Brüsszel továbbra is rendeletekben és szabályozásokban gondolkodik, miközben Peking ritkaföldfémekkel, finomítói kapacitásokkal és exportkontrollal játssza a geopolitikai sakkpartijait. Az eredmény: Európa egyre inkább a saját gazdasági függőségeinek foglyává válik.

Európa ma úgy próbál globális kereskedelmi nagyhatalomnak látszani, mint egy olyan futballklub, amely még mindig a múlt század sikereiből él, miközben a pályán már rég más szabályok szerint zajlik a játék. A hasonlat nagyjából tükrözi azt az egyre elterjedtebb véleményt, hogy miért van Európa folyamatosan rossz helyen a világkereskedelem végtelen mezőin.

A helyzet azonban ennél súlyosabb: egyesek szerint az EU gazdasági skizofréniában szenved. Az európai elit ugyanis hosszú évtizedeken át abban a hitben élt, hogy a globális kereskedelem, míg világ a világ, szabályalapú rendszer marad, ahol a WTO-előírások, a multilaterális normák és a fair play elve elegendő védelmet biztosítanak. Későn vette észre, hogy Kína már rég a kukába dobta a szabálykönyvet, és ha úgy tetszik, saját ligát alakított ki. Peking egyformán és az érdekeinek megfelelően habozás nélkül geopolitikai fegyverként használja az iparpolitikát, az állami támogatást, a nyersanyagkontrollt és az exportfüggőséget. Ezalatt Európa – jobb híján – még mindig szabályozásokkal és regulákkal igyekszik észrevétetni magát, amivel csak ingerli Kínát és az Egyesült Államokat is.

Utóbbi esetében különösen megalázó volt az a jelenet, amely az EU–Trump-vámháború kapcsán égett bele a köztudatba. Az európai médiában és az Európai Bizottság elnökéhez különösen közel álló politikai körökben sokáig hősi ellenállásként próbálták eladni Brüsszel megegyezését az amerikai elnökkel, valójában azonban az unió egyszerűen meghátrált Washingtonnal szemben. Ursula von der Leyen skóciai zarándoklata Donald Trumphoz a turnberryi golfpályán inkább emlékeztetett diplomáciai kapitulációra, mint kiegyenlített erőviszonyokkal tárgyaló felek alkujára. Az európai vezetés egyszerűen elfogadta az amerikai feltételeket, mert pontosan tudta, hogy a gazdasága túlzottan függ az amerikai piactól és a német exportmodelltől ahhoz, hogy valódi kereskedelmi háborúba keveredjen a világ legnagyobb gazdaságával.

Autóversenyen biciklivel

Míg az Egyesült Államokat még úgy-ahogy politikai és katonai szövetségesének tekintheti Európa, némi alapot kínálva ezzel a Trump 2.0 káoszában a konstruktív együttműködési kísérletekhez, Kína esetében a függőség a védtelenség érzetével párosul. Az EU tudja (hiszen kapott már kőkemény figyelmeztető jeleket), hogy Peking bármikor képes olyan exportkorlátozásokat bevezetni, amelyek az iparának kulcsfontosságú szegmenseit béníthatják meg akár egyik napról a másikra – ezért aztán inkább nem ráncigálja a sárkány bajuszát.

Ez a tény és az amerikaiaknak történt „behódolás” azonban jogosan veti fel a kérdést: kereskedelmi függősége és gazdasági szerkezetének amortizációja miatt Európa képes-e még egyáltalán részt venni a geopolitikai versenyben, vagy csupán nézőként fog asszisztálni a nagyok csatájában? Az uniós modell a nyitott piacokra, az olcsó (orosz) energiára, az öröknek hitt globalizációra és az exportorientált német iparra épült. Ezek közül mára szinte egyik feltétel sem létezik. Az olcsó orosz energia eltűnt, az amerikai piac protekcionista lett, a kínai piac egyre zártabb, az európai ipar (német vezetéssel) pedig egyszerre szorul ki az USA-ból és kerül présbe Kína miatt.

Miközben Brüsszel kétségbeesetten próbál küzdeni az egykor meghirdetett kockázatcsökkentés elve alapján a Pekingtől való függetlenedésért, a tagállami adatok azt mutatják, hogy valójában hátrafelé haladnak:

az idei év első négy hónapjában Kína EU-val szembeni kereskedelmi többlete 26 százalékkal nőtt az előző évhez képest.

A brutális washingtoni vámok miatt az ázsiai nagyhatalom legnagyobb részben Európára önti rá azokat a termékeket, amelyeket korábban az amerikai piac szívott fel. Az öreg kontinens így – miután a tagállami különbözőségek miatt képtelen egységes iparvédelmi stratégiát kialakítani – gyakorlatilag nyitott lerakatként működik.

Ebben a helyzetben minimum kérdőjeles, ahogyan az EU-s vezetők egyre harciasabban beszélnek stratégiai autonómiáról, függetlenedésről és szuverén gazdaságpolitikáról. Európa (immár négy éve) egyszerre akarja térdre kényszeríteni Oroszországot, függetlenedni Kínától, ellenállni Trump protekcionizmusának és ragaszkodni jóléti modelljének fenntartásához. Ez matematikailag is lehetetlen küldetés, ennek ellenére a brüsszeli politika még mindig adminisztratív finomhangolásokkal próbálja kezelni a történelem egyik legnagyobb gazdasági átrendeződését. Ironikus, hogy míg Európa továbbra is gazdasági óriásnak számít, a legújabb geopolitikai átrendeződések fényében ennek már nincs akkora jelentősége, mint akár húsz évvel ezelőtt. Mozgásterének döntő tényezői, az ellátási láncok feletti kontroll, a nyersanyagok, az egységes iparpolitika, az energiafüggetlenség, a technológiai szuverenitás és a koordinált cselekvőképesség hiánya miatt a verseny hátsó traktusába kényszerült, miközben Kína és az Egyesült Államok gőzerővel építenek egy új, birodalmi-nagyhatalmi modellt.

Ostorcsapások és korbácsnyomok

A történet igazán groteszk szála az, hogy Európa morális fölénnyel próbálja kioktatni Kínát annak merkantilista politikájáról. Pedig az EU hosszú éveken keresztül pontosan ugyanazt a modellt követte, csak kevésbé hatékonyan, kevesebb tudatossággal és jóval több önámítással. A 2010-es euróválság után az eurózóna gyakorlatilag végrehajtott egy belső leértékelést. A déli országok bérszintjeit lenyomták, a német exportgépezetet tovább pörgették, az euró pedig tartósan gyengébb maradt annál, mint amit egy önálló német márka mellett látnánk. Az EU így maga is egy exportfeleslegre épülő gazdasági modellt működtetett, óriási, évi mintegy 200 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet hozva létre többek között az Egyesült Államoknak.

Kína viszont legalább nem tett úgy, mintha a kereskedelem morális projekt lenne, a jüan árfolyamának szabályozása nála egy iparpolitikai eszköz. Peking stabilan a dollárhoz igazítja a valutáját, így amikor Donald Trump hivatalba lépése után a dollár gyengült az euróval szemben, a jüan is automatikusan gyengébb lett az európai devizához képest. Az eredmény tankönyvszerű:

a kínai export még olcsóbbá vált Európában, az európai termékek pedig még drágábbak lettek Kínában.

Európa gazdasági szerkezete napjainkra azonban már annyira összefonódott Kínával, hogy egy kereskedelmi háború az öncsonkítással lenne egyenértékű. Ez Brüsszel valódi dilemmája: elméletileg megvannak a büntető és kényszerítő eszközei, a valóságban azonban nem tudja használni őket. A köznyelvben csak kereskedelmi páncélökölként ismert gazdasági kényszerítés elleni eszköz (Anti-Coercion Instrument) például elvileg lehetővé tenné, hogy gyors és agresszív válaszlépéseket tegyen a gazdasági nyomásgyakorlással szemben, ezek az trükkök azonban csak akkor életképesek, ha a másik fél is függőségi viszonyban áll az egyikkel. Kína esetében azonban ma ez finoman szólva sem állja meg a helyét.

Öngyarmatosítás csúcsfokon

Európa valójában azért nem tesz sokat a kínai kereskedelmi politika ellen, mert retteg egy totális ipari összeomlástól. A német autóipar ennek a történetnek a tragikus szimbóluma. Évtizedeken keresztül a globalizált gyártás mintapéldája volt: olcsó kínai alkatrészekkel és összeszerelő helyszínekkel, just in time ellátási láncokkal, maximális költséghatékonysággal operált. Ez akkoriban racionálisnak tűnt, mára azonban függőségi rendszerben vergődő öngyarmatosítássá vált. Az európai autóipar saját maga nőtt bele Kínába, amely most sakkban tartja. És mivel az ágazat több mint 13 millió embert foglalkoztat az EU-ban, Brüsszel harchoz használatos mozgástere minimálisra zsugorodik.

A nagy vörös felkiáltójel még a világjárvány idején jelent meg. Akkor a nyilatkozatok központi eleme az volt, hogy diverzifikálni kell az ellátási láncokat, csökkenteni a kínai kitettséget, és igen, még az egykor kiátkozott iparpolitika kifejezés is egyre gyakrabban merült fel. Aztán véget ért a válság, és a kontinens nagy része pedig visszasüllyedt ugyanabba a rendszerbe, amely eleve a problémát okozta.

Közben Kína a világ gyártóközpontja mellett technológiai és nyersanyaghatalommá vált. Az elektromos akkumulátorok piacán évtizedekkel előrébb jár Európánál, a ritkaföldfémmágneseknél monopolhelyzetben van és általában verhetetlen mindenben, aminek köze van a zöldenergiás, hardvertechnológiás és hadiipari gyártáshoz. Miközben Európa még mindig a klasszikus kereskedelmi mérlegadatokat tanulmányozza, addig az export-import számítások már nem a valós hatalmi viszonyokat tükrözik. Az irányítás alapkellékei ugyanis a nyersanyag birtoklása és a finomítói kapacitások lettek, vagyis azok az eszközök, amelyek nélkül egy adott gazdaság működésképtelenné válik. Európa e téren kifejezetten rosszul áll, és a 2020-as évekre ez bosszulta meg önmagát.

Ami Európában elromolhat, az el is romlik

Brüsszel számára nem nyújt túl nagy vigaszt, de az Egyesült Államok sem tudta megtörni Kínát, hiszen Donald Trump vámháborúja ugyanabba a falba ütközött, mint most Európa: a ritkaföldfém-függőségbe. Washingtonnak hiába van meg a katonai, technológiai és pénzügyi fölénye, a modern hadiipar, az akkumulátorgyártás és a csúcstechnológiai iparágak olyan ellátási láncokra épülnek, amelyeket Kína az elmúlt húsz évben módszeresen magához bilincselt. A globalizáció így végül pontosan azt a világot hozta létre, amit elképzelhetetlennek tartott: a kölcsönös kiszolgáltatottság rendszerét. Ráadásul egy olyat, amelyben Kína az egyeduralkodó.

Hiába ismételgeti tehát a média és elemzők hada a stratégiai autonómia vagy a technológiai szuverenitás kifejezést, hiába követelik a legkeményebb fellépést Kínával szemben a kereskedelmi igazságtalanságok megszüntetése érdekében. Amikor az EU legnagyobb gazdaságainak vezetői a saját iparuk teljesítőképességére és a Pekingtől való függésére tekintenek, elhúzzák a szájukat, de nem mondanak – és főleg nem tesznek – semmit. A gazdasági realitás felülírja a kakaskodási szándékokat: bár Brüsszel még mindig igyekszik úgy tekinteni a kereskedelem új törvényszerűségeire, mint amit politikai és ideológiai nyilatkozatokkal át lehetne írni, külön rendeletekkel meg lehetne regulázni, a papírokon szereplő dörgedelmes szavak valójában semmilyen geopolitikai varázserőt nem adnak.

Ipari és nyersanyag-kitermelési kapacitást, valós diverzifikációt és ellátási láncokat harcias szabályozási kiáltványok még soha nem teremtettek.

Most sem fognak.

Pedig volt egy nagyobb ívűnek gondolt próbálkozás. A kritikus fontosságú nyersanyagokról szóló jogszabály (Critical Raw Materials Act – CRMA) fő célkitűzései 2030-ra igen ambiciózusak lettek: az EU az éves szükségletének legalább 10 százalékát saját kitermelésből kell fedezze, 40 százalékát Európában dolgozza fel, a kitermelt anyagok minimum 25 százaléka származzon újrahasznosításból, valamint egyetlen külső ország se biztosíthassa egy stratégiai nyersanyag több mint 65 százalékát.

A probléma azonban az lett, amit később az Európai Számvevőszék kőkemény bírálatként fogalmazott meg Brüsszel felé: a nyersanyag-stratégia nem elég erős ahhoz, hogy érdemben csökkentse a kínai és más külső függőségeket. A 2030-as célok nagyrészt nem kötelező érvényűek, több területen nincs konkrét végrehajtási mechanizmus, az EU pedig továbbra is rendkívül erősen függ néhány külső beszállítótól – elsősorban Kínától. A jelentés külön kiemelte, hogy több kritikus nyersanyag esetében az újrahasznosítás gyakorlatilag nem is létezik, miközben az ellátási láncok diverzifikációja eddig „nem hozott kézzelfogható eredményeket”. Vagyis a célokhoz nem társult komolyan vehető végrehajtási és finanszírozási mechanizmus. Európa ismét létrehozott egy szabályozási keretet, anélkül, hogy valódi kapacitást tudott volna építeni mögé.

És éppen ez a legnagyobb gond: az EU továbbra is szabályozási szuperhatalomként gondol magára egy olyan megváltozott környezetben, ahol az ipari és nyersanyagkontroll vált döntő tényezővé. Brüsszel és az optimistább gazdaságok sokáig abban hittek, hogy a piac majd önmagától optimalizálja a rendszert. Nem tette, miután Kína újraértelmezte a globális gazdaság legkritikusabb csomópontjait. A globális kereskedelem szempontjából ezzel gyakorlatilag mellékessé vált, hogy melyik gazdaság mennyire erős, a nyereséget az söpri be, aki hamarabb ismeri fel, mit kell tennie a növekedés érdekében, képes azért rövid távú áldozatokat hozni és türelemmel kivárni a szüret legalkalmasabb pillanatát. Ebben a játszmában Kína eddig fényévekkel előzi meg Európát. Utóbbi mentségéül szolgáljon, hogy remek konferenciákat és sajtótájékoztatókat tud szervezni arról, hogyan kellene geopolitikai hatalommá válnia.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Christophe Licoppe