A Nyugat stratégiai autonómiát akar építeni a ritkaföldfémek és akkumulátoripari nyersanyagok piacán, csakhogy a koordinálatlan állami támogatások végül ugyanazt a problémát idézhetik elő, amelyet el akarnak kerülni: instabilitást és piaci összeomlást.

A kritikus ásványok körül kialakuló verseny napjainkra nyersanyagpiaciból geopolitikaivá vált. A ritkaföldfémek, a lítium, a nikkel, a kobalt vagy a grafit utáni hajsza a globális hatalmi átrendeződés egyik frontvonala, míg az ipari infrastruktúra, az elektromos átállás, a mesterséges intelligencia hardverigényének kielégítése, a hadiipari beszállítói láncok ellenőrzése és a chipgyártás alapanyagainak birtoklása szó szerint a jövőt eldöntő tényezők lettek.

Európa kétségbeesetten próbál függetlenedni Kínától, ám épp azokra az iparpolitikai húzásokra készül, amelyekért Pekinget ostorozza – beleértve azt az állami támogatási rendszert, amelyet egyébként eddig protekcionistának és piactorzítónak bélyegzett. A nyersanyagpánik azonban mára akkora méreteket öltött, hogy az egy túlberuházási hullámmal végül a féltett piac összeomlásához vezethet. A Nyugat az utolsó pillanatig hitt abban, hogy a globalizált piac természetes módon mindenki számára biztosítja az ellátási láncokat. A neoliberális szemlélet ugyanis abból indult ki, hogy a piac hatékonyabb, mint az állami beavatkozás, így a termelést (logikusan) oda szervezte, ahol olcsóbb volt az energia, a munkaerő és termelési szempontból lazábbak voltak a környezetvédelmi és egyéb, Nyugaton sokkal szigorúbb szabályok. Ez volt az, amit Kína ritka nagy türelemmel kivárt, majd könyörtelenül kihasznált.

Peking évtizedeken át tudatos építkezést folytatott, hogy dominánssá váljon a ritkaföldfémek és más kritikus nyersanyagok feldolgozásában.

Mindezt úgy, hogy közben magához bilincselte a teljes értékláncot: a kitermelést, a finomítást, a feldolgozást, a mágnesgyártást, az elektromosjármű-ipart és az akkumulátorgyártást. Húsz évvel korábban értette meg, mint a Nyugat, hogy a nyersanyag-kitermelés önmagában nem ad hatalmat, a feldolgozási kapacitás már annál inkább. Az elgondolás gyakorlati eredményeképpen a világ ritkaföldfém-finomításának döntő része kínai kézben van, és számos kritikus ásvány esetén a nyugati országok kínai infrastruktúrától függenek, még akkor is, ha maga a nyersanyag nem Kínából származik. Ez a függőség vált egészen kínos leckévé, amikor az amerikai–kínai technológiai és kereskedelmi, illetve az ukrajnai háború fehéren-feketén megmutatta, hogy a globális ellátási láncok részének vagy egészének a birtoklása mennyire könnyen alakítható át geopolitikai fegyverré.

Álomtorzító hatások

Az elmúlt években a nagyobb nyugati gazdaságok ugyanabba az irányba indultak el. Az Egyesült Államok több mint 20 milliárd dollárnyi támogatási programot indított kritikus ásványi projektekre, ezek közé tartozik a stratégiai készletfelhalmozást célzó Project Vault, amely egy körülbelül 10 milliárd dolláros kezdeményezés. Ausztrália legalább 13 milliárd ausztrál dollárt mozgósított, az Európai Unió a Critical Raw Materials Act révén próbál ellátási láncokat kiépíteni, Japán pedig szintén gyorsítja az alternatív beszerzési útvonalak kialakítását.

Az iparpolitikai állami megoldásokban és a protekcionista intézkedésekben önmagukban semmi meglepő nincs, a paradoxon a piacféltésből kialakuló piactorzításban rejlik. A ritkaföldfémek teljes piaca 2024-ben nagyjából 6,4 milliárd dollárt ért, vagyis a nyugati állami támogatások és beruházási ígéretek már most meghaladják annak teljes értékét, ami finoman szólva is aránytalanságot jelez. Amennyiben a tőkét most a szektorba zúdító országok egyszerre kezdenek bányákat vásárolni, bérelni, megnyitni és finanszírozni, feldolgozókapacitásokat kiépíteni, ráadásul árgaranciákat biztosítani, abból

olyan mesterségesen generált kínálati robbanás alakulhat ki, amit a valós kereslet nem tud felszívni.

Míg az állami támogatás rövid távon stabilitást eredményez, és a befektetőket is felvidítja, hosszabb távon torzítja a piacot: a termelők és a kereskedők ugyanis a valós kereslet helyett már az állami pénzekre reagálnak. A kritikus ásványok esetén még veszélyesebb a lufi kialakulásának lehetősége, mert itt a geopolitikai szempontok évek óta felülírják a gazdasági racionalitást. Erre a legjobb példa az Egyesült Államok, amelynek az elsődleges célja messze nem a profittermelés, hanem a kínai függőség csökkentése. Innentől még piaci logikáról is bajosan beszélhetünk, a kiindulópont ugyanis a „stratégiai autonómia” megteremtése, még azon az áron is, hogy a projektek egyébként veszteségesek. Ezzel viszont tovább nő a piaci fegyelmet nélkülöző túlberuházás kockázata, és máris kész a buborék létrehozásához nélkülözhetetlen „halálspirál”.

Abszurd, de fontos mellékszál, hogy a nyugati államok pontosan ugyanazt az iparpolitikai modellt kezdik alkalmazni, amelyért éveken, évtizedeken keresztül bírálták Kínát. Az állami támogatások, a garantált felvásárlások, a stratégiai készletezés és az állami hitelezés mind olyan eszköz, amelynek semmi köze a klasszikus szabadpiaci modellhez. Így ami történik, az valójában a globalizáció korszakának a végét jelzi.

A világ fokozatosan átáll egy blokkosodó, geopolitikai alapú gazdasági rendszerre, amelyben a stratégiai nyersanyagok, a technológiai beszállítói láncok és az ipari autonómia fontosabbá válik a puszta költséghatékonyságnál.

Az a legnagyobb probléma a nyugati elképzelésekkel, hogy túl későn kezdtek bele a megvalósításukba. Kína több évtizedes előnye a bányászatban, a feldolgozásban, az infrastruktúrában, a technológiai know-how-ban és az ipari integrációban egyaránt óriási. Önmagában a nyugati bányászati projektek nem oldják meg ezt a problémát, a finomítói kapacitások, a vegyipari háttér, egyáltalán az ipari ökoszisztéma kiépítése pedig sokkal hosszabb és drágább folyamat.

Itt lép színre az integrált ellátási lánc fogalma. A nyugati kormányok már kezdik felismerni, hogy a kitermelés édeskevés, ezért olyan teljes rendszert kellene felépíteniük, amely a bányától az akkumulátorgyártásig vagy a hadiipari felhasználásig végigviszi az érték- és ellátási láncot. Ez az, amit Kína már megoldott, ám hatalmas tőkeberuházások és rengeteg idő árán. Külön-külön a nyugati országok minden valószínűség szerint nem is tudják megismételni ezt a mutatványt, ezért sürgetik egy koordinált rendszer kialakítását.

A beruházási piac a kritikus nyersanyagok, a ritkaföldfémek és általában a zöldátállás tekintetében ráadásul különösen veszélyes hellyé válhat. Az ugrásszerű technológiai fejlődés gyorsan átírhatja az egész keresleti szerkezetet: egy az e-akkumulátorokba ma kulcsfontosságúnak hitt nyersanyag ugyanis néhány év múlva részben vagy egészében kiválthatóvá válhat az új, megállás nélkül fejlődő gyártási technológiákkal.

Mi fájhat Magyarországnak?

A hazai gazdaság az elmúlt években erősen rákapcsolódott az akkumulátoriparra és az elektromosautó-gyártásra, így igencsak érintett a problémában. Debrecen, Iváncsa, Göd, Szeged és más beruházási központok közvetlenül kötődnek a globális kritikusásvány-láncokhoz.

Ez egyszerre jelent lehetőséget és sérülékenységet. Ha a nyugati támogatási hullám stabil és olcsó nyersanyagellátást teremt, abból a hazai autóipar rövid távon profitálhat, az alacsonyabb nyersanyagárak ugyanis javíthatják az európai akkumulátorgyártás versenyképességét. Ha viszont a piac a túltermelés miatt túlzottan instabillá válik, vagy a kínai–nyugati blokkosodás tovább mélyül,

Magyarország könnyen geopolitikai ütközőzónává válhat a különböző ellátási láncok között.

A helyzet e szempontból azért kényes, mert hazánk egyszerre próbál mélyen integrálódni a kínai akkumulátoripari beruházásokba és az európai ipari rendszerbe. Ez egy pragmatikus gazdaságpolitikát jelez, hosszabb távon azonban komoly kockázatokat hordoz magában.

Mindez azonban csupán árnyalja az összképet, amely bonyolultságában is tisztán látható: a Nyugat gyakorlatilag a korábbi globalista modelljének a korrekcióját hajtja éppen végre. Míg az elmúlt harminc évben a hatékonyság és az olcsóság logikája dominált, immár a biztonság (beleértve a nemzetbiztonságot), a geopolitikai hatalom és az ipari autonómia kerül előtérbe.

Olyan átmenet lesz ez, amely sokaknak fájni fog. A kritikus ásványok piacán egyszerre jelenik majd meg a geopolitikai pánik szülte döntéskényszer, az állami pénzeső, a rivális iparpolitikák és a technológiai, nem a klasszikus értelemben vett verseny. A káosz pedig káoszt szül: ha a nyugati országok nem lesznek képesek összehangoltan és a mostanihoz hasonló pánik nélkül reagálni, akkor pontosan azokat a piaci torzulásokat alkotják újra, amelyek ellen eredetileg védekezni akartak.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Dreamstime