A Pax Americana 1945 után Nyugat-Európa stabilitásának sarokkövekét jelentette. Később ebbe beletartozott a posztkommunista Kelet- és Közép-Európa nagy része, amely az amerikaiak hidegháborús győzelme után önként és lelkesen csatlakozott hozzá. A stabilitás korszaka pedig megteremtette a rendkívüli gazdasági prosperitás feltételeit.

Azok, akik az Egyesült Államok kudarcait emlegetik több ázsiai misszió (Vietnám, Irak, Afganisztán) esetén, úgy tűnik, elfelejtették, hogy az USA Japán és Dél-Korea háború utáni sikereiben is óriási szerepet játszott. Még Kína felemelkedése is a Mao Ce-tung terroruralma alatti szegénységből Washington befolyásának a nyomait viseli magán. Az amerikai sikerek Európában is jelentősek: először Nyugat-Németország, majd az egész Németország, végül Európa, ahol évszázadok után a korábbi nyugati nagyhatalmak már nem egymás legnagyobb riválisai voltak.

Az amerikai támogatású jólét és a mélyülő gazdasági egymásrautaltság olyan Európát hozott létre, amelyben hosszú idő óta először a legtöbb nemzet nem jelentett fenyegetést egymásra nézve. Ez azonban azt is jelentette, hogy az öreg kontinens ezen része már másokra nézve sem jelentett fenyegetést, vagyis a katonai és geopolitikai befolyása hosszú távon ezzel arányosan csökken.

Egy kivétel marad: Európán belül legalább egy állam – Oroszország – még mindig megalázottnak és lealacsonyítottnak érzi magát a hidegháborúban elszenvedett veresége miatt. Ezt, valamint az Egyesült Államok hosszú ideje fennálló abszolút dominanciáját a biztonsági ügyeiben soha nem bocsátotta meg a világnak és különösen Európának. A Kreml az elmúlt két évtizedben demonstrálta is a bosszúvágyát, aminek a leképeződése az orosz–ukrán háború.

Nyugdíjak és kórházak, nem fegyverek

Theodore Roosevelt volt amerikai elnöknek az volt a külpolitikai hitvallása, hogy „Speak softly and carry a big stick, you will go far”, azaz „Beszélj halkan, és tarts nagy botot a kezedben, akkor messzire jutsz”. Az elmúlt évtizedekben az Európai Unió pont az ellenkezőjét tette: a politikusai hangosan beszélnek a különböző nemzetközi fórumokon, de nincs semmijük, amivel alátámaszthatnák a szavaikat.

Az ifo Intézet tanulmánya szerint egyetlen olyan európai ország sincs, amely 2022-re elérte volna a 1990-es védelmi kiadási szintjét, a szociálpolitika és az egészségügy területén azonban a kiadások megduplázódtak, az oktatásra fordított kiadások pedig másfélszeresére nőttek. A helyzet 2025-ben jelentősen megváltozott: az európai NATO-tagállamok és Kanada 2024-hez képest reálértékben közel 20 százalékkal növelték a védelmi kiadásaikat, és végül mindegyikük elérte (vagy túllépte) a GDP 2 százalékát kitevő célt, bár néhányuk csak éppen hogy.

Ennek ellenére sok ország még mindig messze elmarad a 2025-ös NATO-csúcstalálkozón meghatározott ambiciózusabb céloktól, a védelmi kiadásoknak a GDP 3,5, majd végül 5 százalékára emelésétől. Az amerikaiak továbbra is nagy léptékben gyártanak hadihajókat, az európaiak viszont kórházakat építenek, nyugdíjrendszereket reformálnak meg – és csak lassan növelik a fegyverarzenáljukat.

Az európai nemzetek potyautasként Amerika erejére támaszkodtak, miközben alig várták, hogy másokat oktassanak a felelősségükről.

Csakhogy Donald Trump második ciklusában, az európaiak fokozatosan szembesülnek azzal a ténnyel, hogy a régi transzatlanti alkunak vége, és fel kell ismerjék, hogy a védelem ára meredeken emelkedni fog.

A potyautas-dilemma

Ez a helyzet hozzájárul a politikai bénuláshoz, mivel az európai országok nemcsak a kollektív védekezéssel küszködnek, hanem az egyértelmű álláspontok kialakításával is.

Ezt jól illusztrálja a Hormuzi-szorosban zajló válság, ahol az iráni lépések súlyosan megzavarták a globális energiaáramlást. Az európaiak a konfliktus kezdete óta leginkább azt szerették volna, hogy legyen vége hamar, komoly következmények nélkül és úgy, hogy közvetlen beavatkozásra ne legyen szükség.

Az európai politikusok jelenleg igencsak zavarban vannak, hiszen azt jól látják, hogy az USA viselkedésének radikális változása súlyos következményekkel jár számukra, még akkor is, ha az nagyrészt Amerika belső problémáiból fakad. Az, hogy az Egyesült Államok rendet akar rakni, a hegemón természetéből fakad, csakhogy ennek vannak nem várt következményei is.

Ha Európa fegyverkezni kezd, miközben erősödik a nacionalizmus, akkor kevésbé lesz biztonságos hely, mint korábban.

További veszélyforrást jelent, hogy nehéz megjósolni, hogy az 1968-as, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést sikerül-e fenntartani, mivel azok az országok, amelyek vagy nem ratifikálták, vagy kiléptek belőle – mint India, Észak-Korea, Izrael és Pakisztán –, egyre erősödnek.

Az európai társadalmakban a generációs konfliktusokkal is számolni kell, mivel , egyre nagyobb a szükség az idősek támogatására. Németországban a 2025-ös nyugdíjcsomag decemberi jóváhagyása – amely 18,6-ról 20 százalék fölé emeli a dolgozók járulékát – lázadást váltott ki Friedrich Merz kancellár koalíciójának fiatalabb törvényhozói csoportja körében. Ezek a fiatalok egyre inkább tudatában vannak annak, hogy a generációjuk tagjaitól elvárják, hogy a családjuk eltartása mellett a szüleiket és a nagyszüleiket is támogasság, miközben vállalják a felelősséget az ország védelméért a külső fenyegetésekkel szemben. Nem meglepő, hogy az idősebbeket nem zavarja különösebben a kötelező katonai szolgálat gondolata, hiszen az őket nem érinti. A fiatalabb nemzedékek azonban alapvetően ellenzik azt.

Európában a katonai kiadások megemelése növeli az államadósságot, csakhogy egyik ország sem hajlandó csökkenteni a meglévő juttatásait vagy a jóléti államot, és természetesen adóemeléseket sem szeretne. Ráadásul ez utóbbi sok országban az adóemelés eleve nem is jöhet szóba a már így is jelentős adóterhek miatt. Ennek az eredménye pedig a növekvő adósságszint, ami komoly vitákat vált ki arról, hogyan lehetne ezt a kérdést a jövőben kreatívabban kezelni.

Tavaly a katonai kiadások egy 150 milliárd euró értékű SAFE (Security Action for Europe) létrehozásához vezettek, és a tagállamok az ebből az alapból felvett hiteleket használhatják fel a védelmi és harci képességeik fejlesztésére. Érdemes megjegyezni, hogy az így nemzeti szinten keletkező hiányok és adósságok mentesülnek az európai költségvetési szabályok alól, és az Európai Bizottság nem bünteti vagy szankcionálja a tagállamokat az ilyen adósságok miatt.

A hitelfelvétel hatásai azonban a jövőben éreztetik majd a hatásukat, és bár szükség lehet a védelmi kiadások növelésére, az nem veszélyeztetheti a jelenlegi jólétet. Csakhogy Európa riválisai könnyen felismerhetik a kontinens egyes országainak a katonai és az ellenálló képességhez való elkötelezettségét. Ez túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy továbbra is figyelmen kívül lehessen hagyni.

A jelenlegi körülmények között Európa előtt két út áll:

1. Hitelfelvétellel finanszírozza a védelmét – 70 százalékos valószínűség: az európai országok az új, költséges védelmi prioritásukat továbbra is elsősorban új hitelek felvételével fogják finanszírozni, ahelyett, hogy átcsoportosítanák a meglévő kiadási prioritásaikat vagy adót emelnének. A tagállami adósság mellett így az európai adósság is növekszik, ahogyan a világjárvány után is. Ezt a fokozatosan növekvő terhet vagy központi banki eszközökkel (monetáris finanszírozás), vagy annak egy részének a hitelezők kárára történő átstrukturálásával kell kezelni. Nem lesz őszinte a szándék a közös védelmi képességek kiépítésére, és egyes államok a NATO-n belül továbbra is megpróbálják mások rovására élvezni a védelmet.

2. Az Egyesült Államoktól való függőségtől a cselekvőképes Európáig – 30 százalékos valószínűség: a növekvő globális biztonsági kockázatok gyengítik a NATO-n belüli, a külső támadásokkal szembeni elrettentő erőt. Egyes európai országok előnyben részesíthetik a védelmi kiadásokat más területekkel szemben, vagy további forrásokat kereshetnek a katonai költségvetésük finanszírozásához. Ennek eredményeként az adósság már nem növekszik fenntarthatatlanul, emellett fokozódik az országok közötti együttműködés a védelmi iparban, valamint a kapacitások és a katonai képességek megosztása terén.

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons