A Kreml még néhány éve is a leendő multipoláris világrend egyik központjaként tekintett magára, most azonban úgy tűnik, hogy Oroszország egy új pólus építése helyett elveszíti a saját geopolitikai övezeteit. Amíg Moszkva Ukrajnában ragad, addig Törökország a Kaukázusban érvényesíti az érdekeit, Peking pedig ránehezedik az orosz Távol-Keletre.

A Kreml geopolitikai súlya az elmúlt két évtizedben nem is annyira a gazdasági erején, mint inkább a katonai kockázatvállaláson, a rezsimek támogatásán és az instabil régiókban való erőteljes jelenléten alapult. E modell korlátai azonban egyre élesebben rajzolódnak ki. Moszkva ukrajnai háborúja lassan felemészti azokat az erőforrásokat, amelyek korábban lehetővé tették, hogy Oroszország egyszerre legyen jelen a Közel-Keleten, Afrikában, a Kaukázusban vagy Latin-Amerikában. A Kreml így elveszíti azt a képességét, hogy hiteles biztonsági garanciát nyújtson a partnereinek, márpedig az létfontosságú kérdés, hiszen egy nagyhatalom értékét épp a válsághelyzetben tanúsított viselkedése határozza meg.

Ebben a kontextusban különösen súlyos fejlemény volt, hogy Moszkva nem állt ki Irán mellett az amerikai nyomás fokozódása idején. Ez történelmi fordulópont, mert Teherán az ukrajnai háború kezdete óta az egyik legfontosabb orosz stratégiai partnernek számított. Az iráni gyártású Sahed drónok az orosz mélységi csapásmérő stratégia részévé váltak Ukrajnában, miközben a két ország energetikai és logisztikai együttműködése is mélyült. Kiemelten fontos volt az úgynevezett Nemzetközi Észak–dél Közlekedési Folyosó (INSTC), amely Oroszország számára alternatív kereskedelmi útvonalat kínált a nyugati szankciók megkerülésére India és a Perzsa-öböl irányába.

Moszkva óvatos távolságtartása ezért több volt mint különös. Bár Oroszország és Irán tavaly januárban átfogó stratégiai partnerségi megállapodást írt alá, a Kreml végül nem vállalta egy közvetlen konfrontáció kockázatát Washingtonnal. Ez a döntés sok szempontból emlékeztetett arra, ahogyan Oroszország korábban Venezuela kapcsán is a háttérbe húzódott. A be nem avatkozás elsődleges következménye pedig súlyos: az orosz szövetségesek ebből azt a következtetést vonják le, hogy a Kreml támogatása csupán addig tart, amíg annak az ára a maga részéről kezelhető marad.

Ez a Kreml már nem az a Kreml

Az ukrajnai háború valódi erőforrásválság Oroszország számára. A hadiipar ugyan jelentős termelési kapacitást épített ki, de a konfliktus óriási emberi, pénzügyi és technológiai költségekkel jár. Az orosz gazdaság jórészt hadigazdasággá alakult, azonban Moszkva kénytelen folyamatosan új piacokat és szankciókat megkerülő megoldásokat keresni. E folyamat azonban nem játszódhatott le geopolitikai következmények nélkül.

Szíriában Bassár el-Aszad rendszerének felrobbanása és az orosz jelenlét visszaszorulása veszélyesen meggyengítette Moszkva egyik legfontosabb mediterrán támaszpontját, Tartúszt. A dél-kaukázusi térségben pedig Azerbajdzsán és Örményország közeledése, valamint a Zangezur-folyosó körüli diplomáciai folyamatok egyértelműen Törökország regionális súlyát növelték. Ankara (NATO-tagállamként is) önálló geopolitikai hatalomként viselkedik, amely a türk világ integrációjára építi a hosszú távú stratégiáját. Ebben kulcsszerepet játszik a Türk Államok Szervezete, amelyet Ankara fokozatosan gazdasági, energetikai és (részben) biztonságpolitikai platformmá próbál alakítani.

Amíg Oroszország a posztszovjet térségben védekezésre kényszerül, addig Kína egészen más megközelítéssel építkezik.

Peking számára az orosz gyengülés történelmi lehetőség, nem véletlen, hogy egyre gyakrabban jelennek meg a keményebb húrokat pengető kínai körökben utalások az 1860-as egyezményre, amikor a Csing-dinasztia hatalmas területeket veszített el az Orosz Birodalom javára. Természetesen nem katonai revízióról beszélnek, inkább informális befolyásszerzésről, amely viszont már javában zajlik az orosz Távol-Keleten energetikai beruházásokkal, nyersanyagfüggőséggel, logisztikai kapcsolatokkal és demográfiai nyomással.

Mindeközben Washington kettős játékot űz: rövid távon profitálhat abból, hogy Oroszország egyszerre több fronton veszít pozíciókat, az amerikai stratégia azonban továbbra is rendkívül bizonytalannak tűnik. Az iráni helyzet kezelése kísértetiesen emlékeztet Irak és Afganisztán esetére: a gyors katonai nyomásgyakorlás mögött homályosak a célok, de még az is, hogy mi számít győzelemnek. A kérdőjelek számát szaporítja, hogy az USA-nak egyetlen rivális nagyhatalom helyett egy sokkal bonyolultabb szituációval kell szembenéznie, ahol már a közép- és regionális hatalmak is aktívan alakítják az eseményeket. Tény ugyanakkor, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok tűnik a legnagyobb nyertesnek. Venezuela és Kuba esetében Moszkva mozgástere (már a háború előtt is) látványosan beszűkült, Trump pedig energetikai és pénzügyi eszközökkel fokozza a nyomást a térségben. Ugyanakkor az a feltételezés, hogy az Egyesült Államok könnyedén visszaállíthatja a teljes hegemóniáját a nyugati féltekén, erősen vitatható. Brazília, Mexikó és több regionális szereplő sem érdekelt egy új Monroe-doktrína elfogadásában, még akkor sem, ha katonailag nincs reális ellenpólusa Washingtonnak. Ez a geopolitikai tér tehát korántsem stabilizálódik automatikusan csupán attól, hogy Oroszország visszaszorul.

Az orosz hatalom elpárolgásának legérzékenyebb frontja azonban a Közel- helyett immár a Távol-Kelet, ahol Peking hosszú távú stratégiai előnyöket kezdett kiépíteni. Mint említettük, a régió mindinkább nyersanyag- és energiaháttér a kínai gazdaság számára, emellett az infrastruktúra-fejlesztések, a vasúti és kikötői kapcsolatok, valamint a kereskedelmi integráció növeli Peking informális ellenőrzését a térség felett. Az ukrajnai háború következtében ráadásul Oroszország rá van utalva a kínai piacra: az orosz olajexport jelentős része ma már Kínába és Indiába áramlik, Moszkva technológiai és pénzügyi mozgástere viszont beszűkült. Ebben a folyamatban Tajvan is kulcsszerepet játszik. Egy esetleges tajvani konfliktus során az orosz csendes-óceáni flotta stratégiai jelentősége hirtelen felértékelődne Kína számára, ezért Pekingnek alapvető érdeke, hogy stabil hozzáférése legyen az orosz távol-keleti infrastruktúrához és nyersanyagforrásokhoz. Ez a mozzanat különösen nyugtalanító Japán és Dél-Korea számára, hiszen

kirajzolódni látszik egy olyan északkelet-ázsiai blokk, ahol Oroszország kvázi junior partnerré válhat Kína mellett.

A másik kulcsfontosságú ütközőzóna továbbra is a Közel-Kelet. Amikor 2015-ben Oroszország katonailag beavatkozott Bassár el-Aszad oldalán, az sokak szemében Moszkva nagyhatalmi visszatérését szimbolizálta. A Kreml nemcsak megmentette az összeomlás szélén álló damaszkuszi rezsimet, de azt is demonstrálta, miként képes gyors, hatékony és brutális katonai erődemonstrációra. Az aleppói bombázások és az orosz jelenlét éveken át azt sugallta, hogy Moszkva visszatért a globális játékba. Hogy 2024-ben ez nem ismétlődött meg, az részben az ukrajnai háború erőforrás-elszívó hatásával, részben pedig azzal magyarázható, hogy Moszkva már sokkal szelektívebben mérlegeli, hogy hol hajlandó valódi katonai kockázatot vállalni. Az így keletkező vákuumba azonban gyorsan beléptek más szereplők: Izrael fokozta az aktivitását a dél-szíriai drúz térségekben, Törökország pedig továbbra is a saját biztonsági övezeteinek megerősítésére törekszik az északi határvidéken, elsősorban a kurd fegyveres csoportok visszaszorítása érdekében.

Moszkva kockázattá vált

A töredezettség és az érdekszféra-övezetek újbóli kialakulása miatt egyre kevesebb a valószínűsége annak, hogy egyetlen vagy akár két nagyhatalom alakítson ki egy új világrendet. Az Egyesült Államok egyes térségekben – különösen Latin-Amerikában – képes lehet taktikai (és akár területi) előnyöket szerezni, miközben az orosz visszahúzódásból Eurázsiában Kína és Törökország profitálhat. A Fehér Ház várhatóan kénytelen lesz tudomásul venni Ankara növekvő szerepét a Dél-Kaukázusban, ahogy Közép-Ázsiában is erősödő kínai–török verseny bontakozhat ki az orosz befolyás helyén.

Ez a folyamat ugyanakkor jellegénél fogva nem alakíthat ki stabil új világrendet, csupán egy átmeneti korszakot. Oroszország nem tűnik el a sakktábláról, ám elveszíti azt a képességét, hogy meghatározó rendteremtő erőként működjön. A Kreml ugyan ma is képes lehet destabilizációra, proxyhálózatok működtetésére vagy energiapiaci nyomásgyakorlásra, ám kevésbé lesz képes egyben tartani a geopolitikai övezeteit.

A 2020-as évek elején az uralkodó nézet egy multipoláris világ felemelkedését vázolta fel, amelyben Oroszország Kínával együtt építi az amerikai hegemónia alternatíváját. Ahogy azonban telnek a háborús évek és felszínre kerülnek annak következményei, egy egész más kép kezd kirajzolódni: Moszkva nem egy új pólus központjává válik, helyette maga is geopolitikai versenytérré és kihívásokkal teli góccá alakul a nála dinamikusabb és gazdaságilag erősebb szereplők számára.

***

Kapcsolódó:

Fotó: Fehér Ház