Európa gázpolitikájában felmerült egy korábban tabunak tartott lehetőség, az arktiszi fúrás. Az orosz gáz kivezetése, az LNG-ellátás bizonytalanságai és a norvég vezetékes gáz növekvő jelentősége miatt egyre többen teszik fel a kérdést, hogy meddig tartható a korábbi szigorú klímapolitikai hozzáállás.

Norvégia egyre határozottabban próbálja elérni, hogy az Európai Unió újragondolja az arktiszi olaj- és gázfejlesztésekkel szembeni korábbi álláspontját. Ez látszólag csupán környezetvédelmi kérdés, valójában azonban az európai energiapolitika egyik legnagyobb dilemmája: meddig tartható fenn a fosszilis fejlesztések elutasítása, ha közben az orosz gáz kivezetése után a kontinens megbízható, politikailag biztonságosabb és viszonylag olcsó forrásokat keres.

Az unió 2021-es arktiszi politikája még abból indult ki, hogy az olajat, a gázt és a szenet a földben kell hagyni, különösen az arktiszi térségekben.

Ez az elképzelés a zöldátmenet politikai csúcspontján született, azóta viszont Európa energiakörnyezete gyökeresen átalakult:

az orosz vezetékes gáz visszaszorítása, a közel-keleti ellátási kockázatok, a globális LNG-ellátásért folyó verseny az ázsiai országokkal és az európai ipar magas energiaköltségei együtt olyan ellátásbiztonsági nyomást hoztak létre, amely a korábban tabukat vélt elképzeléseket is ledöntheti.

Norvégia új gázpolitikai alkuja

Oslo érvelése egyszerű: Norvégia az orosz gáz visszaszorulása után Európa egyik legfontosabb vezetékesenergia-partnere lett, ám az északi-tengeri mezők kezdenek kiürülni, a hosszabb távú kitermelési szint fenntartásához ezért újabb területek bevonására lehet szükség. A kormány az idén az éves APA-engedélyezési körben 70 új blokkot jelentett be az Északi-, a Norvég- és a Barents-tengeren, ami azt jelzi, hogy Oslo a következő évtizedben is európai stratégiai gázszállítója kíván maradni.

A hivatalos norvég adatok szerint az ország tavaly mintegy 122 milliárd köbméter gázt exportált, döntően az európai piacokra, ezért a norvég vezetékes gáz az elmúlt években az EU és az Egyesült Királyság energiaellátásának egyik stabil pillérévé vált. Ebből következik, hogy ha Európa valóban csökkenteni akarja a geopolitikailag kockázatos források súlyát, akkor nehezen kerülheti meg azt a kérdést, hogy a közeli, vezetékes, szabályozott és szövetségesi körből érkező gáz milyen helyet kapjon az átmeneti energiamixben.

Az arktiszi fúrás persze rövid távon aligha oldja meg az Európa gázgondkait. Egy új mező engedélyezése, feltárása, fejlesztése és termelésbe állítása éveket, vagy akár egy évtizedet is igénybe vehet.

A mostani döntés ezért nem jelent azonnali szállításokat, inkább az a kérdés, hogy Brüsszel hajlandó-e újraértelmezni, hogy mely fosszilis forrásokat utasít el elvi alapon, illetve melyeket fogad el geopolitikai kényszerből.

Az LNG-piac mint kockázat

A norvég–uniós vita hátterében ott van az LNG-piac gyors átalakulása. Az LNG az orosz gáz kiváltásának egyik fő európai eszköze, ezzel azonban az EU egy globális, árérzékenyebb és geopolitikailag sérülékenyebb piacra lépett.

Az unió kiszolgáltatottságát egyszerre növeli az ázsiai kereslet és a közel-keleti kockázatokk. Az Energiaszabályozók Együttműködési Ügynöksége (ACER) szerint az EU tavaly rekordmennyiségű, 146 milliárd köbméter LNG-t importált, ennek 58 százaléka az Egyesült Államokból érkezett, miközben a holland TTF az uniós spot LNG-ügyletek 74 százalékánál árreferencia volt. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) adatai alapján a márciusi közel-keleti sokk idején a JKM, vagyis az ázsiai spot LNG irányadó ára közel 21 dollárra emelkedett millió brit hőegységenként, míg az európai TTF 18 dollár körül mozgott; a korábbi európai prémium így 2,8 dolláros ázsiai felárrá fordult. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy az LNG-rakományok egy része Ázsia felé menjen. A helyzetet súlyosbítjaná a Hormuzi-szoros egész éves lezárása, amely az idén 27 milliárd köbméteres globális LNG-kínálati hiányt okozhatna. Vagyis az európai gázpiac téli készletezése, az ipari árai és az áramtermelési költségei egyre inkább a távol-keleti időjárástól, a közel-keleti tengeri útvonalaktól és az amerikai exportkapacitásoktól is függenek.

Tabudöntés vagy stratégiai kényszer

A vita során két narratíva ütközése látható. A zöldpolitikai és a befektetői oldal szerint az arktiszi fúrás gyengítené az EU klímavállalásait, ökológiai kockázatot jelentene egy különösen érzékeny térségben, valamint hosszú távon azt jelentené, hogy Európa a fosszilis energiahordozók felé fordul. Norvégia és ellátásbiztonság szószólói ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a gázrendszer stabilitása még évekig alapfeltétele az ipar, a fűtés és a villamosenergia-rendszer kiegyensúlyozott működésének. A kérdés ezért nem csupán az, hogy kell-e több gáz Európának, inkább az, hogy az honnan, milyen áron, milyen politikai kockázattal és milyen átmeneti szabályok mellett érkezik.

Európa számára az arktiszi kútfúrás ügye azért bonyolult, mivel ha Brüsszel tartja a korábbi álláspontját, akkor nagyobb súlyt kap az LNG, az amerikai export, az észak-afrikai és azeri források, valamint a fogyasztás csökkentése.

Ha azonban lazít a politikai elhatározásain, akkor az átmenet során elismeri a fosszilis energiahordozók ismételt térnyerését.

Mindkét út hordoz kockázatot: az egyik drágulást és ellátási nehézségeket, a másik a klímapolitikai hitelesség elvesztését hozhatja.

A hazai ipar versenyképességét, az áramárakat és a gázkereskedelmi mozgásteret a magyar beszerzési szerződéseken túl az európai árak is alakítják. Ha Nyugat-Európából több LNG érkezik a kelet-közép-európai térségbe, és a regionális piacokon új árképzések alakulnak ki, vagy a közép-európai gázárak tartósan magasabbak lesznek a TTF-nél, akkor az közvetlenül növelheti a magyar vállalatok energia- és termelési költségeit.

Foto: Dreamstime

Kapcsolódó: