismét oktatni kezdjen. Bár az 1967-es arab–izraeli háború csupán hat napig tartott, a Szuezi-csatorna nyolc éven át zárva volt utána. (Az ott rekedt hajók közül többet szó szerint mozgásképtelenné evett a rozsda.) A történet természetesen intő jel: a geopolitikai hátterű infrastruktúrák ezúttal is sokkal tovább maradhatnak bénult állapotban, mint ahogy azt bárki elképzelhetőnek és kezelhetőnek tartja.

A piac jelenlegi, egyébként logikus álláspontja a racionalitásba vetett hitre épül: a Hormuzi-szoros azért nem maradhat huzamosabb ideig zárva, mert az globális méretekben túl nagy gazdasági károkat okozna.

E gondolat veszélye azonban épp a logikus érvelésben rejlik.

Attól ugyanis, hogy valami irracionális, még nagyon is sokáig fennmaradhat – különösen egy háborús környezetben. Jelen pillanatban a konkrét tárgyalások újra és újra önmagukba fulladnak Washington és Teherán között, aminek az oka egyszerű: a konfliktus egyelőre egyik felet sem kényszeríti valódi kompromisszumra. Donald Trump számára, aki csak és kizárólag az Egyesült Államok gazdasági szempontjait veszi figyelembe, a háború eddig meglepően olcsónak bizonyult. Az amerikai részvénypiac közel történelmi csúcson van, a gazdaság továbbra is erős növekedést mutat, az üzemanyagárak pedig bár emelkedtek, még nem idéztek elő politikai pánikot. Vagyis Washingtonban egyelőre nincs valódi gazdasági kényszer a gyors megegyezésre. Irán oldaláról a helyzet még érthetőbb. Az ország gazdasága ugyan súlyos nyomás alatt áll – értéktelen valuta, emelkedő munkanélküliség, elszabaduló élelmiszer-infláció –, de a rezsimváltás elmaradásával a rendszer (történelmileg is) rendkívül magas fájdalomtűrő képességet mutat. A teheráni vezetés ráadásul épp ebből az egzisztenciális gondolatból indul ki: amikor a rezsim fennmaradása a tét, akkor a gazdasági károk másodlagossá válnak, főleg úgy, hogy közben Hormuz blokkolásával világszerte ki tudja terjeszteni a kényszerítő erejét.

Puffergyilkosok

A világ eddig csupán azért úszta meg a teljes energiaválságot, mert egyszerre több védőháló is működésbe lépett. A háború kezdetén túlkínálat volt az olajpiacon, a stratégiai tartalékkészleteket megnyitották, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek részben megkerülték Hormuzt alternatív vezetékekkel, a magas árak pedig visszafogták a keresletet. Kína ráadásul nagymértékben csökkentette az importját, ami önmagában is tompította a globális nyomást.

Csakhogy ezek a pufferek végesek, és a világ lassan feléli az energiarendszer tartalékait. A napi nagyjából 20 millió hordónyi olaj kiesése hosszú távon már nem kezelhető eldugott raktárak megnyitásával és logisztikai trükkökkel. Ha a lezárás elhúzódik, akkor a piacnak előbb-utóbb radikális keresletcsökkentésre lesz szüksége, vagyis olyan magas árszintekre, ahol a fogyasztás önmagától összeomlik.

Túlmutatva az energiapiaci problémán, onnantól beszélhetünk majd globális recesszióról és a növekedés satufékezéséről.

Érdekes módon mindezek ellenére a piac még mindig nem gondolkodik egy szükségszerű korszakváltáson, pedig a Perzsa-öböl körüli infrastruktúra fokozatos konfliktuszónává válása már most új beruházási hullámot indított el. Az Emírségek felgyorsította az új, Hormuzt megkerülő vezetékei építését, és várhatóan Szaúd-Arábia szintén növeli az alternatív exportkapacitásait. Ellenpólusként ott áll Katar, amely magára maradt az LNG-infrastruktúráját ért pusztítással és az exportképtelenségével. Az elmúlt évtizedek ugyanis kereskedelmi szempontból egyetlen gondolatra épültek, arra, hogy a tengeri útvonalak garantáltan nyitva maradnak, ha másképp nem, akkor amerikai haditengerészeti védelem mellett. Igaz, a Hormuzi-szoros blokádja eddig ismeretlen terület volt, most azonban, hogy megtörtént, meg is mutatta, mennyire gyenge lábakon állt ez a feltételezés.

Trump lelkesedésétől vagy dühöngésétől függetlenül valószínűleg lesz valamilyen átmeneti, egyelőre homályos kompromisszumos megoldás Washington és Teherán között. A piacnak annyiban igaza van, hogy egyik félnek sem áll érdekében egy teljes gazdasági összeomlás főszereplőjévé válni. A geopolitikai káoszt és a kilátástalanság érzetét azonban csak erősíti, hogy a szoros huzamosabb lezárása bekerült a reális forgatókönyvek közé. A globális kereskedelmi útvonalak újragondolása törvényszerű, a történet paradoxona azonban éppen az, hogy az alternatív megoldások kiterjesztéséhez először véget kellene vetni a mostani válságnak. Ennek pedig túl sok jele nincs.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház