Paul Krugman szerint túlzók az Európa leszakadásáról szóló hírek, mert az életszínvonal és a vásárlóerő magasabb az amerikaihoz képest, míg Philippe Aghionék szerint ez csupán az eltérő mérések eredménye. A vita arról szól, hogy Európa képes-e saját innovációból finanszírozni a jólétét és a mozgásterét.

Európa gazdasági jövőjéről az elmúlt két évben komor kép rajzolódott ki. Mario Draghi versenyképességi jelentése lassuló termelékenységről, demográfiai nyomásról, magas energiaköltségekről, széttöredezett tőkepiacokról és technológiai lemaradásról beszélt. Az egyik legerősebb állítása szerint az EU és az Egyesült Államok közötti GDP-különbség 2002 és 2023 között 15-ről 30 százalékra nőtt, az egy főre jutó reáljövedelem pedig az USA-ban csaknem kétszer olyan gyorsan emelkedett. Ebbe az általános „hanyatlásnarratívába” dobott követ Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász, amikor azt állította, hogy Európa lemaradásáról sokan túl sötét képet festenek.

Krugman provokációja

A közgazdász érvelése első látásra meghökkentő, szerinte ugyanis a hagyományos termelékenységi összevetések félrevezethetik a közvéleményt, mert nem feltétlenül a vásárlóerő nagyságát mutatják meg. Az amerikai gazdaság valóban gyorsabban növelte a hagyományosan mért termelékenységét, különösen az információs technológiai szektorban. Krugman azonban úgy véli, a kulcskérdés az, hogy az európai polgárok és vállalatok az amerikaiakhoz képest mennyit tudnak vásárolni az általuk megtermelt jövedelemből.

Ezért fordul az aktuális vásárlóerő-paritáson számolt összevetésekhez.

Számítása alapján az eurózóna egy munkaórára jutó kibocsátása 2000-ben az amerikai szint nagyjából 86, 2024-ben pedig körülbelül a 87 százaléka volt. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy kontinensünk relatív vásárlóereje negyedszázad alatt nem omlott össze. Bár tegyük hozzá, hogy a kép árnyaltabb, mert Európában általában rövidebb a munkaidő, hosszabbak a szabadságok, kiterjedtebbek a szociális rendszerek és számos jóléti mutatóban továbbra is erős teljesítményt nyújt.

A paradoxon: lassabb növekedés, tartós életszínvonal

Krugman magyarázatának középpontjában az amerikai technológiai szektor áll. Az Egyesült Államokban az információs technológia aránya a teljes gazdaságon belül viszonylag kicsi, a termelékenységi hozzájárulása viszont rendkívül nagy. A Chicago Fed elemzésében az IT-szegmens az amerikai magánszektor hozzáadott értékének átlagosan mintegy 8 százalékát adta az elmúlt évtizedekben, a teljes amerikai termelékenységnövekedés pedig körülbelül 45 százalékáért felelt.

Ebből pedig azt vezeti le, hogy az amerikai technológiai fölény hasznának a jelentős része az árakon keresztül szétterül a világgazdaságban. A számítógépek, szoftverek, digitális szolgáltatások és később az MI-alapú megoldások olcsóbbá válása nem kizárólag az amerikai gazdaság belső előnye.

Mivel az európai vállalatok és fogyasztók is megvásárolják ezeket a technológiákat, így a hasznukból felhasználóként részesednek.

Krugman úgy gondolja, épp ez oldja fel a paradoxont: az Egyesült Államokban gyorsabban nő a hagyományosan mért termelékenység, Európa relatív életszínvonala mégis magasabb, mint azt a leszakadásról szóló politikai beszéd sugallja.

Azt persze elismeri, hogy az amerikai és kínai technológiai vezető szerepnek súlyos geopolitikai következményei lehetnek. A globális rendszer ugyanis ma már kevésbé nyitott és szabályalapú, a stratégiai technológiákhoz való hozzáférés pedig ma főként hatalmi kérdés. Európa számára ezért nem az a legnagyobb veszély, hogy a termelékenységi mutatókban rosszabbul áll, inkább az, hogy egyes kulcstechnológiák esetében függő helyzetbe kerülhet.

Aghionék válasza: a mérőszalagot nem lehet évente lecserélni

Philippe Aghion, Antonin Bergeaud és Luis Garicano közgezdászok szerint Krugman érvelése egy fontos kérdésre mutat rá, de a mérései során rossz eszközzel dolgozik. A vásárlóerő-paritás ugyanis hasznos, ha egy adott időpontban akarjuk összevetni, hogy azonos jövedelemért mennyi árut és szolgáltatást lehet vásárolni a különböző országokban.

A termelékenységi növekedés időbeli mérésére azonban szerintük alkalmatlan, mert minden évben más nemzetközi árrendszerrel értékeli újra a kibocsátást.

Ezt úgy fogalmazzák meg, hogy ez olyan, mintha évről évre megváltozna a mérce, amellyel a gazdaság teljesítményét értékeljük. Ez különösen a technológiai szektorban okoz gondot, ahol a kibocsátás mennyisége és minősége gyorsan nő, az árak pedig közben csökkennek. Ha egy ország sok olyan terméket állít elő, amelynek az ára gyorsan esik, akkor a jelenlegi árakon végzett számítások elrejthetik a valódi volumennövekedés egy részét. Így az amerikai technológiai előny egy ilyen mérésben kisebbnek tűnhet, mint amit a reáltermelékenységi adatok mutatnak.

Aghion és társai szerint a különbség nem kicsi, az Egyesült Államok termelékenységi előnye három évtizede évi nagyjából egy százalékpont körüli többletet mutat több standard idősoros adatbázisban. A francia és az amerikai adatok összevetésével magyarázzák, hogy Krugman számítási módja csökkenti Európa lemaradásét, miután 2024-re csaknem ötödével kisebbnek láttatja a termelékenységi különbséget, mint a hagyományos mutatók. Ez pedig azért fontos, mert szerintük a termelékenységből lehet finanszírozni a magasabb béreket, a jóléti államot, a zöldátállást, a védelmi kiadásokat és a kutatásokat.

Az Aghion-féle álláspont politikai üzenete az, hogy az.európai piacok túl széttagoltak, a vállalatok nehezen nőnek kontinentális vagy globális méretűvé, a tőkepiacok gyengék, a digitális technológiák terjedése lassú, emellett kevés az európai technológiai óriás. Ezt megerősíti a Draghi-jelentés is, amely alapján a világ 50 legnagyobb technológiai vállalata közül mindössze négy európai. Az EU részesedése a globálisan bevont kockázatitőke-forrásokból 5 százalék körül van, szemben az USA 52 és Kína 40 százalékos arányával. Ez már több mint mérési hiba, és egy iparpolitikai, illetve pénzügyi szerkezeti problémára mutat rá.

A köztes álláspont: a fogyasztói jólét nem örök garancia

Dalia Marin professzor értelmezése azért érdekes, mert hidat képez a két álláspont között. Elismeri Krugman fontos meglátását. Szerinte Európa eddig sokat profitált abból, hogy felhasználóként hozzáfért az amerikai innováció eredményeihez, ami a globalizáció nyitott korszakában működő modell is volt. Ezek az olcsóbbá váló technológiák, digitális megoldások és termékek Európában is növelték a fogyasztók jólétét, akkor is, ha a nagy áttörések jelentős része az Egyesült Államokban született.

Csakhogy ez a modell nem tartható fenn korlátlanul.

Ha a technológiai verseny geopolitikai fegyverré válik, ha az Egyesült Államok és Kína a stratégiai ágazatokban korlátozni kezdi a hozzáférést, ha a globális ellátási láncok politikai feltételekhez kötődnek, akkor Európa előnye csökkenhet, a kontinens pedig sérülékennyé válhat.

Bár még sokáig élhet mások innovációjának olcsó importjából, de egy ponton a hozzáférés, az árak, a szabványok és a technológia irányai megváltozhatnak, amire nincs kihatása.

A döntéshozói tét: innovációs szuverenitás vagy stratégiai függőség

A vita tanulsága Közép-Európa számára is fontos: a régió gazdasági modellje erősen kapcsolódik a német iparhoz, az európai beszállítói láncokhoz, az autóiparhoz, az elektronikához és az ipari beruházásokhoz. Ha Európa a következő technológiai ciklusban csak felhasználója marad az amerikai és kínai innovációnak, akkor a közép-európai gazdaságok is csupán közepes hozzáadott értékű termelők maradnak. Amennyiben viszont kontinensünk képes nagyobb és mélyebb tőkepiacot, olcsóbb energiát, gyorsabb technológiai terjedést és erősebb ipari koordinációt teremteni, akkor a régió számára is megnyílhat a feljebb lépés lehetősége.

Krugman érdeme, hogy tudatosítja, Európa jelenleg is gazdag, magas életszínvonalú, jelentős gazdasági erejű kontinens. Aghionék figyelmeztetése ugyanakkor legalább ennyire fontos: e jólét nem bizonyítja e modell fenntarthatóságát. A jóléti állam, a zöldátállás, az új védelmi kiadások, az ipari önállóság és a geopolitikai mozgástér magasabb termelékenységet igényel. Az innováció így nem presztízskérdés, Európa számára ez lesz a következő évtizedek fiskális, társadalmi és stratégiai növekedésének az alapja.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: